Délmagyarország, 2007. május (97. évfolyam, 101-125. szám)

2007-05-24 / 120. szám

12 •KAPCSOLATOK" CSÜTÖRTÖK, 2007. MÁJUS 24. Premier előtti vetítés előfizetőinkn ek Hagyományainkhoz híven kedden előfizetőink először nézhették meg a megyében a nagy sikerű Karib-tenger kalózai című kalandfilm harmadik részét. A telt házas vetítésen megjelent olvasóinkat Szabó C. Szilárd, lapunk újságírója köszöntötte Fotó: Frank Yvette Rekviem? Nem rekviemre van szükség, kedves Joó Éva (és ismerős ifjú titán orvosa), hanem szemléletváltásra! Ma sokan az orvosi pályát csak úgy tudják elképzelni, hogy fehér köpenyben, hátratett kézzel sétálgatnak intézmények folyosóin. Ha ez nem sikerül, irány külföld! Hát menjenek, de előtte tegyék vissza az asztalunkra a képzés néhány milliós költségét! Akik az ön által elképzelt módon gondolkodnak, hamar „visszatalálnak" az idegen országból, mert ott más a gondolkodásmód, más a morál, kőkemény a felelősségtudat és a felelősségvállalás, nem lehet elbújni mások háta mögé, mint például, no de ezt hagyjuk, ez már más téma. Szabad körülnézni kishazánkban, és látni fogja, hogy körülbelül 300 településen nincs orvos! (mi például több mint egy évig orvos nélkül voltunk?!) Szóval aki az orvosi pályát hivatásnak tekinti, bőven talál munkát itthon is. Orvosismerősének sikeres munkakezdést kívánok, itthon! DR. CZINDER PÉTER, MAGYARCSANÁD Óvodai barátság határok nélkül Örömmel és büszkeséggel adunk hírt arról a baráti találkozóról, amely óvodánkban, a Földmíves utcai óvodában zajlott a május 10-13-án. Erdélyi barátainkat, a gyergyószentmiklósi Csodavilág óvoda óvónőit láttuk vendégül. Feledhetetlen élmény volt számunkra az első találkozás 2006 decemberében Gyergyőszentmiklóson. Megcsodálhattuk a természet és az emberi lélek szépségeit egyaránt... A mostani szegedi találkozó keretein belül került sor a két óvoda közötti - „Együttműködési Szerződés" - ünnepélyes aláírására. Ebben a megállapodásban mindkét intézmény igénye alapján szerepel egymás programjának kölcsönös megismerése, lehetőség szerinti alkalmazása (a mi részünkről a környezetvédelem, a Csodavilág részéről a hagyományápolás), a folyamatos szakmai kapcsolattartás, szakkönyvek, folyóiratok cseréje. Erdélyi barátainknak sikerült szép élményeket szereznünk, úgy érezzük, mert bár a határ két oldalán állunk a szívünk-lelkünk mégis összeér... A Földmíves Utcai Óvoda dolgozói, Szeged Kerti grillezés és a szomszédok A napokban téma volt az újságban a kerti grillezés. Szeretném, ha erről más aspektusban is esne szó, szakértők - önkormányzat, jogászok - véleményének, állásfoglalásának közre adásával. ló lenne, ugyanis segítene helyretenni a valószínűleg sokaknál jelentkező .vitát, illetve a követendő magatartási formákat. A világon mindenütt divat a kerti parti, a családi kerti ünnepség, vagy egyszerűen esak a kedvtelésből végzett siitögetés. Az áruházak tele vannak kerti eszközökkel, aki teheti, vigye. E tevékenység azonban többé-kevésbé füsttel jár. Persze nem akkorával, mint a sajnos sokak által űzött szemét- vagy lombégetés, amely tevékenység végzésére egyébként van is iránymutató jogszabály. A kertünkben mi is kialakítottunk egy kerti tűzhelyet, ahol lehet sütni-főzni. Nem nagy a kert, ezért a szomszédok kímélése érdekében nem sok lehetőség volt. Mindenesetre úgy