Délmagyarország, 2006. október (96. évfolyam, 231-255. szám)

2006-10-19 / 246. szám

14 • KAPCSOLATOK" CSÜTÖRTÖK, 2006. OKTÓBER 19. A JOGASZ VALASZOL Dr. Juhász György Özvegyi jog megváltása Édesapám két éve meghalt. Volt egy lakása, amiben mindig is albérlők laktak. Én vagyok az egyetlen gyereke, így a lakást én örököltem. Szüleim régen elváltak, apám újranősült, így a második feleségének özvegyi joga van a lakáson. Vele a viszonyom nem rossz, de nem is jó. Szeretném a lakást eladni, de ehhez az özvegy nem járul hozzá. Természetesen a vételárból ő is kapna. Özvegyi jogáról viszont nem hajlandó lemondani. Azt mondja, a pénz nem érdekli, az albérleti díjakat is én kapom. Aláírni viszont semmit nem akar. Terhelten pedig senki nem veszi meg az ingatlant. Rá tudom-e kényszeríteni valahogy arra, hogy közösen eladjuk a lakást vagy még előtte valahogy megválthassam az özvegyi jogát/ Tisztelt Olvasó! Az özvegyi jog gyakorlatilag egy törvényen alapuló haszonélvezeti jog. A Ptk. 615. § (1) bekezdés értelmében az örökhagyó házastársa örökli mindannak a vagyonnak a haszonélvezetét, amelyet egyébként nem ő örököl. A jogintézmény célja az, hogy a házastárs halála után a túlélő özvegy lehetőség szerint továbbra is megszokott életkörnyezetében, hasonló körülmények között maradhasson. Feltételezem, hogy édesapja után nem maradt végrendelet, így ön mint leszármazó a tulajdonjogot, édesapja felesége pedig az özvegyi jogot örökölte. Az özvegyi jogot egyrészt meg lehet váltani, akár pénzben vagy természetben, más vagyontárgyakkal, másrészt kérni lehet annak korlátozását. Megváltást csak a halál időpontjától számított egy éven belül lehet kérni. Esetében tehát csak a korlátozás jöhet szóba. Ezt a jogszabály szerint a leszármazó bármikor kérheti, a korlátozás azonban csak olyan mértékű lehet, hogy a korlátozott haszonélvezet a házastárs szükségleteit biztosítsa, figyelembe véve az általa örökölt vagyontárgyakat, valamint saját vagyonát és munkájának eredményét is. A körülmények alapján úgy gondolom, helye lehet a haszonélvezet korlátozásának, hiszen az özvegy nem használja a lakást, és annak hasznaira, a bérleti díjakra sem tart igényt. Végső soron, mint sok más esetben, most is csak azt tudom mondani, hogy a bíróság az összes körülmény gondos mérlegelése után fogja meghozni döntését. Ennek során figyelembe veszi többek között, hogy édesapja és házastársa milyen anyagi körülmények között, milyen kialakult szükségletek, igények mellett élt, és az örökhagyó halála után a túlélő házastárs részére a szükségleteknek megközelítően azonos szintje milyen módon van biztosítva. Vizsgálja továbbá a túlélő házastárs saját vagyonát és azt is, hogy életkorára és egészségi állapotára figyelemmel nem kell-e számolni szükséges kiadásainak növekedésével. Igen lényeges, hogy a haszonélvezeti jog korlátozásáról nem lehet szó, ha az végintézkedésen, végrendeleten alapul. Ha tehát a jelenlegi helyzet nem a törvényes öröklés rendje szerint, hanem édesapjának egy ezzel azonos tartalmú végrendeletének alapján alakult ki, akkor az özvegy haszonélvezeti jogának megváltása csak közös megegyezéssel, egy külön szerződéssel történhet, bírósági perrel viszont nem kényszeríthető ki. Gondolom, mondanom sem kell, hogy egyébként is a békés, megegyezést javaslom. Ehhez persze mind a két fél szükséges. Zárt múzeum és kilátó a Szent István téren Előfizetőink és