Délmagyarország, 2007. július (97. évfolyam, 152-177. szám)

2007-07-14 / 163. szám

10 SZIESZTA - HÉTVÉGE 2007. július 14., szombat EVENTE HÚSZMILLIÓ TURISTA LATOGAT EL A FRANCIA FOVÁROSBA Varázslatok a sokarcú Panzsban A legszerényebb becslések szerint is évente húszmillió turista keresi fel Párizst. Aligha akad közöttük olyan, aki ne ámulna el a francia főváros szépségén, sokarcúságán, ugyanis a Szajna-parti metropolisz olyan kincsekkel ajándékozza meg az utcáin sétálókat, amilyeneket sehol máshol nem raktározhat emlékei közé az élményeket gyűjtő. Mivel kezdjem a sort? Az Eiffel-toronnyal, amit „ideiglenes jelleggel" építettek fel 1889-ben a párizsi világkiállításra, majd elszörnyülködve bámultak az akkori párizsiak, s ma már a város jelképe lett? Vagy inkább beszéljek a Notre Dame-ról, a messze földön híres katedrálisról, ahol 2007 nyarán egy időben legalább negyven nép turistái adnak egymásnak randevút? Netán mégiscsak a Louvre múzeumi termeinek kincseit soroljam elsőként? A milói Vénuszt említsem, amelynek a dolgok jelen állása szerint a karja ugyan hiányzik, de legalább harminc feje nőtt, s mind roppantul hasonlatos egy-egy fényképezőgép mögül kikandikáló japán turistára? No de akkor mi lesz a Mona Lisával, a Montmartre-ral, a híres művésznegyeddel, a Sacré Coeurrel, az aranydíszű operával, a latin negyeddel, diákok tanyájával? Róluk, no meg a Vendome térről, a Concorde térről, a Diadalívről, a versailles-i kastélyról, a Pigalról és a Luxembourg-kertről, a Champs-Elysées-ről szót se ejtsek? No, nem is kínlódok én tovább, inkább bevallom, Párizst meg lehet ízlelni, tapintani, utcáin, terein el lehet alélni a gyönyörűségtől, de buta ember az, aki felvállalja, hogy mindezt csokorba kötve, egyetlen riportban nyújtja át, s még azt is hazudja: íme Párizs. Ez persze nem jelenti azt, hogy az utazni vágyó Csongrád megyei polgárnak el kell rettennie egy párizsi kirándulástól. Mert az igaz, a világnak talán egyetlen pontján sem talál annyi, egy négyzetkilométerre eső értéket, történelmet, mint a Szajnát körbeölelő világvárosban, de Párizs hajdani tervezői voltak annyira kegyesek, hogy mindezt oly sorba rakták, mint akik már előre számítottak turisták rohamára. A legfontosabb pontok könnyen megközelíthetők, különösen úgy, hogy napjainkban tizennégy, egymáshoz tökéletesen kapcsolódó metróvonal szolgálja a városban élőket és az ide érkezőket. Metró és ritmus Abba belegondolni sem merek, mi lenne Párizzsal, ha olyan sebességgel építette A művésznegyed Napóleonok ajándéka Ötvenezer éve lakott vidék, Krisztus előtt 250 körül már a párisii gall nép otthona volt, neve is innen eredeztethető annak a csodálatos városnak, amit mi, magyarok Párizsnak hívunk. A világ minden részéből turistákat, művészeket, tudósokat, munkára, megélhetésre vágyókat mágnesként vonzó francia főváros annyira csodált arculata évszázadok alatt formálódott. A modern nagyváros megálmodójaként legtöbben Bonaparte Napóleont emlegetik, aki a tőle megszokott magabiztossággal adta ki építészeinek a parancsot: Párizs legyen a világ legszebb városa. Rokona útmutatását követve III. Napóleon császár is alaposan átszabatta Párizs pompás ruháját uralkodása alatt épültek ki Párizs hatalmas sugárútjai, terei, de később is a világ legkiválóbb építészei mutathatták be tudásukat Párizsban. Ma a város húsz belső kerületében 105 négyzetkilométeren 2,2 millióan laknak. volna ki metróhálózatát, miként mi görgetjük magunk előtt a pesti négyesnek mondott, lassan már harminc éve tervezett, építgetett, szétvitázott földalattinkat. Ám a párizsiak nem is tömegközlekedési koncepciókba, meg látványtervekbe ölték ötleteiket, hanem szorgosan dolgoztak, s így nem csupán metrójukra lehetnek büszkék - ami egyébként közel sem hivalkodó megállóival, mintsem célszerűségével hívja fel magára a figyelmet -, hanem a felszínen folydogáló forgalomra is. Míg Pesten egy nap alatt hatszor lehet ideggörcsöt kapni a dugókban, Párizsban egyetlen ilyen forgalmi zűrzavart sem láttam. Közlekedésszervezőik is valamivel