Délmagyarország, 2005. december (95. évfolyam, 281-306. szám)

2005-12-31 / 306. szám

SZOMBAT, 2005. DECEMBER 31. • SPORT» 17 Hála a kitűnő szegedi sportnak, a sportrovat munkatársai az idén is bejárták fél Európát. Beszámoltak a szegedi csapatok, versenyzők szerepléséről, szép helytállásáról. A rengeteg élményt, történetet azonban nem mindig lehet egy rövid, s általában az eseményekre szorítkozó tudósításba belesűríteni. így ha célzás történik egy-egy rendkívüli élményre, de részleteiben nem lehet kifejteni. Most ennek pótlására vállalkoztak munkatársaink. Lehet, hogy egy-egy alapsztori ismerősnek tűnik, de mindannyian állítják: a részletekben rejlik a lényeg. A válogatás sem véletlen, hiszen szilveszterkor mindig a vidámság dominál. Az írások középpontjában is a humor áll. Ami munkatársaink külföldi tudósításaiból kimaradt Az ukrán lávafolyástól az éhes rénszarvasig Zaporizzsjei görögtűz Fotók: Gyenes Kálmán Hóevés és kilencesek A rénszarvasok megeszik a havat, Kaszás Zoltán bárhol és bármikor képes a kilencesre nagyjából így foglalható össze a Ferroép-Szeged férfi tekéseinek csehországi túrája. A Ferroép-Szeged tekéseivel élmény utazni. Egy évben többször is megy a gárda európai „turnéra" - elsősorban Németország, valamint a szláv országok a fő célpontok. Kártya, beszélgetés, videózás - az idő ezekkel a foglalatosságokkal telik a legjobban. No meg ha van rá lehetőség, akkor a táj figyelésével. Azonban az autópályák egyhangúságát ritkán töri meg olyan látnivaló, amelyért érdemes állandóan az ablakhoz tapadni. A csapat a csehországi Vyskovba utazott. Havas tájon át ment a gárda a kisbusszal, ám a hó nem okozott különösebb problémát az utazáson. Bódi Tibor, mindenki Piros Levese éppen felnézett a hatalmas ultizásból, majd visszazökkent a vesztesek na jó, szerinte mindig nyer, de hát ezt nevezik szubjektivitásnak - szomorú levertségébe. Melegedett a hőmérséklet, Pozsony után lassan megszűnt a hó. Valaki hangosan meg is jegyezte: Hova lett a sok hó? Bóditól pedig jött a válasz: Megették a hóevő rénszarvasok. Az amúgy sem rosszkedvű társaságnak innentől kezdve megvolt a témája az út következő részére. És Piros Levesnek is megfordult a szerencséje: sorra nyerte a tízforintos csatákat. Kaszás Zoltán bebizonyította, igazi profi. A csapat edzője sok zrikát kap, de mindig megfelelő a válasza ps ül is. Szívesen áll le tekézni bárkivel, sőt bowlingban a lányával, Kaszás Krisztával még páros csatákat is vállal - a vesztes fél tagjai tíz-tíz forintot fizetnek. Vyskovban meggyőződhettünk arról is, hogy még érti - de még hogy! - a szakmát. Bemelegítés nélkül, tréningruhában állt oda az egyik pályához az igencsak csatornás vyskovi tekecsarnokban. A golyó gurult, a gyülekező közönség hozzáértő része pedig tudta: ebből valami nagy dolog születik. Egy kilences! Persze, persze, ilyen egyszer az életben előfordul - jegyezték meg többen. De azért a szemek már figyelmesebben követték Kaszás mozdulatait, amikor átsétált egy kiintés kíséretében a másik pályára. Felvette a golyót, nekilendült, majd gurított. A lehető legjobban. Megint. És másodszor sem hibázott. Mind a kilenc bábu eldőlt. A közönség felmorajlott, Kaszás pedig elégedetten hagyta abba a tekézést. Mert azt mondják, ilyenkor ezt kell csinálni. MÁDI JÓZSEF Szilveszterkor önkéntelenül is az ember eszébe jutnak a tűzzel összefüggő emlékei. Engem, s azt hiszem minden Pick-kézilabdást, az idén a legfurcsább tűzzel összefüggő élmény a Bajnokok Ligája csoportmérkőzés egyik helyszínén, Zaporizzsjében ért. Azt már november eleji helyszíni tudósításomban megírtam, hogy a Pick Szeged játékosait a dnyepropetrovszki repülőtérre érkezésétől kezdve olyan élmények érték, amilyet sehol eddig nem tapasztalhattak. A pálmát azonban a mérkőzés előtti napon tartott edzésen történtek viszik el. Az idősebb Pick-játékosok még emlékeznek az 1996-ban