gondoltuk, hogy ha a szomszéd melléképületének tűzfalánál, az ő kéményükkel egy vonalban helyezzük cl a kerti tűzhelyet, nem lesz probléma, hiszen az a kémény ugyanúgy füstölhet, és időszakosan füstöl is. De lett. A szomszéd átjött, hogy zavarja a füst. Mit lehet tenni? Mennyi tolerancia várható el a szomszéd részéről, mikor minősül ez a tevékenység birtoksértésnek? Nyilván nem egész nap van füst, ez időszakos probléma. És ha nem mi füstölünk, hanem a másik, vagy a harmadik szomszéd, hogy lehet eldönteni, hogy kinek a füstje. Másnak lehet füstölni, nekünk nem? TÓTH TIBOR, SZEGED Mint sastól a vakond Ha monoton kitartással sokadszor ismételnek el valamit, az még nem azt jelenti, hogy igazat is mondanak, hanem csak azt, hogy elromlott a lemezjátszó. Első megközelítésben ennyit tudok hozzáfűzni cikkemre érkezett reakciókhoz, mert tényleg létezik olyan szint, ahol már nem érdemes vitatkozni. Igaz, én egyáltalán nem akartam (és nem is akarok) vitázni, csak tisztázni óhajtottam néhány dolgot Hont Ferenccel kapcsolatban, annak apropóján, hogy emlékét tudatlanságból fakadó, politikai magamutogatás szándékával elkövetett támadás érte, ami odáig terjedt, hogy megkérdőjelezték emléktáblájának létjogosultságát, mondván nincs helye Pázmány és a többi nagyság mellett. Bírálóim - név szerint Péter László nyugalmazott egyetemi tanár és Haág Zalán nyughatatlan önkormányzati képviselő - erejéből és elméjéből ugyan új érvre vagy állításaim cáfolatára nem futotta, de - annak ellenére, hogy maguk vonták fejükre a bajt azzal, hogy egyetlen könyv egyetlen fejezete alapján sommásan véleményt nyilvánítottak egy teljes életműről - most szinkronban érzékenykedni kezdtek, és engem próbálnak személyeskedés vétségében elmarasztalni. Az egyik szerint „nem átallom becsmérelni, szklerotikus tünetekkel és ritka aljas és ocsmány cselekedetekkel vádolni", a másik szerint pedig „letűnt idők emlékét idézve vitapartnereimet igyekszem (lejminősíteni, így téve lehetetlenné érvelésüket". Tényleg elámul az ember, mikor azt tapasztalja, hogy egyesek nagy bátran kiállnak másokat káromolni, majd a várható ellenvéleménnyel szembesülve hirtelen durcásak lesznek. Bámulatunkban legföljebb ennyit tudunk magunkból kipréselni: „nem vagy még liber báró, hogy szabad legyen neked mindent kiokádnod mireánk, nekünk pedig tilalmas legyen, hogy a te undok kérődzéseidet letöröljük is homlokunkról." Nem kell utánanézni, a kifakadás Pázmánytól való - csak hogy letűnt idők emlékét idézzem. Mindezek ellenére eddig nem sokat törődtem a tiltakozókkal. Nagyapám életének néhány epizódjával foglalkoztam, és közben próbáltam kideríteni, hogy mi vitt rá néhány szegedi politikuspalántát arra, ho§y olyan ügyben nyilatkozzon, amelyről gőze sincs. így bukkantam rá műveletlenségük forrására, Péter László olvasói levelére. Cikkemben mintegy mellékesen tértem ki a fiatal kereszténydemokratákra és a sajtólevelező becses személyére. Most megfordulnak az arányok. Ez a levélváltás ugyanis legkevésbé sem a múltról (és benne nagyapámról) szól, még csak nem is a kettéhasított történelmi emlékezetről mint magyar sajátosságról, hanem magán- és csoportmitológiákról, másként: önigazolásról és ideológiateremtésről. Az alábbiakban elsősorban erre igyekszem rámutatni, természetesen menetközben újra megkísérlem cáfolni