Délmagyarország, 2007. április (97. évfolyam, 77-100. szám)

2007-04-26 / 97. szám

12 ^KAPCSOLATOK CSÜTÖRTÖK, 2007. ÁPRILIS 26. Az emlékezés viszontagságai Lapunk Kapcsolatok oldalán április 13-án - jelent meg Péter László írása: „Hont Ferenc a mérlegen" címmel, 'amelyre Hont Ferenc unokája az alábbiakban reagált: Budapesten élek, nem laktam soha máshol. Mégis van egy város az országban, amelyről kisgyerekkorom óta tudom: közöm van hozzá. Szeged neve, látványa emlékek kavargását indítja el. Az első találkozás József Attilával. Dedikáció a friss kötetben. „Kemény kézszorítással". A Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiuma. Cikkek, tanulmányok, folyóiratok: naiv lázas tervek egy új világról. Juhász Gyula pártfogó figyelme. Falukutatás és szervezkedés a Munkásotthonban. „Házi újság", brosúrák, röplapok, lebukás. A letartóztatottakat gúzsba kötik, és gumibottal verik a talpukat, de nem köpnek a hatalokra. Az egyik központi hgura Buday György. Sikerül elcsábítani a metszetek mellől a színházi látvány világába is. Színpadképeit füzetbe kötve a kollégium adja ki. Az irodalomtörténész Baróti Dezső, akinek érdekében később újra Szegedre kell utazni. Itt sárgul a Szeged Városi Bíróság rideg értesítése 1957-ből. Radnóti szelíd vonásai. A névre szóló vers mint örök emlék. „Drámatörténet épül benne, ujszempontu és / ötkötetes, azt vacsorázza." A nagy álom: százak játsszák az Ember Tragédiáját a fogadalmi templom előtt. Az ötlet fölvetésekor Somogyi polgármester hajdúkért kiált. Holtzer Dániel és Róth Vilma elmosódó arcképe. Életüket a királyi Magyarországon megvédeni n^m tartotta érdemesnek. Nem az én emlékeim, a nagyapámé. A Tisza-partjára érve a jelen idő csúszik ki talpam alól, és látogatásom célja legyen bármennybe is hétköznapi - minden esetben különös és megható élményekkel távozom. Amikor pedig emlékezni hívnak, még erősebb érzések repítenek születésem előtti életem történései közé. Idén ápribsban született száz éve nagyapám, Hont Ferenc. Ebből az alkalomból Szeged városa emléktábla állítását határozta el, melynek avatására én is hivatalos voltam. Szokványosnak tekinthető múltba révedésemből a jelen közéletének fülsértő lármája ébresztett. A megemlékezés előtt az Ifjúsági Kereszténydemokrata Szövetség nevű fantomszervezet valóságos képviselői tartottak sajtótájékoztatót, ahol is a „lopakodó sztálinizmus" megnyilvánulásának nevezték az ünnepséget. Keserűségembe csodálkozás is vegyült. Azt már saját tapasztalatomból tudom, hogy legújabb fejlesztésű ifjú pohtikusaink maguktól még az ostobaságra sem képesek. Manapság a nyilatkozók nemigen olvasnak, és az olvasók többnybe nem nyilatkoznak. Sejtelmem sem volt, hogy a fiatal kereszténydemokraták mbe alapozzák állításaikat. A választ a Délmagyarország másnapi számában találtam meg, az ebben található olvasói levél képezte a lopakodó elmebaj alapját. A szklerotikus tünetekről árulkodó bomány szerzője, Péter László arról számol be, hogy annak idején ugyan nekrológot írt nagyapámról, és egyik kezdeményezője volt, hogy utcát nevezzenek el róla, és e tetteit - ha jól értem - máig rendben valónak tartja, most mégis határozottan ellenzi, hogy Hont Ferenc munkásságát a Dóm téren emléktábla örökítse meg, mondván bűnei az ilyen fokú tiszteletadásra méltatlanná teszik. Ahhoz tényleg ifjú kereszténydemokratának kell lennünk, vagy más módon tendenciózusnak a tudathasadásig, hogy ebből az okfejtésből értelmet tudjunk kihámozni. Mert vagy bűnös valaki, és ebben az esetben utcát sem érdemel, vagy nem az, akkor viszont miért ne lehetne születésének századik