olvasóink számára ingyenesen hívható zöldszámot biztosítunk (06/80/821-821), melyen elmondhatják a Délmagyarország, a Délvilág és a Vasárnap Reggel című lapok terjesztésével, kézbesítésével kapcsolatos észrevételeiket. Ezen a telefonszámon jelezhetik azt is, ha az aznapi lapszámot bármely ok miatt nem kapták kézhez. Szombati napokon délelőtt 10 óráig a 62/466-847-es telefonszámon fogadjuk reklamációikat. Legyen e szép tér valóban a belváros része Fotó: Karnok Csaba Fontosnak tartanám, hogy egy ilyen látványos és nagy építkezés, mint a Szent István téri, minél jobban sikerüljön. Úgy érzem azonban, számos apróság mutatja, hogy a közpénzeket nem mindig jól költik el. Véleményem szerint még nem fejeződött be a Szent István tér felújítása. Egyrészt a piacot még csak most építik, másrészt az önkormányzatnak oda kellene figyelni arra, milyen boltok, üzletek nyílnak ott. Csak akkor válik igazán a belváros részévé a tér, ha nem ócska kiskocsmák, játéktermek állnak körben, hanem színvonalas üzletek. Nagyon sajnálom, hogy az ígéretekkel ellentétben a Vidra utca nem lett sétálóutca. Azt pláne nem értem, hogy az uniós pénzen épített kerékpársávnak mi az értelme ott, ahol az összes forgalom annyi, hogy tízpercenként elmegy egy busz. Bezzeg a Csongrádi sugárút legelején, egész a térnél, ott nincs kerékpársáv. Pedig épp ott jelenik meg az autóforgalom. Ott ráadásul a hely is sokkal szűkebb, mint a Vidra utcán. Jellemző tehát: ott, ahonnan kitiltották az autókat, ott megcsinálták a bicikliutat, ott ahol nagy a forgalom, ott nem. De kérdezhetném azt is, miért nem folytatódik a kerékpárút a Fekete Sas utca felé. Épp az Anna-kútnál és aztán később, a Dugonics téren nincs megjelölve, merre menjenek a kerékpárosok. Pedig az újság azt írta, Baktó és Szentmihály között ez végig egy kerékpárút, az unió építtette. Harmadrészt nem értem, hogy ha már múzeumot is nyitottak a víztoronyban, akkor az miért van zárva? Mi értelme egy olyan kiállításnak, amit nem lehet megnézni? Vasárnap vendégekkel sétáltunk arra, és eldicsekedtem azzal, amit az újságban olvastam, miszerint múzeum is nyílt a víztoronyban. A szódakészítésről szóló kiállításra lettünk volna kíváncsiak, de hiába. Erre akkor szintén kár volt költeni a pénzt. Hiányoltuk azt a kávézót is a toronyból, amit oda ígértek a felújítás előtt. Milyen hangulatos vendéglátóhely lehetne. Arról már nem is beszélve, hogy a toronyban kilátót is működtetnének, hallottuk, olvastuk sokszor. Mint írtam, hiába vittük oda Vas megyéből jött rokonainkat, Szeged látképét fölülről nem nézhettük meg. A téren jót sétáltunk, gyönyörködtünk, aztán visszaballagtunk a városba. Összességében természetesen örülök a felújításnak, bolond lennék keseregni azon, hogy Szeged szépül. Egyszerűen csak nem értem, mi a csodáért nem lehet ésszerűbben elkölteni a pénzt (üzletek, kerékpárút). Másrészt a beígért dolgok (sétálóutca, kávézó) végül miért nem valósultak meg? Az elkészült látványosságokat (múzeum, kilátó) miért csak a megnyitón élvezhettük? Kérem a város vezetőit, hozzák helyre ezeket a hibákat, hogy együtt örülhessünk a szép térnek. SZEMES PÁL, SZEGED Egy „szegedi srác " a szabadságharcban 1956-ban még szinte gyermek voltam. Ennek ellenére 50 év távlatából is úgy emlékszem azokra a feledhetetlen napokra, melyek „megrengették a világot", mintha most történtek volna. Életem legszebb napjai voltak. Akkor kezdtük a