Délmagyarország, 2006. június (96. évfolyam, 127-151. szám)

2006-06-24 / 146. szám

10 SZIESZTA-REJTVÉNY 2006. június 24., szombat BÁRDOS ANDRÁS ÉS MÁTÉ KRISZTINA NÉPSZERŰBB, MINT A SZAPPANOPERASZTÁROK Csak abban nincs egyetértés, ki a főnök Közvélemény-kutatások szerint Bárdos András és Máté Krisztina a legismertebb televíziósok közé tartozik. A TV 2 közönségtalálkozóján az is kiderült: hatalmas népszerűségnek örvend a híradós házaspár. Az interjú is csak nagyon nehezen készült el velük, a rajongók ugyanis folyamatosan félbeszakították egy-egy aláírást vagy közös fotót kérve. - Az ember azt gondolná, a híradó azon kevés televíziós műfajok egyike, melynek munkatársai nem a klasszikus értelemben vett sztárok. Mégis: talán még a szappanopera szereplőinél is nagyobb népszerűségnek örvendtek itt, Szegeden. Önök szerint mi lehet ennek az oka? Máté Krisztina (M. K.): Régebb óta megy a Tények a TV 2-n. Bárdos András (B. A.): - És öregebbek vagyunk. - Rendben, ez volt a válasz „könnyedebb" része. De önök szerint belefér egyáltalán ebbe a műfajba ez a fajta sztárolás? B. A.: - Megmondom, miért vagyunk zavarban ezektől a kérdésektől. Mert mi nem ügy élünk, amire most rákérdez. Itt ülünk a Virág cukrászdában, mint ahogy ezt évente 6-8 alkalommal egyébként is megtesszük. És ha éppen nincs szervezett közönségtalálkozó, akkor is ugyanígy odajönnek hozzánk az emberek, mi pedig beszélgetünk velük. Egyáltalán nem vagyunk megközelíthetetlenek, így nincs is ebben a szituációban semmi különös. - Az önök élete hálás téma lenne a bulvársajtó számára, hiszen mindketten ismert emberek, házasságban élnek, közös gyereket nevelnek. Mégsem sűrűn engednek bepillantást magánéletükbe, még a picit sem engedik fotózni Miért? M. K.: - Van egy pont, amin túl az embernek muszáj megőriznie valamit a saját életéből, hogy ne legyen minden közkincs. Hogy hol van a határ, az mindenkinél más. Bennünket talán az átlagosnál kicsit jobban zavar, ha minden pillanatunk nyilvános. B. A.: - Ebben nem értek egyet Krisztinával. Szerintem a munkánk része, hogy ha a bulvársajtó vagy bárki megkérdez bennünket, válaszolunk. Nincs is túl sok téma, amiről nem beszélünk. - összeszokott párost alkotnak a magánéletben és a munkában egyaránt. Amikor annak idején felkérték önöket a közös híradózásra, szólt valami ellene? B. A.: - A kérdés az, hogy szólt-e valami mellette? Hiszen nagyon furcsa ez a szituáció, pláne úgy, hogy bizonyos értelemben a feleségem főnöke vagyok. M. K.: - Számomra a kérdés az volt, hogy miután szakmailag mi annyira külön úton jártunk addig, a közös munkával mennyire leszünk öszszemosva. Arra gondoltam, mi lesz, ha egy idő után olyanok leszünk, mint Záray-Vámosi. Nem tudják az emberek, melyik a vezetéknév és melyik a keresztnév. De szerencsére ez nem lett így, ugyanakkor a közös munkával az életünk szervezése kétségtelenül könynyebbé vált. - Szó esett már arról, hogy a munkában ki a főnök. És otthon? B. A: - Szerintem a döntések 90 százalékát Krisztina hozza. M. K.: - Szerintem meg András. B. A: - De most miért mondod ezt? Na, most fogunk öszszeveszni. (Nevet.) De tényleg. A döntések java része valójában el sem jut hozzám, nem? M. K.: - Tény, otthon én hozom a döntéseket, a TV 2-ben meg ő. Szóval ha nincs otthon, akkor én vagyok otthon a főnök. De az életünk szervezésével kapcsolatos kérdésekről együtt döntünk. - Hány tévéjük van otthon? A munkamegosztás tökéletes: a tévében Bárdos Andrásé, otthon Máté Krisztináé a döntések java Névjegyek Bárdos András (41) Szegeden született, de Pesten nőtt fel. Édesapja Bárdos Pál író, édesanyja Fenákel Judit író, újságíró. Első munkahelye a Magyar Rádió sportosztálya, második a Magyar Televízió. 