Délmagyarország, 2006. december (96. évfolyam, 281-304. szám)
2006-12-23 / 300. szám
VIII. CSENDES ÉJ 2006. december 23., szombat ELVESZEIT EGY HÁROMÉVES BERNI PÁSZTORKUTYA - HÁROMNAPOS SZOMORÚSÁG - A NYOMOK A NÁDASBA VEZETNEK Hol vagy, Enzó? Akinek van kutyája, tudja, hogy négy lábbal is lehet valakiből családtag. Akinek egyszer is elveszett, vagy elpusztult a kedvence, az azt is tudja, mekkora fájdalmat jelent hiányuk a gazdi számára. Akinek pedig soha nem volt kutyája, és nem is akarja, hogy legyen, csak csodálkozzon rá, milyen különös is tud lenni az emberek és az állatok kapcsolata. Enzó, a hároméves berni pásztorkutya elvesztésébe majd belebetegedett embercsaládja. Csakhogy közben dolgoztak az őrangyalok is. A novemberi péntekekből ez már a második. Komor felhők tartanak össze épp felettünk, megy hozzá a varjak károgása. De kit érdekel, amikor a heti munkanapokból ez az utolsó, miénk az egész hétvége. Feleségem, Ági ért haza előbb, én még zongoráztam kicsit munkahelyemen a számítógép klaviatúráján. Fél 4 körül megcsörrent a telefonom, megnyugtatóan ereszkedő dallamú mobilzene szólt belőle, a feleségemé. Izgatott a hangja, azt mondja, baj van, nincs meg Enzó. Dráma a kapuban Helyszín Szeged, Klebelsbergtelep, Harangláb utca, egy rácsos két oldala. Kívül kutyalányok, egyikük tüzelhetett is, belül Pásztorok királya, Enzó (ez a nevet kapta a törzskönyvi keresztségben). A helyzet drámai. Ahogy ez az embereknél is gyakran lenni szokott, a heves udvarlásból lett a baj. Pásztorok királya, lehetetlent nem ismerve, erővel próbálkozott közelebb férkőzni szíve és egyéb nemes szerve választottjához: orrával úgy befeszített a vaskapu alá, hogy egyetlen mozdulattal leemelte a jobbszárnyat pántjairól - a lányok szanaszét, Enzó a kapuval együtt óriási robajjal zuhant a betonjárdára, a szomszédok azt hitték, nyakát törte szegény állat. Aztán már csak annyit láttak, hogy a kutyánk pánikba esve elvágtat az utca egyik irányába. Borzalmasan rövidek a nappalok Ági ahogy volt, papucsban, melegítőben azonnal kocsiba vágta magát, s elindult a szomszédok által megjelölt irányba. Oda-vissza járta Hattyas összes utcáját, és a környékét, Enzó sehol. Ekkor hívott, hogy baj van. öt perc múlva találkoztunk az egyik elágazásnál, ketten kétfelé folytattuk a keresést, belterületet, külterületet százszor lejártuk- akit csak láttunk, megszólítottunk. Ágival lépten-nyomon hívtuk egymást, ezerszer kérdeztük: Van valami? Semmi. Közben már sötétedett. Borzalmasan rövidek a nappalok ilyenkor novemberben! Teszek még egy kísérletet, gyalog is nekiindulok a kiskerteknek, szántóföldeknek, árkon-bokron keresztül vezet az utam, mint akinek szimatja van. Nem volt, csak nagyon szerettem volna megtalálni a kiskutyámat. Szipogtam, segélyhívó imákat mantráztam, meg Enzókám hol vagy? kiáltoztam bele a sötét vakvilágba. A gátőrháznál magával a gátőrrel találkoztam, azt mondta, egész nap a ház körül dolgozgatott, de ma erre nemhogy kutya, még a madár sem járt. Kiadtuk a körözést Hazakullogok én is, félig tárva már a kiskapu. így hagytuk: aztán éjszakára is, hogy ha mégis hazatalálna Enzó, be tudjon jönni. Ági a nappaliban ül és sír, csak azt hajtogatja: Hol van a kiskutyám? Fáradtan roskadok le mellé, én meg azt hajtogatom, biztosan hazajön, majd meglátod. Minden úgy van a házban, ahogy Enzó hagyta pár órával koráblompos nagy farkával. Elnevetjük magunkat, már jól indul a nap. Hát még hétvégeken, amikor ébredés után rögtön ki is engedjük a kennelből, amivel egyben útjára is indítjuk a dömpergyönyört. Zrínyi Miklós nem rohant ki akkora slunggal a szigetvári várból, ahogy Pásztorok kirámoslékon. Ha fellázad, márpedig fellázad, majd jól oldalba rúgják, s eltörik az orrát egy nagy szívlapáttal. Ahhoz képest, hogy kisgazdija úgy szokott tőle elbúcsúzni, hogy „Enzókám, angyalkákkal álmodjál!" Ha pedig még szabad, napokon belül kóbor kutya lesz belőle, hiszen az