többet tudhatnak a világról, mint saját efféle mestereink, s maguk a párizsiak is ezerszer inkább tisztában vannak azzal, mennyivel könnyebb mosollyal az arcon előreengedni egy autót, mint a céklavörös fejű, örökké siető és káromkodó magyar „úrvezetők". Spórolni is lehet Sajnálom, ha ezzel az írásommal több tévhitet is szétbombázok, megzavarván ezzel az előítéleteikhez ragaszkodókat. Kezdeném azzal: a párizsi polgár - bár pontosan tudja, micsoda szerencséje van, hogy ebbe a városba született - egyáltalán nem elzárkózó és mogorva az idegennel. A bajba került turista azonnal segítséget kap, különösen, ha hajlandó indulás előtt egy-két francia szót is megtanulni. Párizs árai sem olyan riasztóak, mint azt évtizedek óta mesélgetik, különösen mióta saját áraink oly kövérre híztak. Aki - kitanulván a fapados repülőjáratok rendelési és kedvezményi rendjét - útra kel, s azt is megsejti, hogyan kell internetes barangolása során rábukkanni az olcsóbb szállodákra, egyáltalán nem hajt végre végzetes merényletet a pénztárca ellen. Párizsban a számtalan kis étterem között biztosan talál olyat, ahol majdnem anynyiért megebédelhet, mint itthon. Persze arra fel kell készülnie: Párizs árait sokkal inkább a magyarnál ötször-hatszor magasabb francia fizetésekhez, mintsem honi minimálbérünkhöz szabták. Kiárusítások Vagy ki tudja? Megnézhettem, a nyári kiárusítás alatt hogyan veheti meg a turista a cipőt, a márkás sportpólót, a CD-t, s ezer mást negyedanynyiért, mint amennyiért a mi butikjaink árazzák. Vagyis nem csupán a műkincsekkel büszkélkedhető Louvre kínál számos meglepetést, hanem Párizs legkisebb utcája, legeldugottabb tere is. Hogy aztán hazatérve hetekig másra sem marad erő, mint a vágyakozásra istenem, Párizst csak még egyszer és minél hamarabb újra látni, és elámulni! BÁTYI ZOLTÁN Tanácsok kánikula ellen Kánikulának nevezzük azt a hőmérsékleti, illetve természeti állapotot, melynek csak azok az embertársaink örülnek, akik éppen nyaralnak. Pontosabban csak örülnének, mert a kánikula nem ott tapasztalható, ahol nyaralunk, a kánikula mindig otthon olvasztja a flaszter és a tetőcserepet, míg ahol mi nyaralunk, ott nyolc napja lószürke színű az ég, és hideg, alattomos eső permetez. Melegítőben, garbóban és virágmintás gumicsizmában ballagunk a partra, és szórakozottan bámuljuk a fémesen csattogó hullámukat, s mindjárt megszólal a mobil, anyósunk hőgutát kapott, egyelőre mentőben van, és kórházat keresnek neki, s ugyan ez eltarthat két-három napot, de azért jobb, ha sietünk haza. Az ékszerész, akinek a vitrinébe anyósunk belezuhant, egyébként is kártérítési tárgyalást javasol valami hűs, kényelmes helyen. Hőség esetén, akinek módja van rá, barátkozzon össze a jegesemberrel. A jeges többnyire nagydarab, izmos férfi, kackiás, kipedert bajusszal, illetve revizionista nézetekkel, az egyik lovát Felvidéknek, a másikat Erdélynek hívja - „Gyí, Felvidék! Gyí, Erdély! Húzzatok már az istenb... meg!" - s biztosak lehetünk benne, hogy igen hamar elcsábítja a feleségünket. Sűrűn jár majd hozzánk, dalolva érkezik, és mi annyi jeget lophatunk, míg ő becipeli a házba a tömböket, amennyit akarunk. Ha meg nők, asszonyok vagyunk, egy mosolyért biztosan kapunk 1 db jégtömböt, két mosolyért ugyancsak 1 db-ot kapunk, az az őszinte igazság, két tömböt, esetleg hármat, netalántán négyet már nem mosolygásért kapunk. A hőség elleni egyik leghatásosabb fegyver egészen kézenfekvő, mégsem állíthatjuk, hogy túlontúl elterjedt volna. Pedig milyen egyszerű, csak betegnek kell lenni, méghozzá lázas betegnek. Ez persze nem könnyű, mert amióta az áruló patikusok - hosszas könyörgés után - rávették a benzinkutasokat, a kertiszerszám-kereskedéseket, és az egyházi kegyboltokat, hogy áruljanak ők is medicinákat, aszpirint, tampont, óvszert és ricinusolajat, vagyis amióta az ország tele van olcsó, demokratikus gyógyszerekkel, bárhol beaszpirinezhetik a lázas embert. Sehol nem vagyunk biztonságban. Tehát ha betegek akarunk lenni, akkor a legjobb módszer, ha veszünk egy légkondicionálót, és