évfordulóján tisz-, teletére emléktáblát állítani senki által kétségbe nem vont érdemei ebsmeréseként? Nem tévedhetek nagyot, ha azt állítom, hogy a kifakadásnak egészen mások a mozgatórugói, mint a nyakatekert érvelésből kitetszik. Nagyapám kommunista volt. Kommunista volt már a húszas évektől kezdve, s maradt haláláig. Maradt haláláig annak ellenére, hogy övéi egészen más előadást vittek színre, mint amiről a két világháború között álmodott, de ennek az új darabnak sem bója, sem dramaturgja, sem rendezője nem volt. Nem volt még statiszta sem a pobtika színpadán, hiszen nem politikus volt, hanem színházi lény, s ha a tágabb közösség emlékezik rá, hát ezért emlékezik. A tisztánlátás kedvéért kénytelen voltam utánanézni a Balázs Bélával való összezördülésnek is, mert az elmúlt héten három hónapja született fiam dolgai helyett huszonnyolc éve halott nagyapám ügyeivel kellett foglalkoznom, de az mifelénk lassan természetes, hogy a vádaskodásból sohasem a vádaskodóknak származik munkájuk. A föllelhető adatok szerint ez is pontosan fordítva történt, mint ahogyan Péter László álhtja (hiszi). 1948-ban Balázs Béla Rákosihoz fordult - a levél megtalálható a Balázs-hagyatékban (MTA Kézbattár) - nagyobb szerepet Hont Ferenc Fotó: DM/DV Már amennyiben az emlékezésbe nem zavarna bele a hirtelen kellemetlenné váló politikai elkötelezettség, ami Péter László huszonöt évvel ezelőtti méltató sorainak megjelenésekor (egyébként saját cikkebe is rosszul emlékszik, mert nem nekrológ volt, hanem visszaemlékezés nagyapám születésének 75. évfordulója alkalmából) még nem számított problémának. Azóta némileg változtak az idők, csak a túllihegők buzgalma maradt változatlan, ezért ürügyet kellett találni az egykori laudációtól való elhatárolódásra, legalábbis árnyalására. Olyan bűnökre volt szükség, amelyekkel Péter László állhat elő. A képzeletbeb „bűnlajstromon az első helyen áll" egy levél, amelyben nagyapám állítólag Rákosinál „árulkodott vétlen kortársába", és ennek valami nehezen kibogozható módon még Balázs Béla halálához is köze van. Szerény biológiai ismereteim szerint viszont senki sem halhat bele olyan levélbe, amely halála után két hónappal bódik. Ugyanis valóban létezik egy Rákosihoz címzett levél, amelyben a kor összes szófordulata, nyomora és elvtelensége föllelhető, de név történetesen egy sem. Közvetlen előzménye pedig az volt, hogy megbása előtt egy nappal - 1949. júhus 23-án (Balázs Béla május 17-én hunyt el) - a Szabad Nép vezércikkében ítélte el nagyapámat, ami akkoriban igen gyors kimenetelű és baljós végzetű főtárgyalást jelentett. Nem sokkal vagyunk Rajkék letartóztatása után, és apám ekkor még nincs egyéves, ennek ellenére nem akarom a védekező sorokat az egyetlen lehetséges és tisztességes magatartásként beállítani - bár ismétlem: Hont Ferenc sem akkor, sem később nem jelentett senkből -, de bűnként fölhánytorgatni ritka aljas és ocsmány cselekedet. kérve a magyar filmgyártásban. Nem kapta meg, pedig, nem vitás, sokkal jobban megérdemelte volna, mint az e téren teljesen fölkészületlen nagyapám, akinek akkori tisztségéhez, a Színművészeti Főiskola főigazgatóságához hozzácsapták a filmgyár művészeti igazgatását is. Mindössze egy évre, de Balázs Béla erről mit sem tudhatott, ő csak azt látta, hogy nem kapta meg azt a tisztséget, amelyre előélete predesztinálta. Okkal volt megbántva, és nem biztos, hogy okkal nagyapámra. De itt álljunk is meg. Nekem semmi kedvem (és nem is tisztem) két (illetve több) hiú művészember hatvan évvel ezelőtti konfliktusában igazságot szolgáltatni, és roppantul sajnálom, hogy Péter