éhség, a szomjúság és az otthontalanság még az embert is hamar elvadítja, nem egy ösztönlényt. Az első őrangyal Délelőtt 10 óra tájban megcsörren a telefonom, ugrom utána, mintha a Jóisten titkárságáról hívnának. MajdÁgi este kamillázta a szemeit, annyira kisírta. Nekem határidős munka van a nyakamon, muszáj dolgoznom. Bele vagyok borulva a számítógépbe. Ha egy picit hátradőlök, könnybe lábad a szemem. A legjobb barátomról nem tudok semmit. Enzó észrevétlenül szokott érkezni a dolgozószobába, néha megkapom magam, amikor bedukszolja nagy kókuszát a hónom alá, és onnan néz rám nagy szemeivel: Gazdi, mit csinálsz? Aztán mellém szokott telepedni, mellső lábát hanyagul a combomra teszi: Beszélgessünk! Beszélgetünk. Senki nem tud olyan figyeÉfe Wi, • Az áldozat, azaz Pásztorok királya, Enzó visszatért a tett helyszínére (mert a fotó kedvéért visszavittük) FOTÓ: ŐRFI FERENC ban. így is marad. Papucsom melyre valaki még kiskorában rágott sajátos díszítősort - ott hever a szoba közepén, mintha karambolozott volna; maszatos tappancsnyomok vezetnek tőle a bejárati ajtóig, nincs az a pénz, amiért most feltörölnénk. A vizes tál félig, körülötte kifröccsent vízcseppek, reggel még tele volt. Feleségem közben körözést adott ki Klebelsbergtelepen Enzó felkutatására. Fákon, buszmegállókban helyezett ki fényképes tacepaókat. Nekem is volt még egy ötletem erre az estére, a saját munkahelyem, újságom, nyilvánosságom, a Délmagyarország. Visszarohantam a szerkesztőségbe, kollégáim segítségével visszahívtuk a Kapcsolatok oldalt a nyomdából, s beírtuk a Csörögbe, hogy elveszett egy hároméves berni pásztorkutya, ha valaki bármit tud róla, kérem, hívjon fel. Ez is egy szalmaszál - gondoltam. Fék a nagyszőnyegen Másnap, szombat reggel cudarul ébredtünk. Kinézünk az ablakon, Enzó kennelje üres, játékai szanaszét az udvaron. Nem így szokott kezdődni nálunk a nap. Ilyenkor már kutyusunk is előtápászkodik házából, nyújtózkodik egy nagyot, mint a macskák (sic), integetünk neki, ő meg vissza, lya ront be hozzánk a nappaliba. Foximaxis fék a nagyszőnyegen, mely indul is alatta, mint a mozgólépcső. Nem bír magával örömében. Hagyján, hogy úgy jár a farka, mint egy legyezőgép, de a farát is úgy riszálja hozzá, mint a megatáncosok. Hiába, ilyen ez a tviszt. Mi meg minden alkalommal dőlünk-borulunk a nevetéstől. Enzó kedvenc száma nem is lehet más, mint a Riszálom úgy is, úgy is kezdetű nóta a Belgától. Angyalkákkal álmodjál! Nem találjuk a helyünket, fel-alá járkálunk, mint amikor halott van a családban. Lehet, hogy van is. Minden variációt százszor végigpörgettünk, egyik borzasztóbb, mint a másik. Ha Enzó nagyon megsérült, lehet, hogy már nem él, vagy sebesülten vergődik valamelyik árok mélyén. Az utóbbi tudata a szörnyűbb, hiszen nagy szüksége lenne ránk, s mi mégsem tudunk rajta segíteni. Ha mégsem sérült meg annyira, pánikba esve meddig rohanhatott ahhoz, hogy elérje a világ végét. Egy, kettő, három, tíz kilométert? Lelőhették útközben, mint egy kóbor kutyát, de rossz emberek kezébe is kerülhetett, s akkor láncra verve raboskodhat most már élete végéig egy marék nem. Egy kedves úr keresett, olvasta a Csörögben üzenetemet, s ahogy meséli, neki is berni pásztorkutyája van. Előző nap azzal hívta fel az egyik barátja, hogy megvan-e a kutyája, mert mintha azt látta volna a kecskéstelepi vasúti átjáró környékén. Nem az övé volt. Lehet, hogy az enyém?! Libabőrös lett a hátam. Köszöntem az információt, irány Kecskés! Itt is kiadjuk a körözést Pásztorok királyára, fára mászom, hogy a kerékpárút mellé is ki tudjam függeszteni a felhívást. Megint megosztjuk erőinket, Ági indul a Vadaspark lakópark meg az állatkert irányába, én meg a kecskési oldalon megyek tovább, párhuzamosan a vasúti töltéssel. Egész nap köröztünk a környékbeli városrészekben, minden utcába bekanyarodtunk, minden kapualjba benéztünk. Hátha! Nincs hátha. Megint sötétedik Szombaton