a nagyapámat illető ferdítéseket, csúsztatásokat... a lófarát! üvölt közbe Pepin bácsi Hrabal könyvéből - beszéljen egyenesen!... rendben: hazugságokat. Röstellem, de azzal kell kezdenem, hogy fölhívjam Péter László, neves délvidéki orákulum figyeliflét: súlyos szövegértési problémákkal küszködik. Mert ha én azt vetem papírra, hogy „az intézmény [ti: a Színházi Intézet] működik mind a mai napig, Péter László tudhatja jól, hiszen nemrég anyagi támogatásukat kérte", azt nehéz úgy olvasni - bár Péter Lászlónak sikerült -, hogy családomtól kért hozzájárulást. írásomból kiderül, arra utaltam, hogy nagyfokú impertinencia (értsd: pofátlanság) Hont Ferenc háború utáni működését megkérdőjelezni, szakmai hozzáértését kétségbe vonni, és közben egy általa alapított intézethez segítségért fordulni. Továbbá, ha azt írom, „hogy az ötvenes években huszonévesen, komoly szakmai előélet és tapasztalatok nélkül két múzeum igazgatójává is kinevezték" [ti: Péter Lászlót], akkor ez nyilvánvalóan nem azt jelenti, hogy a kinevezések egy időben történtek, s hogy „egyszerre volt két múzeum - konflis, egyszemélyes - igazgatója". Egyébként teljesen fölösleges magyarázkodnia, hogy számára a tisztség „száműzetés" volt, miután titóizmus vádjával kirúgták az egyetemről, hiszen senkinek nem lehet utólag fölhánytorgatni, hogy diktatúrában is megpróbál szakmájában tevékenykedni. Már amennyiben hagyják. Az, hogy mindenki teszi a dolgát - a nap fölkel, a pék kenyeret süt, a színházi rendező rendez, a kicsapott tanársegéd múzeumot igazgat -, önmagában még nem az állam kegye. Ezt előző cikkemben is egyértelműen megfogalmaztam. Maradjunk annyiban, hogy a „szklerotikus tünetekről árulkodó" kitétel részemről finom és jóindulatú megjegyzés volt. Az etalonnak tekintett Pázmány sokkal durvábban fogalmazott volna. Amihez nekem is igen nagy kedvem lenne. Péter László pár hete még azt írta, hogy nagyapám „árulkodott vétlen kortársaira, vetélytársaira", majd azt követően, hogy utánajártam a történteknek, és e hasábokon azt állítottam, hogy soha nem jelentett senkiről, ő azzal a válasszal állt elő, hogy „nem a nagypapán múlott". Hazugságot ennél egyértelműbben nem lehet beismerni. Hiába citálja Péter László ismételten a Rákosihoz írt levelet, főleg miután ismételten figyelmen kívül hagyja az előzményeket, azt, hogy a Szabad Nép egy nappal a levél születése előtt vezércikkében támadta meg nagyapámat, aki - szégyen, nem szégyen - félt. Rajk egy hónapja börtönben, apám nincs egyéves satöbbi... már elmondtam, ennek ellenére konkrét nevekről, eseményekről nem tesz említást. Minden más föltételezés. Én azt föltételezem, hogy később se tett volna ilyet. Láttam azokat a színészekről készített jellemzéseket, amelyeket hivatalosan, ám bizalmasan kértek tőle. Mindenkiről azt írta, hogy anyagi helyzetének javítása föltétlenül indokolt, azokról is, akiket nem szeretett. Tudom, hogyan próbált másokat álláshoz juttatni '56 után, és a politikai okból elbocsátottak - mondjuk a lukácsisták - később is menedéket találtak nála az intézetben. Ismerem hozzáállást az Egyetemi Színpad rendszerhűnek nem nevezhető tagjaihoz, és hogy mennyire becsülte a vele politikai vitába keveredő diákjait. (Ez utóbbi információkat az elmúlt hetekben szereztem be olyan tanítványaitól, akik később a demokratikus