Délmagyarország, 2006. december (96. évfolyam, 281-304. szám)

2006-12-16 / 294. szám

10 SZIESZTA-REJTVENY 2006. december 16., szombat SZENTKÉPEK ÉS BIBLIA Adventi angyali történetfüzér Az akkori havas karácsony előtti napokban az emberek a szabadság örömét ízlelgetve jöttek-mentek a városka főterének vásári forgatagában. Akkor a határ túloldalán fegyverek dörögtek, itthon meg Jézust és Szűz Máriát ábrázoló képeslapokat vittek haza a görbe lábú, fekete harisnyás nénikék. Azon az igazi, kemény télen Anna és Eva fagyott ujjakkal verte le reggelente a jeges lakatot a könyveket rejtő vasszekrényről. A főtéren berendezett vásár egyik standján az asztalt leterítették, kipakoltak, ahogy kell. Papírangyalok Kis papírdobozokban egymás mögött sorakoztak a Jézust és Máriát ábrázoló szentképek, külön a rózsafüzérek, keresztek, gyertyatartók. A képeslapok a hosszú asztal túlvégén kaptak helyet, középütt pedig a szent könyvek és az Isten tanításait mai köntösbe öltöztető népszerű olvasmányok várták a vásárlót. A standdal szemközt egy utánozhatatlan humorú fiatalember árult hajszárítót, kazettás magnót, lábmelegítőt, s ott, ahol a sor rácsatlakozott a tér fő lüktetőerére, a világ legfinomabb sajttal töltött pulykamellérméjét árulták mikróban sütve. Deszszertként a sült banán jöhetett csak szóba, míg az ember hajára ráfagytak a hópelyhek, amelyek óriáspiheként kavarogtak a város fölött napokon át. Kacsintós Mária Eleinte nem ment az üzlet, nem nagyon álltak meg az emberek a két lány standjánál. Aztán Évának - gyerekkora emlékei között kotorászva - eszébe jutott a kacsintós pénztárca. Akkoriban mindenki olyat akart. Hogy mi kavarta fel azt a tárcabirtokló őrületet, ma sem lehet tudni, de Éva arra gondolt, kipróbálja a régi, jól bevált receptet. Nagy betűkkel kartonpapírra írta: Kacsintós Szűz Mária kapható. Gondolta, ha fellendül az üzlet, Isten is megbocsátja az efféle túlkapást. Jöttek is a vevők, mind kacsintós képet akart. A lányok sajnálkozva mondták: az éppen most elfogyott, talán nem is kapnak már, de vigyenek helyette mást. Közben látni vélték, az Úristen bólogatva néz le rájuk. Nem sokat kerestek abban az évben. Napi fizetségüket úgy költötték el, hogy pótolták a kasszát. Nem mintha bárki is dézsmálta volna. Egyszerűen újra meg újra megesett a szívük az öreg, göcsörtös ujjú néniken, akik fekete kendőjüket az álluk alá csomózva hosszan nézegették a szentképeket, méregették Máriát, majd Jézust, aztán Szent Ferenccel néztek értő farkasszemet hoszszasan. Nem a döntés volt nehéz, nem a választás. Fájt a szívük, hogy nem vihették haza mind. A kisnyugdíjból nem futotta. így hát a lányok rögtönzött akciókat ötlöttek ki: „Egyet fizet, ötöt vihet!", vagy: „Ön ma a századik vásárlónk, a képeket fél áron adjuk!" A nénikék mind örültek, bár egyszer egyikük - az aktuális 100. vásárló elbizonytalanodott. Ugyanis nyitás után tíz perccel állt meg a standnál. Helyesbítettek a láSokat látott szegedi betlehem nyok: a „vásárlóköszöntőből" „kora reggeli kedvezmény" lett. A nénik boldogan vitték a képeket, fehér papírzacskóban, a fekete lakktáskájukban ott dobogott Jézus szíve, Szent Ferenc intőn emelte ujját a vásárban bócorgókra, Mária pedig mindentudó mosollyal, akár egy szent Mona Lisa, csak nézett maga elé. A lányok pedig a nap végén gyorsleltárt csináltak, s napi pénzükből rakták vissza a kasszába a hiányt. Súlyos Biblia Nagy tömegben nagyon kellett figyelniük, nehogy egy óvatlan kéz magával vigye bármely portékájukat fizetség nélkül. Éva néha gondolt arra, mit is kezdene a tolvajokkal, lehet, annyira szégyellné magát, hogy ő fordulna el: ne is lássa, mit tesznek. Nem is volt értelme tőlük lopni, akin nagyon látszott a szükség, annak ajándékba