Délmagyarország, 2006. november (96. évfolyam, 256-280. szám)

2006-11-04 / 258. szám

10 SZIESZTA 2006. november 4., szombat GÁLVÖLGYI JÁNOS: „CHAPLIN SZERETTEM VOLNA LENNI!" A színház a művész igazi otthona Gálvölgyi János színészről, komikusról kevesen tudják, hogy gyerekként buszvezető szeretett volna lenni, hogy nagyra tartja a bohócokat, hogy a Madách Színházban jelenleg is játszott Producerek című musical kedvéért egy éven át járt énekórákra és hogy legfontosabb érték számára az egészség. Csak néhány kérdés-felelet, és a show-manről más érdekességek is kiderülnek. - Készült önről egy fotó, amin Chaplinként látható. Úgy mutatta be ezt a képet, hogy „CÍmplin, aki szerettem volna lenni". Miért szeretett volna olyan lenni, mit tanult tőle? - Ki ne szeretett volna Chaplinhez hasonlítani? Az ő idejében, az 1900-as évek elején, amikor még nem volt hangosfilm, amikor még nem voltak olyan technikai trükkök, mint ma, ő mindent tudott a filmről és a színészi mesterségről. Az általa kitalált és ábrázolt kisember figurája klasszikussá tette őt nemzedékek számára. Cirkuszi porondon - „A jó bohócnál nincs nagyobb művész a Földön" - mondta egyszer egy beszélgetés során. Mi tesz naggyá egy bohócot, mit tud, ami a többiek fölé emeli? - Gyerekkorom első színházi élménye a cirkusz volt. Talán természetes, hogy a bohócfigura tetszett a legjobban. Őt lehetett utánozni, míg a cirkusz kupolájában repkedő légtornászt már kevésbé. Tetszett a bohócmaszk, a hatalmas cipők, a tarka ruhák és az, hogy a bohócokat nézve a felnőttek és a gyerekek egyaránt jókat nevettek. A cirkuszi porondon ráadásul nehezebb játszani, hiszen a nézők körben ülnek, nem úgy, mint egy színházban. Ma már tudom, egy jó bohócnak.sok mindent kell tudnia. Kicsit akrobata, kicsit bűvész, kicsit légtornász, állatidomár és még sok minden más is egyszerre. Jó bohócnak születni kell, és én nem annak születtem. - A kisebbik lánya artistaiskolába is járt. Örökölt valamit a cirkusz iránti vonzódásból? - Úgy képzeltem, ha öreg leszek, a lányomat, aki mint híres női bohóc járja majd a világot, elkísérem mindenhova. Két évig tanult az artistaiskolában, őt nem érdekelte anynyira az a világ, mint engem. Én gyakoroltam helyette, még ma is tudok három labdával zsonglőrködni. - Lányok. Két lánya van. De kérdés: Két unokája hogyan tekint nagyapjára? - Amikor a lányaim kicsik voltak, a munka, a pályám építgetése tőlük vette el az időt. Az unokáimmal megpróbálok többet együtt lenni, nekik elsősorban a nagyapjuk vagyok, nem egy színész. Otthon nem vagyok kötelező tananyag. Előfordult, hogy Danival sétáltunk az utcán. Szembejött egy fiatal pár, és úgy köszöntek, hogy „Szia, Dani!". Az unokám annyit mondott: „Nagyon ismert vagyok". Márkus, a példakép - Gyerekként színész akart lenni? - Eleinte buszsofőr. Karácsonyra egy zongoraszéket kértem ajándékba, zongora nélkül, mert azt úgy lehetett tekergetni, mint egy kormányt. Komoly pszichológiai eset voltam, Ranschburg Jenő simán rám építhette volna az életművét. A színházhoz már gyerekkoromban közöm volt. Édesanyám barátnője a Madách Színházban volt jegyszedő, így gyakran jártunk előadásokra. Csodáltam a nagy színészeket, és igazán már gyerekfejjel eldöntöttem, hogy színész akarok lenni. - Márkus László volt az egyik példaképe. Mi ragadta meg benne? - A szerepeiben ragadott meg, elegáns, nagy színész volt, az utcán