is hamar sötétedett, és eleredt az eső is. Mintha az ég is a mi kiskutyánkat siratná. Talán most mossa le a rászáradt vért csudaszép pofájáról. Vagy még jobban szenved, fázik, és most már ázik is valahol tehetetlenül, sebeit nyalogatva. Semmit nem tudunk. És ez a legnehezebb. lemmel hallgatni, mint ő. Majd miután már mindent megbeszéltünk, ölembe hajtja nagy fejét, megsimizem. Ahogy Ági szokta mondani, 55 kiló szeretet. A második őrangyal Szomorúan ébredünk vasárnap is, reményünk már alig, egyre többször rebegjük egymásnak, nincs már Enzó. Ott hasalhat valamelyik felhő tetején az égen, szájában kedvenc játékával, a piros nagysünivel, s farkát csóválva onnan incselkedik velem: Gyere, gazdi, vedd el tőlem, ha tudod! Nem tudom. Nehezen telik az idő, semmi nem akar történni. Elmúlt már fél négy, megszólal a mobilom. Egy kedves női hang hívott, Mónika. A kecskési átjárónál kerékpározott, látta a felhívást, hogy a berni pásztorunkat keressük. Igaz, hogy még pénteken, de ő is látta a kutyát a sorompónál, ahogy mesélte, nagyon izgatottnak látszott, mintha a lábát húzta volna, talán véres is volt. És visszafelé indult Hattyas irányába... Ez azt jelentheti, hogy Enzó - élve vagy elpusztulva - ott lehet valahol Hattyas és Kecskés között a vasúti töltés vonalában. Azonnal riasztottam a feleségemet, találkozzunk a klebelsbergi sorompónál. Halleluja Nincs sok időnk, hamarosan sötétedik. Erőltetett menetet diktálunk magunknak, Ági Enzó nevét kiabálja, azzal a finom hanglejtéssel, amellyel vacsorára szokta hívni; én meg mint a távírász, az ismert füttyjelekkel próbálkozom. Egy kiabálós meg egy füttyös - jól mutathatunk a sínek között. Rójuk a százmétereket, már túl lehetünk az út kétharmadán, amikor messziről kutyaugatást hallunk. Mély hang, lehetne akár Enzóé is. Aztán megint, mintha nekünk válaszolna. Leereszkedem a töltésről, egy nagy nádas széléig. Elindulok a hang irányába. Lábszárközépig ér a víz, a hínár, a sűrű az aljnövényzet, lépni alig tudok. Innentől a legegyértelműbb parancsot kiabálom bele a világba: Enzó, gyere! És egyszer csak hallom ám, ropog a nád valahol... Valaki közeledik felénk. Kánonban kiabálunk már Ágival, Enzó nevétől hangos az egész nádas. Mi van, ha mégsem ő - villan belém egy pillanatra. De nincs idő a morfondírozásra, hiszen már itt mozog, hajlik, törik a nád pár méterre tőlem. Aztán már anynyi sincs, kidugja a sűrűből szutykos kis pofáját az én drága kutyuskám. Egymás nyakába ugrunk, csuromvizesek vagyunk már mindketten; sőt mind a hárman, hiszen Ági meg a parton áztatja arcát saját örömkönnyeivel. Semmi baja Enzónak, legfeljebb karcsúbb lett, mint volt, ficánkol, mint a kiscsikók, és már bukdácsol is kifelé a mellkasig érő fövenyben, hogy a parton belebújjon kisgazdiba is. Ha én ezt a klubban elmesélem Táncolva indultunk hazafelé a vasúti töltésen, úgy nézhettünk ki, mint a víg lakodalmasok. A bakterházhoz érve előbb Ági próbált meg átmenni a síneken, hogy az átkelő túloldaláról áthozza az autót, majd jómagam - egyikünknek sem sikerült, Pásztorok királya egyszerűen nem engedett el bennünket, ugatva szaladt utánunk, megfogta mindkét lábunkat, nem mehettek egyedül sehova. Még úgy jártok, mint az egyszeri kutya, amelyik eltévedt a nádasban. Hazatérve Enzó csupa finomságot, kímélő ételt kapott, tejet, parizert, sajtot, persze csak keveset, mint a frontról hazatérők. Megszárítkoztunk, készülődtünk, mert egy óra múlva randevúnk van a vasútállomáson - Sopronból érkeznek haza Ági szülei, ahogy Enzónak mondjuk, nagyanyád meg a nagyapád. Fogadásukra mindhárman felsorakoztunk, mintha mi sem történt volna. így is kell. Szegény apám szokta mondani hasonló hőstetteim idején: Aki éjjel legény, nappal is legyen legény. Befutott a szerelvény, özönlöttek az utasok, győztük beseperni bókjaikat: Jaj, de szép ez a kutya! Hogy hívják? Pásztorok királya, Enzó. A kalandról mindhárman hallgattunk. Eddig. ŐRFI FERENC