1998-ban ő vezette az első miniszterelnök-jelölti tévévitát. Dolgozott az RTL Klubban, majd a Satelit TV-ben, 2003 óta feleségével együtt vezeti a TV 2 Tények című hírműsorát. Előző házasságából egy fia és egy lánya is született. Máté Krisztina (35) Siófokon született. A pécsi Janus Pannonius Tudományegyetem bölcsészkarára járt, elvégezte a Színház és Filmművészeti Egyetem műsorvezető-rendező szakát is. A siófoki, majd később a dél-dunántúli városi tévében kezdte pályafutását. Később a Magyar Televízió Objektív című műsorában, aztán a Nap-keltében dolgozott. A TV 2 indulása óta e csatornánál dolgozik. Egyetlen fia: Bárdos Ádám. B. A: - Kettő, de egyet sem nézünk. M. IC: - Csak a focivébét. Azt túl sokat is... Július tizedikéig vágom a centit. B. A: - De meccsen kívül tényleg nem megy más. Egyszerűen nincs olyan műsor, ami érdekelne. - Furcsa ezt olyantól hallani aki tulajdonképpen olyan pozícióban van, hogy javasolhatná „értékes" műsorok készítését. B. A.: - Nekem a klasszikus, kemény hírekből álló, politikával és közélettel foglalkozó híradózás hiányzik. Azonban ez tűnik el, hiszen az emberek az „érdekesre" fogékonyak. Egyszer egy interjúban azt mondtam, hogy ez a műfaj halott, de most már optimistább vagyok. Talán látok némi esélyt arra, hogy egyszer még lehet majd ilyen műsort készíteni. - András, miért fűz egyre több személyes megjegyzést a hírekhez? B. A.: - Szokott ilyen lenni? M. K.: - Dühöngsz folyton. Vagy kommentálod a műsorajánlót, hogy „az jó film", meg ilyenek. B. A.: - Tényleg? Végül is nem gondolom, hogy gépeknek kellene ott ülniük. Vitás kérdésekben nyilván nem kell állást foglalnia egy híradósnak, de érzései attól még lehetnek. - Említették, hogy évente többször jönnek Szegedre. Ezek szerint még mindig kötődnek András szülővárosához? B. A: - Hogyne. Itt töltöttük például a legutóbbi szilvesztert, jövünk a szabadtéri előadásaira, és élnek itt rokonaim is. Most már szerintem Szeged FOTÓ: FRANK YVFTTE az egyik legjobb, ha nem a legjobb város. Ha az ember el akar menni valahova két napra, csak azért, hogy jól érezze magát, most már az elsők között jut eszébe. - így, az interjú végén elárulhatják: nehéz kérdésekre válaszolgatniuk olyanoknak, akiknek a kérdezés a szakmájuk? B. A.: - Igen, és azt is megmondom, miért. Ha tőlem kérdeznek valamit, azt komolyan veszem, és elgondolkozok rajta. Próbálok őszinte választ adni, ami viszont bonyolult. A kérdezőt pedig ez már ilyen mélységben nem érdekli. Úgy élünk Magyarországon, hogy már csak a felszínes válaszokra van igény. Jó példa erre, hogy egyik nap megállított valaki a következő szöveggel: „Á, szia, örülök, hogy jól vagy. Szia." Azt hiszem, azt se tudtam mondani, hogy helló. TÍMÁR KRISZTA Az is érdekes persze, hogy mi volt az első ember első gondolata. Ja igen, hogy is hát élek most?! Ez az élet? Ilyen, ilyen borzalmasan nagy?! És meddig fog tartani?! Es valóban én vagyok az ember?! Mit is tagadjuk, az első embernek éppolyan nehéz volt, mint minekünk, akik kőművesek, könyvelök, vagy tárcaírók vagyunk. De a legelső ember régen volt, nagyon régen. Mi pedig most vagyunk, éppen most és így, s hogy meddig még, azt igazából a gyóntató szívgyógyászunk sem tudja. Ám ezúttal nem is ez a fontos, mert egy speciális élettani helyzetre figyelnénk ebben a dolgozatban, egy nem túlságosan szokatlan történésre, amelyben azért akad különösség jócskán. Az ember ugyanis elalszik, aztán ébred. Induljunk ki a legszokványosabb időpontból, vagyis hogy reggel van, milyen reggel, valamilyen reggel, szürke reggel, fényes és tágas, mint egy szülőszoba, vagy szúk, mint egy siralomház, de reggeli időszak mindenképpen. Esik, mintha ezüstös húrok zuhognának alá az égből. Dörög és villámlik. Vagy van-e melletted társ, és hogy ő alszik-e még, vagy már kint matat a konyhában és száll, száll be a hálószobába a kávé fanyar, életmentő illata. Vagy még alszik a társ, horkol, szuszog, és ott sötétlik az ujjai között a csóré töltött, kicsi pisztoly, mert ő mindig így ájul az éjféli pokróckiosztás után, hogy lőjön, valamire nyomban tüzeljen, ha ébred, megszokásból, félelemből, vagy csak jókedvében, mint a szerbek, ha győznek, teljesen mindegy. Némelyikünknek már reggel lőni kell. Ilyenkor talán óvatosan odafordulunk hozzá, a társhoz, életünk kísérőjéhez és