is mindig lestem, figyeltem, olyan szerettem volna lenni, mint ő. A sors úgy hozta, hogy ugyanazokat a szerepeket játszottam, amiket egykor ő. Úgy gondolom, nem szabad hasonlítgatni, hiszen minden szerepet eljátszott már valaki, és a közönség hamar felejt. Lehet, hogy vannak olyanok, akik ma már sajnos azt sem tudják, ki volt Márkus László. A kezeim között halt meg. Halála után az édesanyja nekem adta a mandzsettagombját. Az Egy, kettő, három című Molnár Ferenc-darabban, amit ő is játszott, azt a mandzsettagombot akartam viselni. Közvetlenül előadás előtt azonban úgy éreztem, jobb, ha leveszem, hátha nem venné jó néven. Nem mertem abban játszani. Ének és foci - Szívén viseli, hogy a nagy elődök emléktáblát kapjanak. Miért fontos ez önnek? - Előfordul, hogy évente akár több emléktáblát is avatunk az egykori kollégák tiszteletére. Úgy gondolom, fontos, hogy legalább ennyi maradjon az emlékezetükből. - Színház, film, Gálvölgyi-show, Heti hetes, paródiák. Van-e sorrend, melyik áll közelebb önhöz? - Természetesen első a színház. Régen egy színésznek az ismertséget a film jelentette, ma pedig kizárólag a televízió. Boldog vagyok, hogy ezt a „kiegészítő sportágat" is művelhetem 1968 óta szinte folyamatosan, de igazán a színházban vagyok otthon. Jelenleg három színházban játszom, összesen öt darabban. Ezek között van olyan, amelyikben már több mint kétszázötvenszer léptem a közönség elé. A legutóbbi premierem a Producerek című fantasztikus musicalben volt a Madách Színházban, ennek a darabnak a kedvéért egy éven át jártam Toldi Máriához énekelni tanulni. - A közelmúltban jelent meg a Szeretem a focit és a Szeretem a focit A bohócnál nincs nagyobb művész - Gálvölgyi János szerint FOTÓ. KARNOK CSABA - Második félidő című könyve. íróként is kipróbálta magát? - Az nem baj, ha egy színész olvas, de ha ír... Ez a könyv gyakorlatilag két év termése, naplószerűen követi végig az elmúlt időszak eseményeit. Úgy látom, a baj az, hogy úgy teszünk, mintha tudnánk focizni, mintha tudnánk jól élni, demokráciában élni, közben pedig nem tudunk. Erről írok, szólok, mélázok, bosszankodom. A szöveget Krenner István karikatúrái illusztrálják, jópofa és fogyasztható könyv. - A jelenben mi a legfontosabb az ön számára? - Az egészség. Amíg ez megadatik nekem és a szeretteimnek, addig és csak addig elmondhatom, hogy kisgyerekként jól döntöttem, amikor elhatároztam, hogy színész leszek... BENKE ÉVA A RENDEZŐ EGÉSZ ÉLETÉT VÉGIGKÍSÉRIK A FORRADALOM IDEJÉN MEGTAPASZTALT ÉLMÉNYÉI Fazekas Lajos a makói '56 bukása után Bár neves rendező vált belőle, korántsem volt egyszerű az élete Fazekas Lajosnak az '56-os forradalom bukása után, hiszen makói gimnazistaként az itteni események egyik szervezője volt. Nemrégiben dokumentumfilmmel állított emléket az ötven évvel ezelőtt Makón történteknek és mindazoknak, akik szerepet vállaltak az eseményekben. Fazekas Lajos a gimnázium falánál nemrég avatott '56-os emléktábla előtt FOTÓ: SZABÓ IMRE Fazekas Lajos nem Makón, hanem Kecskeméten született. A hírős városban sok rokona élt a családnak, ezért aztán november negyedike, a forradalom bukása után oda menekültek. Jó okuk volt rá, hiszen édesapja rendőrkapitány volt Makón, ő pedig végzős gimnazistaként a forradalmi események egyik fő szervezője a városban. Édesapját néhány nappal a bukás után félholtra verték a karhatalmisták, később pedig