László följogosítva érzi magát, hogy ezt tegye. Arról nem is beszélve, hogy miként lehet mindezt szóbeszédre, nem ellenőrzött forrásra alapozni? Miféle forráskezelés egy tudós részéről, hogy odaveti: „híres-hírhedt levél", meg a „kortársak szerint" mindenféle visszaeEenőrizhető idézési hely megjelölése nélkül? Aki így jár el, kiírja magát a komolyan vehető személyek köréből. Péter László így járt el. Igaz, ő nem föltárni és megérteni szeretett volna, hanem mindenáron bizonyítani nagyapám „elvakult sztálinista" voltát. Akkor nézünk néhány részletet az elvakult sztálinista életútjából! Sztálinizmussal kapcsolatos első közvetlen élménye az volt, mikor átszökött a fronton az oroszokhoz, és a? NKVD egyből lecsukta. Miután hazatért a hadbogságból, 1945-ben (tehát még koalíciós időkben) a Színművészeti Akadémia élére nevezik ki, és ő szervezi át Színház- és Fbmművészeti Főiskolává, alakítja ki azt a formát, amelyben az intézmény nagyjából ma is működik. A főiskola gyakorló terepének megszerzi a „kis Madáchot" - gründolási hajlamát többen szemére vetik, de bírálói is elismerik, hogy a Madách téren sikerszínház született, néhány korszakos jelentőségű bemutatóval. Ennyit arról, hogy hirtelen túl sok tisztséget „kapott" egyszerre, mintha a saját szakmájában való tevékenykedés párt- és állami kegy lett volna, és mintha én azt hánytorgatnám föl Péter Lászlónak, hogy az ötvenes években huszonévesen, komoly szakmai előélet és tapasztalatok nélkül két múzeum igazgatójává is kinevezték. Rákosiék hatalomra kerülése után az elvakult sztálinistát elkezdik mindenhonnan kiszorítani, előbb a Madáchot veszik el, majd a főiskolát filmgyárastul, és a nem túl fontos Ifjúsági Színház élére helyezik, hogy aztán Kádár, Kállai, Újhelyi és mások letartóztatása után onnét is kirúgják. 1951-ben az elvakult sztábnista gyakorlatilag nyomorog. A család az Qrtutayék által folyósított kölcsönökből él, nagyapám hosszú, elkeseredett levelekben kéri Révait, hogy legalább a főiskolán megtartott óráinak díját fizessék ki. Ez idő tájt Péter László is sűrű levelezést folytat a Rákosi-kor kulturábs életének teljhatalmú irányítójával: különféle tanulmányait ajánlgatja szíves hgyelmébe, és többek közt igyekszik elérni, hogy a felszabadulás tizedik évfordulóján Révai József legyen az ünnepi szónok Szegeden. Ezt sem neheztelőleg mondom, csak nem értem, hogy Péter László mfréle erkölcsi-szellemi magaslatról osztogatja megfellebbezhetetlen ítéleteit. Megjegyzem, ez infallibihtás már akkor sem állt jól, mikor Juhász Gyula néhány versét nem szerkesztette be a költő kötetébe, mondván sértenék a „szomszéd népek érzéseit", és szokott fölényével annyit fűzött hozzá, hogy e költemények „művészi tekintetben sem érnek föl Juhász Gyula költői alkotásainak színvonalára". Péter László minden esetben úgy nyilatkozik, mintha ő lenne a Dél-Alföld egyetlen vitathatatlan tekintélye. Azonban memóriája többször is megcsalja. Hont Ferenc 1957-ben nem vett részt lázadó írók, művészek megfegyelmezésében, bár lehet, hogy Péter Lászlóval - mint meséb - goromba volt, de ez sem biztos, hiszen huszonöt éve még egészen máshogy emlékezett találkozásukra. De azt hiszem, ez mindegy is. Ami lényeges, hogy nagyapámnak a Kádár-korban is az egyetlen valóban fontos (bár inkább számára fontos) tisztsége annak a Színházi Intézetnek az igazgatása volt, amelyet még ő alapított. Ez az intézmény is működik mind a mai napig, Péter László tudhatja jól, hiszen nem rég anyagi támogatásukat kérte egy általa szerkesztendő kiadványhoz, amelyben nagyapám korai írásaiból válogatna. E jeüemóriás eközben