megmentőjéhez, szépen kivesszük kezéből a pisztolyt, és nyugalmi helyzetbe helyezzük. Visszacsatolunk egy racionálisabb helyzetbe. Párna alá a fránya forgótárassal. Vagy ugat a kutya, kapar, nyüszítve vizet kér. A szomszéd néni már nézi a Napkeltét, és sikoltozik örömében, bánatában, emelik a gáz árát, milyen jó, hogy emelik a Az első gondolat gáz árát. Halad már, a lépcsőházban döfig Józsi bácsi nehéz vaspántos csizmája, dübörög, az öreg életbányász a munkába, boldogságot, derűt, harmóniát hozni föl a földfelszínre, hogy aztán nehéz csillékben ossza szét az éhes népnek az élet mélységének ezeket a kincseit. S hogy hányszor hiába teszi, tudja ezt jól. De teszi, mert nem az az igazi baj, ha herdálunk, hanem az, ha nincs mit elherdálnunk. Vagy égve maradt a kislámpa, a könyv az ágyunk mellett hever, akár egy halott madár, így ébredünk, s a mondat, melyet még az alvás ájulata előtt olvastunk, az világít a félbehagyott regény lapjáról, mint sötét folyosó végén a nyitva felejtett vészkijárat. Ó igen, annyi minden fontos egy reggelen. Mert minden reggel már az Egész illúziójával tüntet, az Egész lényegével és oly fájó hiábavalóságával, de azért Egész ez mégis. Darabokban van, törött és repedt, romlott, de Egész. Kakasok, autók, Isten is dúdol már lent az utcán, a reggeli rum után botorkál. S nyilván az is fontos, hogy milyen festmény reggel az ég, ha nem esik. Éppenséggel nem esik. Szegeden szép tud lenni a fenti reláció, azok a bíboros felhők Tatján felől, véres a hasuk, de a homlokuk még szürke, és persze a fák, melyek csúcsa remeg, ezüstös, minden kicsi levél egy százdolláros. Reggel van, és a szél is gyakorlatozik már, rossz férfit fúj arra, nőt lehel amarra, vagy hó hull, mintha minden egyes pehely fontos lenne, fontos szó, mondat, csak majd a hóval nem lehet mit kezdeni, mert mire megtaláljuk a szánkót a pincében, nyár lesz újra. Nem, mi nem ezekről a természetesen lényeges dolgokról beszélünk. Az ember egyszer csak felemelkedik az alvás ribizliszörpjéből, és megtalálja ót az első gondolat. Ráesik, mint egy kő, vagy hajol, mint egy kedves arc, legyen mindegy. Erre figyelünk most, erre az első reggeli gondolatra. Ilyenkor még nyitva sincsen a szemünk. Ilyenkor még heverünk, fahasáb, fahasáb, darabka, mohaette kő, még meg sem mozdultunk, de a köd, az a szürke, fekete köd már oszlik az elme előtt, mire az nyomban dolgozni, dohogni kezd. Ilyenkor van egy pillanat. De csak egy, mint a csodákban, melyek nem történnek meg, csak mindenkinek adnak az idő elfolyó homokjából. Vagyis hogy mi az ember első reggeli gondolata?! Lehetne részletezni, hogy tegnap azt az angyalt talán mégse kellett volna kisütni és föltálalni, talán mégis kellett volna tartani, hogy azt az igent már felesleges volt eltüsszenteni, azzal a nemmel meg már háborúvá tettük e mindjárt folytatódó szappanoperát, melynek hőse mi magunk vagyunk, és persze még sokan mások. Az összes személyes névmás. Meg lehet figyelni, az első reggeli gondolat mennyivel fontosabb, mint az utolsó, amely már az alvás kútjába hullik. Az első reggeli gondolatban van a legfontosabb, mi előző nap történt veled. Mi volt, hogy volt, milyen volt. Mit láttál a két szép szemeddel, na és a szíved. Az első gondolat a Múlt, jó, vagy nem jó Múlt, de Múlt, és aztán már rajtad múlik, hogyan cipeled tovább. Olykor ez nem is gondolat még, csak valami tétova, gyerekes bizonytalanság, mely ruhát öltene, de még csak ide-oda kapkod a csukott szem félhomályában. Aztán persze megtalálja a tegnapi vereség zakóját, vagy a győzelem kiskabátját, és magára veszi szépen. S már kelhetsz is ki a baldachinos, királyi ágyból. Hát ezt találtuk ki mára. Hogy a reggel legfontosabb eleme a gondolat lenne, az első gondolat. Aztán jöhet minden más, villamos, háború, sörfesztivál. De ha ezt elfogadjuk, s nemcsak elfogadjuk, de figyelünk is rá a továbbiakban, nem árt észbe venni azt sem, hogy amikor az első gondolat megvilágítja a koponyacsontot, a lélek, az a fránya lélek már régen ébren van. SZÍV ERNŐ