éveket töltött börtönben. Az édesanya négy fiúval utazott Kecskemétre. Fazekas Lajos mindennap másik ismerősnél, rokonnál aludt, attól tartva, hogy keresik. A Katona József Gimnáziumba nem mert rögtön beiratkozni, nehogy nyoma maradjon a jelenlétének, ám az egyik osztálynak az igazgató tudtával tagja lett. Nagyszerű társakra, közösségre lelt bennük - emlékezik. Egyszer, amikor a nagyszünet idejére bent maradt a tanteremben, bejött hozzá az egyik srác, hogy ne menjen ki a folyosóra, majd kisvártatva a többiek is bejöttek, körbevették, hogy a csoport közepén ne vegyék észre, és így menekítették ki a hátsó kapun. Visszanézve értette meg, hogy miért: a nagykapuban egy fegyveres pufajkás állt. Meg volt győződve róla, hogy érte jött. Néhány pillanat múlva azonban kiderült, mégsem, a géppisztolyos férfi nyakába ugrott ugyanis egy diáldány - a lánya lehetett, akit meglátogatott. A hányattatások azonban az egyébként kitűnő érettségivel sem értek véget. Meg kellett úsznia a katonai behívót, mert a hozzá hasonló helyzetben lévő fiatalokat addig provokálták, amíg futkosóra nem kerültek - onnan pedig néhányan már élve nem kerültek ki. Megtetszett neki a bányászélet, Komlón dolgozott, később pedig Pestre került, ahol mindenféle alkalmi munkát végzett, például bárzongorista volt és írogatott, még az Élet és Irodalom is közölte szerzeményeit. Közben a színművészeti főiskola rendezői szakára annak ellenére küldte be a papírjait, hogy moziba sem járt. Kiderült azonban, hogy megvan a pályához a tehetsége, a műveltsége, így bejutott. Az ott töltött időre máig úgy emlékszik: élete legszebb négy éve volt, a legnevesebb rendezők mellett dolA Duna Televízió vetíti Fazekas Lajos Vidéki srácok című filmtrilógiáját műsorra tűzte a Duna Televízió. Az első darabot NOVEMBER 19-ÉN, csütörtökön 14.30-tól, a másodikat 15-ÉN, szerdán 14.50-től, az utolsót pedig 21-ÉN, kedden 14.55-tól láthatják az érdeklődők. gozhatott. Első, Lássátok, feleim című játékfilmjét 1966-67-ben forgatta. Már ebbe is beszűrődtek '56-os élményei, ám sokáig nem hitte, hogy egyszer filmet forgathat a témáról. Azt mondja: életének meghatározó élményét jelenti a forradalom. A nyolcvanas évektől kezdve foglalkozott komolyan a gondolattal, hogy megörökíti - a rendszerváltás előtt viszont egyszerűen nem mert visszatérni Makóra. Nem egyszerűen magát féltette: attól is tartott, hogy esetleg veszélybe sodor másokat. Ettől való aggodalmában egyébként az évtizedek múlásával igyekezett mindent és mindenkit kitörölni az emlékezetéből. így amikor végül Halmágyi Pál makói múzeumigazgatóval együtt nekiláttak az anyaggyűjtéshez - őt onnan ismerte, hogy interjút készített 1994-ben díszpolgári címmel kitüntetett édesapjával -, sok meglepetés érte. Nem emlékezett például arra, kik haladtak a tüntetésen legelöl, mellette vagy hogy például ki szólt nekik a géppuskáról, amit a pártbizottság akkori épületében, a mai Korzó kaszinó emeletén felállítottak a tömeggel szemben. A film elkészítését végül egy tavalyelőtt kiírt pályázat tette lehetővé; a forgatás makói részéről, amikor például a mai makói gimnazisták felelevenítették az ötven évvel ezelőtti menetet, lapunkban is beszámoltunk. A háromrészes, Vidéki srácok című alkotás díszbemutatója is Makón, a József Attila Gimnázium aulájában volt október 26-án, a forradalom makói emléknapján, az ötvenedik évfordulón. SZ. I. M.