gimnáziumot a Ságváriban. Szép, napfényes októberként indult az ősz, épp úgy, mint a mostani. A levegőben érezni lehetett valami megmagyarázhatatlan, lelkesítő fuvallatot, talán a szabadság lehelete lehetett. Szüleim lázasan olvasták az Irodalmi Újságot. Aztán október közepe táján már ott voltam az Ady téren az auditórium maximumban (pontosabban egy lépcsőjén kuporogtam, mert csak ott volt hely). Az egyetemisták tömeggyűlésén elhangzott, hogy a szovjet csapatokat ki kell vonni hazánkból. Valami sosem tapasztalt, jóleső érzés kezdett úrrá lenni rajtam. Október 24-én arra ébredtünk, hogy a Kossuth rádióban állandó, hangos fegyverropogást lehet hallani, de a bemondó úgy tett, mintha mi sem történt volna. Az iskolában osztályfőnökünk lelkesen mondotta, hogy nagy időket élünk, mert Budapesten kitört a forradalom, és nekünk is Forradalmi Bizottságot kell választanunk. Meglepetésemre közfelkiáltással engem választott meg az osztály elnöknek. Ezután a munkásokkal érzett szolidaritásból sztrájkot hirdettem. Kivonultunk az utcára. Az önfeledt, boldog tömeg egyszerre csak ütemesen kezdte kiabálni: „Kövessük a lengyeleket!" „Lengyel-magyar barátság", „Fakultatív oroszt!", „Szabad választásokat!", „Többpártrendszert!", „Ruszkik, haza!", „Egyforintos kenyeret - Rákosinak kötelet!". Leírhatatlan öröm, felszabadultság uralkodott a sokaságon. Mindenki mindenkit szeretett, egymásba karolva vonultunk az úton. A zsúfolt Klauzál téren Kaló Flórián, Szeged népszerű színésze szavalta el a Nemzeti dalt, és mi vele együtt harsogtuk a refrént: „Esküszünk, esküszünk, hogy rabok tovább nem leszünk!" Aztán egyszer csak elkezdődött a vörös csillagok eltávolítása. Ügyesebb munkások létrán kúsztak fel a homlokzatokra és dobálták le az önkényuralom gyűlölt jelképeit. „Dobd le! Dobd le!" - biztattuk őket. Először a MÁV-palotánál majd a Dugonics téri központi egyetemi épületnél szedtük le a csillagokat. Utóbbi többmázsás csillagot a hídra cipeltük és a Tiszába dobtuk. A Lenin (ma Kárász) utcán könyveket égettünk, Marx, Engels, Lenin, Sztálin műveit. Egy-két kirakat is betört, de senki sem nyúlt az árukhoz. Hasonlóképpen napokkal később a forradalom budapesti áldozatai családjai számára az utcákon kitett pénzgyűjtő kosarak is érintetlenül maradtak. Másnap folytattuk a felvonulást a nagykörúton. A külvárosból lelkes munkások özönlöttek befelé. Mi ütemesen kiabáltuk: „Éljenek a munkások!", ők válaszképpen: „Éljenek a diákok!", majd találkozva velük összeölelkeztünk, és együtt skandáltuk: „Munkás-diák szövetség!" Amerre mentünk - iskolák, óvodák, üzemek - az ablakokból integettek, mi meg biztattuk őket: „Gyertek velünk!", „Ha magyar vagy, állj közénk!" A radnótisok az ablakokon kimászva ugráltak közénk. A Takaréktár utcán szerettünk volna bejutni a Széchenyi térre, melyet fegyveresek zártak le. Ekkor ismertük meg a könnyfakasztó bombákat. Alig láttunk a fájdalomtól, könnyünk patakzott, orrunk folyt. Aztán hirtelen hatalmas ropogás támadt, és mindenki a földre feküdt. Ekkor lett a sortűz áldozata volt iskolatársam, Schwartz Lajos. A városban szovjet tankok jelentek meg, és a híd lábánál őrködtek. Azt hitték, hogy Egyiptomban vannak, és a Tiszát a Szuezi-csatornának vélték. Aztán jöttek a hírek Budapestről: Győzött a forradalom! Kivonulnak a szovjetek! A Széchenyi téren a szovjet emlékműről először kötéllel, majd fűrésszel szedtük le a csillagokat. A