adtak valamit, ne menjen haza vásárfia nélkül. Egy napon - csodálatosan tiszta nap volt, rettentő hideg, a szemben lévő sátor párás nejlonteteje felett a havas ágak rajzoltak mintákat, ahogyan az eget tartották, s oly jeges levegő járta, hogy a tüdő belefájdult a lélegzetvételbe tehát egy ilyen napon egy nagyon szép, mai szóval dekoratív nő állt meg az asztaluk előtt. Barna tekintetét sorban végigröptette az angyalkákon, feszületeken (Jézussal és anélkül), rózsafüzéreken (volt legalább ötféle színben), s aztán már csak úgy tűnt, elmélyülten nézelődik. Anna és Éva nem is figyelt rá, hisz meglepték standjukat a miséről hazafelé tartó nénikék. Hanem aztán egyszer csak valami a szép nő felé vonzotta Éva tekintetét. Oda kellett néznie. És akkor azt látta, amiről soha nem hitte, hogy látni fogja: a szép nő a szép kezével a szép táskájába süllyeszt el éppen egy képes bibliát, portékáik közül a legeslegdrágábbat! S teszi mindezt olyan rezzenéstelen nyugalommal, mintha más lenne a tolvaj, ő csak állna ott nézelődvén igen, nézelődést mímelt -, mérlegelve, hogy Jézus szívét válasszon, vagy netán egy szép könyvet a hit erejéről. És a tekintete az asztalon volt, a kirakott könyvek betűin siklott balról jobbra, és a szép keze egyre lejjebb csúsztatta a nagy bibliát. Éva kinyitotta a száját, és úgy is maradt. Nem a hidegtől. A keze is megállott a levegőben. Mindeközben a szép nő már eltette az óriási FOTÓK: SCHMIDT ANDREA könyvet, kecsesen levett a tartóból három képeslapot, a tekintete Éváéba fonódott, s rögtön úgy siklott róla tova, mintha a lány ott se lenne, és végül Anna tekintetébe fonódva mondta a szép nő olyan gyönyörű hangon, hogy beleborzongtak: fizetnék, kérem. Anna bólintott. Három képeslap, egy képes szent biblia, az annyi mint háromezer-ötszázharminc. A nő szeme egy kicsit, de csak egy leheletnyit megrebbent. Csak egy pillanatra takarta el szemhéja óriás diószemét. Aztán a keze a pénztárcáért nyúlt, szó nélkül kifizette az összeget, elrakta a három képeslapot és elment. Sokáig néztek utána. Egyenes derékkal, a fejét felszegve ment a tömegben. Táskájában cipelte a nehéz bibliát. NYEMCSOKÉVA p^üku jmuft, i».hü Karácsony előtt, az adventi várakozás idején mindig tőrténnek szép dolgok. Van úgy, hogy ezeket csak kevesen veszik észre: a valóság áttetsző szövete mögött maradnak, a legtöbb halandó szeme számára láthatatlanul. S van úgy is, hogy mi magunk válunk szereplőivé egy olyan történetnek, amit magunk sem hinnénk, ha valaki más mesélné. Néhány nap lehetett már csak a Megváltó születése napjáig, s felbolydult az egész urbánus nép, szaladtak ki a térre, hogy gyorsan, hipp-hopp pótolják, amivel oly keveset akartak csak törődni, hogy az utolsó napokra hagyták: vettek némi ajándékot. Műanyag, lötyögő kerekű autót itt, bőrből készült, szép mappát ott, egy harmadik helyen csavarintott derekú gyertyát, a sor végén még egy sálat meg egy sapkát gyorsan, aztán huss, haza. Letudtuk ezt is, lehet csomagolni. És amikor elment a nagy roham, mintha a rómaiak serege vagy a punoké vonult volna vissza a térről, hirtelen lehetett látni a korábban testek takarta standokat, hirtelen kigyúltak az ég fényei, amiket nem sokkal előbb fejek takartak ki előlünk, hirtelen csend lett, és megint tiszta a levegő, és hidegebb is, mert nem leheltünk annyian a sátrak közibe, akkor jöttek azok az emberek, akik szeretettel néztek széjjel, akik lassan közelítettek a sorok között, ahol megálltak, el is bámészkodtak, mert úgy vélték, mielőtt az ember választ, észre kell venni egy tárgy hívását, meg kell hallani, hogy az ajándék önként jelentkezik, és azt suttogja kissé rekedtes, vékonyka hangpn, mert ugyebár hetek óta hideg van, hogy „engem vigyél haza". Azokon az