ellenzék köréhez tartoztak.) Péter László pedig azt föltételezi, hogy ha létrejött volna találkozó Rákosival, vagy más mód nyílt volna az „árulkodásra", akkor nagyapám megtette volna. Az óvodában erre azt mondják: mindenki magából indul ki. Viszont óvodások talán mégsem vagyunk, ráadásul ez így nem is teljesen igaz - mert én a rendelkezésre álló adatokból, Péter László pedig saját rosszhiszeműségéből indul ki ezért csak megismétlem: félelemből született, önmentegető levelet évtizedek múltán fölhasználni ritka aljas és ocsmány cselekedet. Minél többször követik el, annál aljasabb és annál ocsmányabb. (Ugyanez vonatkozik Haág Zalánra is, akitől még egy bekezdésnyi türelmet kérek, aztán sorra kerül ő is.) Az meg egészen sajátos hozzáállás, mikor arra terelődik a szó, hogy Péter László miként szerkesztett ki verseket a Juhász Gyula-kötetből, ő sértődötten azzal védekezik, hogy abban az időben nagyobb erők döntöttek. Nocsak! A kor Péter László esetében fölmentésnek minősül, Hont Ferenc esetében nem. Lenyűgöző következetlenség. Bár kezdem megszokni. Legutóbb még különösnek tartottam, hogy valakiről méltatást jelentet meg, utca elnevezését javasolja, majd huszonöt év múltán bűnösnek, sztálinistának, tudom is én minek bélyegezi. Most megtudhattam, hogy ezt kifogásolni „jellegzetes bolsevik érvelés". Szóval, aki nem tudja követni Péter László furmányos gondolatmenetét, az minimum bolsevik vagy másfajta söpredéke a Földnek. Hiszen Péter László álláspontját „világosan megírta, az illetékeseknek", amiből a dőrék tudhatták volna, hogy „Hont Ferenc domborművének nincs helye a Nemzeti Emlékcsarnokban". Mert Péter László akkora tekintély, hogy nem fér be az ajtón. Vannak ilyen emberek. Két kézzel szórják megfellebbezhetetlen ítéleteiket a nagyvilágba, úgy gondolják, nekik mindent lehet - halottat gyalázni, teszem azt -, s csak akkor gurulnak dühbe, kezdenek prüszkölni, vagdalkozni, ha kényes önérzetüket a legcsekélyebb sérelem éri. Merőben más motivációk vezetik, ám nagyjából azonos alapanyaggal dolgozik Haág Zalán önkormányzati képviselő, kulturális bizottsági alelnök, szerkesztő és laptulajdonos (így kell mondani, ha valaki lenyúl egy egyetemi újságot, hm?). Ő sem érti, hogy mit nem értek a negyedszázaddal ezelőtti és a mostani magatartás közötti jelentős különbségben, hiszen - mint írja - „talán nem rója föl [mármint én), nekünk, fiatal kereszténydemokratáknak, hogy négyéves gyerekként nem vonultunk föl tiltakozó táblákkal". Nem rovom föl. Azt rovom föl, hogy nem tudnak olvasni, mert az általam leírtakból egyértelműen kiderül, hogy ez a megjegyzésem nem rájuk, hanem Péter Lászlóra vonatkozott. Haág Zalán azonban nem bíbelődik magyar szövegek értelmezésével, ő nem akar „pontról pontra végighaladni már-már görcsös és sajnos helyenként igencsak erőltetett" érvelésemen. Kár. Két okból is. Egyrészt így elmulasztom a páratlan lehetőséget, hogy magától, Haág Zalántói okuljak, hogy milyen a helyes (nem görcsös és nem erőltetett) argumentáció, másrészt, amit a „pontról pontra való végighaladás" helyett összehozott, az egészen elképesztő. Napok óta csak a szememet dörgölöm, ritkán látni ilyet. Félinformációk, valós, ám irreleváns dolgok és nyilvánvaló valótlanságok egymásra halmozva függetlenül attól, hogy közük van-e tárgyhoz, avagy sem. Persze úgy