Bukarestben, a BL-csoportmeccsen történt áramszünetre, de az a mostani élményhez képest szinte említést sem érdemel. A mérkőzés helyszínén előző napon a házigazdáknak edzéslehetőséget kell biztosítaniuk - így rendelkezik a sportági európai szövetség. Kovács Péter a szokásos lazítógyakorlatokkal kezdte a foglalkozást. A jó hangulatot azonban kellemetlen szag kezdte elrontani. Aztán megjelent a füst is. - Hogy milyen tapintatlanok ezek az ukránok. Ilyenkor hegesztenek - jegyezte meg a tréner, mert a hegesztés alkalmából keletkező szag uralkodott a helyiségben, s a társaságot a terem másik végébe terelte. Azon gondolkodott Lele Ambrus, a csapat ügyvezető elnöke, hogy szóvá teszi ezt a házigazdáknál, amikor egy magából kikelt vendéglátó elkezdett kiabálni. Már kezdett mindenki megnyugodni, amikor egyszer csak a menynyezetből görögtűz zúdult a terem padlózatára, amelyen aztán mint a láva elkezdett folyni. Pillanatokkal később pedig sötétségbe borult a létesítmény. A Pick-játékosok pedig tapogatózva szedték össze cuccaikat, a labdákat, s gyorsan futott ki mindenki a csarnokból. Ettől kezdve pedig elkezdődött a találgatás: vajon a mérkőzés napján még áll majd a terem? Másnap állt, sőt a Pick1 Szeged nyert, s mindannyian annak tulajdoníthattuk ezt az esetet: előre megtartották a házigazdák a vendégek sikerére a tűzijátékot. SÜLI JÓZSEF Marokkói szigorúság Tél van - nagy megállapítás, szilveszterkor ugyan mi más lehetne? -, fázunk, hó vagy eső esik, minden komor. Ilyenkor az ember naposabb, melegebb, vidámabb tájra vágyik. Talán ezért is jutott eszembe Marokkó és a kick-box-világbajnokság. Az észak-afrikai muzulmán ország egyik kikötője, üdülőparadicsoma, Agadir látta vendégül a világ legjobb harcosait. Paradoxon, mégis tény, a legjobb „verekedőkre" is vigyázni kell, meg egyébként is világeseményeken csak akkreditációval közlekedhet az ember ha, legyen akár versenyző, csapatvezető, vagy újságíró. A szegedi Német Ferenc, a magyar csapat vezetője, a válogatott szövetségi kapitánya küldött is mindenkinek egy „kör SMS-t", hogy hozzon magával igazolványképet - az akkreditációhoz. Erről jómagam csak kint, az első esti sörözgetés közben értesültem és szemrebbenés nélkül állítottam/nem kaptam semmilyen üzenet-et. (Utólag bevallhatom: a szobába visszatérve megnéztem a mobilom, ott volt az SMS...) Fénykép nincs, így belépő kártya sem lesz, elkezdtem agyalni, stresszelni, hogyan jutok be a csarnokba? Igyekeztek lelket verni belém: „Majd megoldjuk!" Nem nyugodtam meg. Reggelig leszámítva az alvást - ezen filóztam. Másnap aztán a válogatott egyenszerkójába bújva - a zsurnalisztának is járt az a kiváltság, hogy viselhette - battyogtam a sportcsarnok felé. Szívem a torkomban dobogott, és bőszen kérdezgettem magamtól: „Most mi lesz, mit csinálsz, ha nem engednek be? Hogy fogsz tudósítani, nem lehetsz ilyen balfék..." Idáig értem az önhimnuszban, amikor azt vettem észre, már a sporiban vagyok és a lelátón caplatok a srácok, az edzők után. Elpárolgott a félsz. Egészen az utolsó napig, a döntőkig. Akkorra ugyanis megerősítették az ellenőrzést, a hadsereg és a rendőrök - kiegészülve a helyi biztonságiakkal közösen ügyeltek a rendre. Nagy lendülettel igyekeztem (volna) befelé, amikor egyikük elébem tartotta a „vokitokiját". Megállított. Hűha... Baj van! Azért ékes angolsággal közöltem, hogy a „Hungárián kick-box team" tagja vagyok. Ez nem elégítette ki: Coach, atletics? - firtatta. Nem, válaszoltam, újságíró. A keze alkotta sorompó felemelkedett, s intett mehetek. Szokás, már évek óta, hogy a televízió-műsorok végén felsorolják a szponzorokat, az egyik a ruhát, a másik a cipőt biztosítja és akad amelyik a biztonságról gondoskodik. Ezt másolva: az agadiri tudósításokat a marokkói „szigorúság" támogatta. Köszi. I.P. Kicsi rakás nagyot kíván. De ki van kivel? Apácaképzőben A sztori a Szeviép-Szeged