bőszen ellenzi, hogy Hont Ferencnek emléktáblája legyen az „istenek csarnokában", ráadásul közvetlenül Pázmány mellett. Csakhogy én nem hiszek az istenék csarnokában. Az emberekben hiszek, akiknek hibáik, gyarlóságaik is vannak. Mondjuk, Pázmány emberi tökéletességéről a korabeh protestánsok tudnának színes adalékokkal szolgálni, de ez sem homályosítja el a nagyszombati egyetemalapítást, írásainak máig ható elevenségét. Ahogy Ilylyésről, Németh Lászlóról, Zelk Zoltánról és a többiekről sem megalkuvásaik tanúskodnak, hanem a műveik. Nem teljesen értem, hogy az egyebekben bűntelen rendszerhűség miért éppen Hont Ferencnél lett szempont, és miért Szegeden. Budapesten élek, Szegeden nem laktam soha. Mégis úgy érzem, ehhez a városhoz közöm van. Kívánom Szegednek, hogy a most tiltakozó ifjak érdemei legyenek olyan dúsak, hogy emellett eltörpüljenek nagyapám tettei. És nem kívánom e hatal túlbuzgóknak, hogy elvakultságukat évtizedek múltán olvassák fejükre. HONT LÁSZLÓ, BUDAPEST AZ ÜGYVED VALASZQL Dr. Juhász György Használati jogosultság haszonélvezeti jog mellett Tisztelt Ügyvéd Úr! Van a családunkban egyház, ami fele-fele arányban a testvéremé és az enyém. Szüleink haszonélvezeti joga volt rajta. Eddig édesapám és a testvérem családja lakott benne. Fél éve édesapám meghalt. Édesanyám soha nem élt ott, de természetesen a haszonélvezete megmaradt. Jelenleg a testvéremék használják az egész házat, de sem anyánknak, sem nekem nem fizetnek egy fillért sem. Azt tudom, hogy édesanyám mint haszonélvező jogosult lenne beköltözni, de öcsémnek semmivel nincs több joga a házhoz, mint nekem. Beköltözhetek-e a házba vagy kérhetek-e a fele után bérleti díjat a testvéremtől1 Tisztelt Olvasó! A Polgári Törvénykönyv 157. § (1) bekezdése értelmében a haszonélvező jogosult a más személy tulajdonában álló dolgot birtokában tartani, használni és hasznait szedni. Ugyanezen szakasz (2) bekezdése szerint a haszonélvezeti jog fennállása alatt a tulajdonos a birtoklás, a használat és a hasznok szedésének jogát csak annyiban gyakorolhatja, amennyiben a haszonélvező e jogokkal nem él. A 159. § (1) alapján a haszonélvező a haszonélvezeti jogot nem ruházhatja át, de annak gyakorlását átengedheti. Ellenérték fejében a haszonélvezeti jog gyakorlását csak akkor lehet átengedni, ha a tulajdonos - azonos feltételek mellett - a dolog használatára nem tart igényt. Összegezve és értelmezve a fenti törvényi rendelkezéseket, a válasz édesanyjuk szándékától, nyilatkozatától függ. Ha édesanyjuk haszonélvezeti jogának gyakorlását ellenérték nélkül, szívességből testvérének és családjának engedte át, akkor ön mint résztulajdonos ez ellen nem tehet semmit. Ebben az esetben használati jogosultságuk a haszonélvezeti jogból származik, legalábbis az ön tulajdoni hányada tekintetében. Más a helyzet, ha édesanyjuk nem engedte át a haszonélvezeti jog gyakorlását, hanem csak egyszerűen azzal nem él. Ekkor az ingatlan használatának joga önöket mint tulajdonostársakat illeti meg. A közös tulajdon szabályai szerint a tulajdonostársak mindegyike jogosult a dolog birtoklására és használatára; e jogot azonban az egyik tulajdonostárs sem gyakorolhatja a többiek jogainak és a dologhoz fűződő törvényes érdekeinek sérelmére. Ön tehát elméletileg be is költözhetne az ingatlan felébe. Ha ez technikailag nem oldható meg, vagy egyéb okból egyikük sem kívánja, akkor testvére az ingatlan fele után használati díjat köteles önnek fizetni. A használati díj mértéke nagyságrendileg megegyezik azzal, amennyi a bérleti díj lenne. Fél házrész esetén értelemszerűen annak a