nehéz tárgyszerűnek maradni, hogy egyetlen műből - és annak is egyetlen fejezetéből - szerezzük ismereteinket. Haág Zalán (és Péter László) tudásának fundamentuma A Csárdáskirálynő vendégei című opus, amelynek szerzője korabeli dokumentumokkal fűszerezett színházi pletyiket szervíroz olvasmányos stílusban. Nem elég, hogy egy történelem szakos diplomával rendelkező képviselő és egy irodalomtörténész, aki tetejében várostörténész meg folklorista, végzettsége alapvető szabályait megszegve vaskos következtetéseket tartalmazó publicisztikát tesz közzé egyetlen forrásra - mi több: másodlagos forrásra támaszkodva, ráadásul bölcsességüket félbulvár kiadványból merítik. Haág eljárása érthető, Pázmány legalábbis megértően nyilatkozott volna: „te-reád nem panaszolkodom, hogy efféle módnélkül-való dolgokat ily nagy, elrejtett bölcsességnek ítélsz, mert ifiú legény vagy, többet értesz az nyúlászáshoz és az pohár emelgetéshez"; viszont Péter László esetében komolyan meghökkenünk, hogy a szakkönyvek bújását a szórakoztatóirodalom léha élvezetére cserélte. Talán érthető, hogy nagyapám szakmai hozzáértését- nem Haág Zalánnal vagy Péter Lászlóval fogom ezt követően megvitatni, Schöpflin Aladár esetleg Ignotus hitelesebb bírálónak tűnik. Visszakanyarodva Haág Zalánhoz, ő szintén a Rákosi-levéllel hozakodik elő, szintén a körülmények ismertetése nélkül - amiért sok szeretettel neki iS kiutalom az aljas és ocsmány minősítést -, megtoldva azzal, hogy a följelentési szándékot több más levél ís alátámasztja. Akkor mutasson egyet! Nekem több hét levéltárazás után sem sikerült találnom, és nyilván ő sem ismer, hiszen akkor idézett volna belőle. Haág „fölöttébb elment az emberség mellől és torkig merült a szemtelenségben" (Pázmány), s amit eztán művel, az maga a csuda. Új adalékként tálalja a cikkemben szereplő tényt - végül is minek gondolkodni, ha másolni is lehet hogy Rajk a levél megírásakor már börtönben van, figyelmen kívül hagyva, hogy ez nem az ő érvelését támasztja alá, hanem az enyémet. Bizony. Kétségbe vonja, hogy 1951-ben nagyapám nyomorgott, ennek bizonyságául '51 előtti megbízatásokat említ, illetve odaveti, hogy ekkortól „a Madách Színház rendezőjeként dolgozhat". Ilyen megtiszteltetésben részesült. Dolgozhatott. (A nap fölkelhetett, a pék kenyeret süthetett etc.) A nélkülözés azonban nem vitakérdés, hanem ténykérdés. Meg lehet nézni a korabeli kifizetéseket, pontosabban ki nem fizetéseket, vagy alaposabban megvizsgálni a nagy lehetőségként bemutatott rendezői állást. 1951. október 22-én a színház fegyelmi bizottsága szigorú írásbeli megrovásban és pénzbüntetésben részesíti, mert a próbák egyszer tíz, egyszer nyolc, egyszer pedig tizenkét perc késéssel kezdődtek. Ugyanebből az időből datálódik egy följelentés, (a följelentő neve nem fontos), amely szerint Hont Ferenc egyértelműen ellenségesnek tekinthető, a darab mondanivalója helyett pedig olyan jelentéktelenségekkel foglalkozik, mint például a színészek fejtartása és kézmozdulatai. Ezek a részletek nem egy kivételezett, hanem egy kikészíteni óhajtott ember életrajzából valók. Hogy nagyobb baj nem érte annak köszönhető, hogy itthon nem tudták, kikkel találkozott Moszkvában. (Itt kell egy újabb tévedést kijavítanom. Nem az orosz csapatokkal tért haza, mint Péter László írja, hanem három