felszereltetjük. Vagy felszereljük mi, de akkor nem biztos, hogy működni fog. A szerkezet gondosan lehűti a lakást - például a dédpapa orrából el-elcsöppenő takonyból smaragdos jégcsapocska lesz, időnként letörjük és kész, nem kell a felmosórongy -, mi pedig úgy egy óráig, kettőig járkáljuk ki a pokoli meleg utcára, a forróságtól fuldokló lépcsőházba, aztán ballagjunk vissza. És ismétlés, ismétlés. A harmadik órában garantáltan elájulunk, lázunk a negyvenegy fokig sistereg, s már egészen mindegy, hogy a kinti világban, az úgynevezett objektív valóságban húsz fok van, vagy harminckilenc, mi csak didergünk jólesően. Ráadásul a légkondicionáló azért is roppant hasznos, mert szorgalmasan visszaforgatja a fertőzések okozóit, a baktériumokat, s egyéb poros szennyezéseket. Egy szegedi édesapával történt, hogy fél órára beköltözött a mélyhűtő ládájukba. Fontos megjegyezni, orosz mélyhűtő volt ez a szerkezet, Kazany 1956-MUK típus, s tudott produkálni akár mínusz ötszáz tíz fokot is, ilyenkor vaslapáttal kellett kiügyeskedni a fél disznót, a tavalyi körömpörköltet, anyuka disznósajtját, mert aki a ládába óvatlanul belenyúlt, szempillantás alatt könyékig fagyott. Ez különben nagyon érdekes, könyéktől lefelé nem érzed a karod, sajtreszelővel lehet reszelgetni, klopfolóval ütögetni, például a barátnőd játékból letöri a hüvelykujjad, semmit sem érzel, de nagyon humoros a dolog, lehet nevetni, kacarászni, kergetőzni. Csak hát aztán kienged, ugye. Nos, ez a szegény szegedi apa a kamasz fiait, illetve szeretett feleségét figyelmeztette, belebújik egy kis időre a ládába, de tíz perc, legkésőbb negyed óra múlva nyissák fel a fedelet, ám a család elfeledkezett a dologról, televíziós sorozatok, telefonok, a matematikalecke, a napi negyedik maszturbáció, az esti ima, elég az hozzá, hogy aput nem találták, apu nem volt sehol, állati meleg van, kibírhatatlan ez a hőség, hol lehet apu ilyen melegben, végül elmentek a rendőrségre, ott körözést adtak ki, majd egy év múlva karácsony előtt kinyitották a ládát. S volt csodálkozás, akárha jégrevün lennének. De mert apu utolsó tekintete, melyet a fagy hűségesen megőrzött - jó tudni, a fagy realista, a hőség inkább varázsos posztmodern -, nem sok jót ígért, ezért az úgynevezett családfőt legott visszahelyezték a mélyhűtőbe, és bizony ott időzik ma is, de nem kell szomorkodni, elszáll néhány ezer év, és megtalálják, s ha más nem, hát kiónozva lesz, apu jobban járt, mintha szimplán kiolvasztották volna. Nyitott kapukat döngető kérdések, hogy hőség esetén hol találhatók kényelmes fagyhelyek, jégszobák és zenés hűtőkamrák a közelben. Nos, számtalan ilyen hely található, itt vannak például a közeli zenés hentes telepek, a vadvirágos udvarú tejüzemek, a városi hamvasztok - ott is sorba kell állni, pontosabban feküdni. Járhatunk hűtőtáskával hivatalba, vagy vezethetünk autót klottgatyában, éjszaka, legfeljebb a rendőrök nem hiszik el, hogy parlamenti képviselők vagyunk, hát jól megpofozzuk őket. S ha lázas betegeknél beválik a priznic, miért ne lehetne alkalmazni kert- és nagypapagyilkos magyar hőségben is?! Ugyancsak szegedi eset, és talán tavaly esett meg, hogy egy könyvelő hölgy, aki az egyik kuncsaftjával csalta a férjét, tegyük hozzá, teljesen jogosan, mert a férje csíkos pizsamát hordott még száz fokban is, nos, e szegedi hölgy egy borzasztó kánikulában betekertette magát a férjével. Vasárnap, ebéd után, a pizsamás férjek bármit megtesznek. Öt fagyos lepedő, de lehet, hogy hat. Betekerni az arcot is. Nyolc, de talán tíz fagyott, meg-megrecsegő lepedő. S a férj, szegény, amikor kibontotta volna az asszonyt, semmit nem talált. De még egy elhullott szempillát sem lelt. Innen, a jeges priznicből szökött meg a neje alig húsz perc alatt, és azóta a sarkvidéken kergeti a jeges macikat a tornatanárral, akinek a férje volt az igazgatója. De talán mégis az jár a legjobban, aki kánikulában a pokolra gondol. Hogy lesz még rosszabb is. SZÍV ERNŐ Az Eiffel-torony a turisták iránytűje - start és cél A SZERZŐ FELVÉTELEI