utolsó napokon még eszembe jutott a szép tolvajnő, de leginkább arra a kis kócos fiúcskára gondoltam, aki naponta elsétált a standunk előtt, s nagy szemekkel, áhítatos szótlansággal nézett egy rózsafüzért Valami érdekes anyagból volt, nem fa, furcsa műanyag, 1989 keverék, a színe meg mint a friss velő, de mégis szép volt, finoman formázott kis gyöngyök, az éke pedig egy piciny kereszt. Éppen gyerekkézbe való. A gyerek sosem szólt. Állt, és nézte a füzért. Nem kapcsolódott össze a tekintetünk, mintha ott se lettünk volna. Kis kezeit a háta mögött öregesen összekulcsolta, s nézett felfelé, ahová a rózsafüzéreket egymás mellett szépen, sorjában felfüggesztettük. Tudtam, hogy nagyon vágyik rá. Az idős nénikkel könnyű dolgom volt, egy-két akció és már meg is volt az öröm. De a fiúcskával. Vele nem volt könnyű dolgom. Nem is volt dolgom, mert nem hagyta. Ha ránéztem, meg sem rebbent, bár biztosan érezte, hogy figyelem. Ha az asztal mögött lerakott raklapon toporogva közelebb mentem, vagy odaszóltam neki, riadtan vágott egy jobbraátot, s már ott sem volt. Napokig várhattam, míg visszajött. Egyszer még azt is kiírtam, minden Jézus szíve-képeslapért (á la 10 forint) egy rózsakereszt ajándékba. Ez sem hatott. Mintha nem is látta volna. Makacs volt. El nem tudtam képzelni, mire vár. Aztán egyszer megjött az édesanyjával. Apró, beteges asszony, hosszú szoknyában, nagy kabátban. A fejére nagykendő kötve, mintha nem is városi lenne. Kérdezte, mennyi a rózsafüzér. Mondtam neki, százötven forint Nagy pénz volt akkor. Adott nekem egy kétszázast Valahogy láttam, hogy nagyon szegények, s ez talán az utolsó pénz a decemberi fizetségből. Hát jó. Visszaszámláltam neki. Nézte az asszony a tenyerébe számolt bankókat, aztán nézett rám, aztán nézett megint a bankókra. Mondott valamit a fiának, akiről akkor vettem észre, nem a szemébe néz az anyjának, hanem a szájára, meg az egyik kezére, amivel mutogat. Hát bizony. Többet számláltam. Mintha ezrest adott volna. Bizonygattam, tegye csak el, én tudom, hogy jól számoltam. Nagyon furcsán nézett rám. Nem akart engedni. Tegye el, a fiúcska kedvéért - mondtam. Néztünk egymás szemébe, s lassan a zsebébe gyűrte a pénzt Öreg, törődött keze volt, dolgos kéz. Elrakta a bankókat. Hátat fordított, én nyújtottam a fiúcskának az olvasót, de nem akarta elfogadni tőlem. Aztán mégis. Amikor elindultak, átkarolták egymást. Zuhogni kezdett a hó. Néhány nap múlva a határ túloldalán kitört a forradalom. Kétszer jártam meg egy hét alatt az utat Romániáig. Cukrot, lisztet, ásványvizet, gyógyszert, krumplit, ruhát, gyümölcsöt vittünk a katonáknak. Éjjel orvlövészek lőttek ránk a házak tetejéről. A kórházban egymásra dobálva feküdtek a halottak, a sebesülteket a magamfajta utcáról bejöttek segítettek ellátni. A béke és a tűzszünet rövid óráiban alsónadrágok száradtak a tankok csövén. Karácsony múltán, amikor visszajöttem onnan, ahol láttam mindent, s annak is az ellenkezőjét, nyugalomra vágyva menedéket kerestem a dómban. A padsorok között már nemigen láttam, telegyűlt a szemem könnyel. Sirattam azokat, akik meghaltak odaát. És sirattam azokat, akik ezeket a csodálatos napokat már nem érhették meg. Végül helyet találtam a sor szélén. Sokáig ültem lehajtott fejjel, mintha álmodtam is volna. Már elgémberedtem, hosszú idő telhetett hát el, mire gondolataimtól és friss emlékeimtől szabadulhattam. Akkor kinéztem oldalra, és láttam: valaki figyel. A fiúcska bámult engem. Kis ujjaival szaporán morzsolgatta az olvasót, mozgott a szája, bár a hangját nem hallottam. Egy pillanatra összemosolyogtunk. Mint akik meszsziről érkezve lépnek be egy meleg szobába. Belesajdult a szívem, de melegség töltött el. Tudtam, jó helyen vagyok. NY. É.