gimnázium neve is megváltozott, Ságváriról a mellette elhúzódó Szentháromság útján éppen 500 évvel korábban, 1456-ban itt Nándorfehérvárra hadba vonuló szegedi seregeket vezető Hunyadi Jánosról kapta új, méltó nevét. Kezdett konszolidálódni az élet, kezdődött volna az oktatás és a munka, de elterjedt a városban a hír, hogy bár szovjet támadás várható, nekünk ellen kell állnunk, niert itt vannak a szomszédban az amerikai és az ENSZ-csapatok, hogy segítsenek rajtunk. A Széchenyi téren kezdtünk fegyverkezni. A nemzetőröktől kaptunk fegyvereket, én két kézigránátot, melynek kezelésére egy idős munkás tanított meg. Hajnalra vártuk a szovjet támadást, és úgy terveztem, hogy az ablakunkból fogom a tankokra hajítani a gránátokat. Elrejtettem őket, és visszamentem a városba, hogy még több fegyvert szerezzek. Mire eredménytelenül hazaértem, sajnos édesanyám elvitte kézigránátjaimat a rendőrségre. Sírva fakadtam, és szüleimet hazaárulóknak hívtam. Valószínűleg édesanyám a fél város életét mentette meg, mert azokat biztosan kidobtam volna a szovjet tankokra, amelyek viszonzásul rommá lőtték volna a fél várost. November 4-én reggel hangzott el a rádióban Nagy Imre drámai segélykérése a világ szabad népeihez az óriási túlerőben lévő szovjet támadás miatt. De minden hiába, egyedül maradtunk. Szabadságharcunk elbukott, viseltük a gyászszalagot. Statáriumot és kijárási tilalmat vezettek be, így az éjszakák leple alatt ragasztgattuk saját készítésű plakátjainkat: „Kádár áruló!", „Ne higgyetek a forradalmi munkásparaszt kormánynak!" De ekkor a novemberi ködben már árnyak követtek minket. Felszöktem Budapestre, mert abban bíztam, hogy még ott van ellenállás, de sajnos a forradalom elbukott. Forradalomból ellenforradalom lett. Új iskolaigazgatót kaptunk, aki minket egyszerűen „fasiszta fenevadakénak nevezett. Hunyadi János helyett iskolánk nevét újból Ságvárira változtatták, egyensapkánk pedig hasonló lett az 1919-es vörös terror Szamuely-féle tömcggyilkos Lenin-fiúinak viseletéhez. Megdöbbenésünkre osztályfőnökünk belépett az új kommunista pártba. Családunkat meghurcolták. Tilos volt a forradalom szót kiejtenünk, amire nem voltunk képesek. Tavasszal egy rabszállító kocsi hátuljában felismertem a bilincsbe vert Baráti Dezsőt, az egyetem rektorát. Könnyeim potyogni kezdtek, ezt észrevéve szomorúan bólogatott felém őszbe csavarodott fejével. Édesapám barátait, Bibó Istvánt, Féja Gézát, Péter Lászlót börtönbe zárták. Hozzátartozóik, majd kiszabadulván ők maguk is hosszú évekig jártak hozzánk. Édesapám, akit leváltottak könyvtárigazgatói állásából, mert nem lépett be az új „kompromittálódott pártba", próbálta őket segíteni. Meghirdettük a MUK-ot (márciusban újra kezdjük), de hiába, ez már akkor hiú ábránd volt. Azt az örömöt, a szabadság leírhatatlan, semmihez sem hasonlító örömét, amit akkor éltem át, sajnos azóta sem tapasztaltam meg. Talán hasonló örömet érezhetnek a nők szüléskor. A nemzet gerince ekkor megroppant, és azt a traumát mind a mai napig nem heverte ki, és kérdéses, hogy egyáltalán valaha is képes lesz-e erre. 1456 és 1956 - világra szóló győzelmek épp 500 év különbséggel az ázsiai despotikus birodalmak felett. Hősiesen és sikeresen védelmeztük vérünk árán a Nyugatot, mely egyedül hagyott minket. Talán valamilyen formában kifejezhetné háláját nemzetünknek. Talán mi is Isten választott népe vagyunk? HENCZ PÉTER, SZEGED