fele. Testvére tehát a ház felét tulajdonosként, a másik felét pedig használati díj ellenében birtokolhatja. Elméletileg ön kérheti a közös tulajdon megszüntetését is. Ennek részleteiről már korábban többször írtam. Az egy másik kérdés, hogy milyen értéket képvisel egy haszonélvezeti joggal terhelt tulajdoni hányad. Ha hosszabb távon is testvére családja szeretné lakni a házat, akkor véleményem szerint az lenne a legjobb megoldás, ha egy rnéltányos összegért - akár banki kölcsön segítségével - megváltanák az ön részét. Ehhez persze édesanyjuk mint haszonélvező hozzájárulására is szükség lehet, különösen akkor, ha maga az ingatlan lenne a hitel fedezete. A fábiánsebestyéni jegyző az állatmérgezésről Lapjuk április 19-i számában cikket jelentettek meg Fábiánsebestyénben történt vélt vagy valós állatmérgezéses eset(ek)ről. Bátran állíthatom, hogy cikkük írójának szándéka nem arra irányult, hogy az elpusztult állatok iránt részvétet keltsen, és nem indított senkit arra, hogy jobban bánjon háziállataival és tisztelje az állatok életét. Úgy vélem, hogy a falu közösségének besározása, egy egész település rossz hírének keltése nem szolgálta az állatvédők céljait sem. Akkor, amikor már az emberi élet értékét könyörület nélkül kilométerekben és forintokban mérik, akkor nyolc kutya és három macska pusztulását hallva már kevesen kapják fel a fejüket. Nem állítom, hogy ez helyes, csak azt, hogy ez a szomorú valóság: a többség súlyosabb gondokkal küzd. A cikk megjelenése előtt újságírójuk megkérdezte a település polgármesterét, hogy történt-e a faluban valami nagy dolog, valami olyan beruházás, amiről érdemes írni. Nagy beruházással nem tudtunk szolgálni. Azt pedig már régen elfogadtuk, hogy a település lakóinak küzdelme nem nagy dolog és nem méltó arra, hogy az újság foglalkozzon vele. Azt is tudomásul vettük már - kicsit talán nehezebben -, hogy a község tisztességes, a mindennapi gondokat makacs akarással, csöndes virtussal túlélő lakosa méltatlan arra, hogy akár csak egy sorban is elismerést nyerjen. Egyet azonban nem akarok és nem fogok tudni elfogadni: azt sugallják, a Fábiánsebestyénen élők lövöldöznek és állatokat mérgeznek, egyebet erről a faluról nem érdemes tudni. Nem kívánom tagadni, hogy először felháborodtam a közösségünket ért támadás miatt, de mára már csak az elkeseredés és a kérdés maradt: csak a rossz szomszédok vitájáról érdemes írni? Vajon tényleg idáig süllyedtünk mi mindannyian? Még bízom benne, hogy nem, nem, „csak azért is" nem. DR. TÓTH FLÓRIÁN, FÁBIÁNSEBESTYÉN KÖZSÉG ÖNKORMÁNYZAT JEGYZŐJE ÉS AZ ÖNÖK HŰSÉGES OLVASÓJA « Csupán két apró megjegyzés a jegyző úr által leírtakhoz. 1. Ön bátran állítja, hogy kollégánk szándéka nem a részvétkeltés volt az elpusztult állatok iránt. De, az volt a szándéka, és nem a falu besározása. 2. Azt állítja, hogy lapunk egyébként egy soria sem méltatja a települést, csupán azt sugallja, hogy ott lövöldöznek, macskát irtanak. Csak az elmúlt egy hónapot lapoztam vissza. Beszámoltunk arról, hogy Fábiánsebestyénen nemzetközi fogathajtó verseny volt. Egy másik cikkben egy helybeli diák a vidéki buszmegállókról fejtette ki véleményét. A harmadikban arról szóltunk, hogy a megszűnő eperjesi iskola tanulóinak egy része ide fog járni szeptembertől. A negyedikben a zöldkommandó megyei akciójának eredményéről tudósítottunk. Ebből kiderült, hogy a fábiánsebestyéni kiszippantott szennyvizet a szeméttelepre nyomatják ki szabálytalanul. A megyei másodosztályban focizó csapat mérkőzéseiről szóló rövid beszámolókat ne is említsük. Tisztelettel: V FEKETE SÁNDOR FŐSZERKESZTŐ-HELYETTES