hónappal később, szovjetunióbeli tartózkodását mindvégig hadifogságként tartották nyilván.) Másfelől pedig viszonylagos nyugati ismertségének. A nemzetközi Ki kicsoda? évenként cikket közölt róla, konferenciákra hívták, véleményére kíváncsiak voltak. A párt pedig próbálta határon túli kapcsolatait elvágni, példának okáért az MDP Központi Vezetőségének önálló napirendi pontja volt párizsi útjának - szó szerint idézve - letiltása. Természetesen nem akarom nagyapámat a szocializmus legnagyobb kárvallottjaként beállítani, és az is igaz, hogy mindennel együtt és mindennek ellenére elkötelezett maradt, de korábbi pályája, elsősorban a Független Színpad létrehozása és vezetése jóval nagyobb feladatok ellátására predesztinálta. Haág Zalán nézőpontjából ennek nincs jelentősége. Ebből a nézőpontból alighanem ez rendjén is van. Létezik olyan perspektíva, ahonnét a szobafestés-mázolás és a tájképkészítés ugyanazon tevékenységnek látszik. Haág különben sem törekedett arra, hogy mérlegeljen, vagy hogy megértsen bármit is, ő föl akart sorolni egy jó csomó tisztséget (a Színházi Intézet igazgatását például háromszor is sikerült különféle nevek alatt), amikkel szembeállíthatta, hogy „ezrek voltak internálótáborokban és börtönökben". Ez lényeges, erről beszélek én is. Ezrek voltak börtönökben, internálótáborban, siralomházban, vagy éppen a száműzetés keserű kenyerét ették a karcagi múzeum élén, akkor egy színházi embert előszedni és megbélyegezni a sztálinizmus megtestesítőjeként alhangon disznóság, hogy cifrább jelzőkért most hadd ne rohanjak Pázmányhoz. Nem az zavar, hogy egy évforduló alkalmából megemlítődnek hibák, tévedések, megalkuvások is, de ezek - ha nem társulnak hatalommal - csak vonások a jellemrajzon, a rendszer működését számon kérni a döntéshozókon illenék. Nagyapám viszont nem volt a Hazafias Népfront főtitkára, mint az úgynevezett jobboldal újsütetű kedvence, nem volt Kádár János kelet-berlini és moszkvai nagykövete, mint Haág politikai táborának másik nagy becsben tartott figurája. A pártállam prominenseinek polgári ikonná maszkírozása ellen volt, aki szót emelt (én), de akárhogy is erőltetem memóriámat Haág Zalántói egy rosszalló fejcsóválásra sem emlékszem. Neofita antikommunizmusát így nem tudom eléggé komolyan venni, már csak azért sem, mert, ahogy látom, szeret együtt fotózkodni a legújabb sikerfilm, a „Horthy, a kormányzó" rendezőjével, aki nem más, mint a Budapesti Pártbizottság egykori tagja. Remélem, a helyi KDNP-sek. megtudakolták tőle, hogy milyen érzés volt a helyszínen végigülni Grósz Károly hírhedt fehérterroros szónoklatát a sportcsarnokban. De miért is magyarázok olyannak, aki szerint '83-ban a szocialista diktatúra „kellős közepe" volt? Abba is hagyom. Annyit még: a cím Babits Petőfi koszorúi című verséből való. A teljes gondolat így hangzik: „Ki ünnepli ŐT ma, mikor a vágy, a gond / messze az Övétől, mint sastól a vakond". A vitának ezt a részét, továbbá Haág Zalánt és Péter Lászlót a magam részéről lezártnak tekintem. HONTANDRÁS • Miután a Hont Ferenc emléktáblájával kapcsolatos vitában Péter László irodalomtörténész és Haág Zalán, a KDNP szegedi önkormányzati képviselője is kétszer, ez alkalommal pedig Hont András fejthette ki másodszorra az üggyel kapcsolatos véleményét, lapunk a vitát lezártnak tekinti!