női kosárlabdacsapatával történt. Szlovéniában, Celjében. Apácakolostorban akarták elszállásolni a szlovének az együttest. Kupameccs Szlovéniában. Celjében. A szegedi szurkolók számára jól ismert a település. A Pick már több meccset is játszott a hatvanezres városban. A Szeviép-Szeged női kosárlabdacsapata számára azonban premier volt a novemberi utazás. Szlovéniában még nem jártak Zseljko Dokics tanítványai. Útközben azért mindenki rájött: nem éppen a szomszédban van Celje. Amikor már száz kilométeren belül jártunk, akkor elkezdtünk beszélgetni arról, hogy hol lesz a szállásunk. A ZKK Merkúr vezetői faxon elküldték a pontos címet. Ebből kiderült: nem azon a helyen szállásolnak el bennünket, mint ahol a Picket szokták. A szegedi kézisek egy gyönyörű fürdőközpontban szoktak lakni. A várost jelző táblánál egy szlovén fiatalember várt bennünket. Kalauzolni jött. Elindultunk. Közölte, hogy változik a lakhelyünk. Celje mellett alszunk majd. Elhagytuk a várost. Mi izgalommal beszélgettünk arról, hogy mit csináljunk este? Úszunk? Szaunázunk? Elindultunk a hegynek felfelé. A kisbuszunk kapaszkodott rendesen a lankákon. Megláttunk egy szép templomot, mellette egy kolostort. Kiszálltunk. „íytilyen szép!" - állapították meg többen. Igaz, Celje alig látszott a dombtetőről. Beléptünk az ajtón. Halk ének szólt. Gyanússá vált minden. Keresztek és szentképek a falon. Már ekkor kiderült: ez nem szálloda! Megkaptuk a kétágyas szobákat. A szobákhoz járt az imakönyv. Igaz, az ágyak akkorák voltak, hogy azon a kosaras nők nem fértek volna el. Az ebédlő? Közösen ehettünk volna az apácákkal. Kolostorba zártak volna bennünket. Tíz percet voltunk ezen a helyen. A Szeviép vezetői jelezték, hogy szép, kedves helyre hoztak el bennünket, de ez nem egy európai kupameccset játszó csapat szálláshelye. Esetleg egy diákcsoporté. Nem magyarázkodtak a szlovénok. Elvittek a központba. Egy hotelbe. Itt kedvesen fogadtak. Igaz, a második nap délben közölték, hogy ugye a meccs után menni akarunk haza? Jött a második „bekóstolás". Ismét határozottak voltak a szegedi vezetők. Jött a válasz: „Mi ugyan nem megyünk sehova!" Maradtunk. A két kis incidens ellenére remekül érezte magát a Szeviép Celjében, hiszen egy gyönyörű kisvárossal ismerkedhettünk meg. SÜLI RÓBERT Ilyen cipőben nem csoda, ha gyalogelőnybe kerülsz! - mondja a tápéi kapus, Bagdi (balról) a sakkozó Lékónak Az egyiknek bejött, a másiknak nem Ha nem is fajult késhegyig menő vitáig, mindenesetre jól öszszeveszett a Szeged Beton VE férfi vízilabdacsapatának bekkje, Komlósi Péter és Rádió plusz sportriportere, Horváth Levente. A történet Isztambulban játszdott, ahol valamikor szeptember közepén rendezték meg a férfi vízilabdások Euroligájának első selejtező csoportkörét. A médiás Horváth Levente ugyanis azt találta mondani, hogy ő bizony ennél szebb városban még sohasem járt, és ha majd a menyasszonya hozzámegy, alighanem a török metropoliszban töltik el a mézeshetet. Na több se kellett a centerek életét megkeserítő védőnek, Komlósi Péternek. Reflexből válaszolva megjegyezte, hogy a Boszporusz, az Aranyszarv-öböl, a Kék Mecset, a Topkapi Szeráj tényleg csodálatos, de az itt élőkkel, főleg a taxisokkal sehogyan sem tud, és nem is akar megbékélni. Reakciójának akadt némi valóságalapja. A negyedik nap szabadnapos volt a gárda, irány hát a történelmi belváros. Négy taxit hívott a társaság, megérkezéskor a tarifa kettőnél egyezett, 15 új lírát kértek sofőrök, a harmadik 22-őt, a negyedik viszont 54-et! Ugye mondani sem kell, hogy az utóbbiban ült Komlósi... Az már csak hab volt a tortán, hogy hazafelé jövet pedig egy olyan taxist fogott ki (30 líra), aki a csapat szállásául szolgáló Adela Hoteltől jó 800 méterre tette ki. Majd felrobbant a dühtől, különböző szitkok hagyták el ajkát, fejben már megfogalmazta a török taxistanácsnak elküldendő panaszlevelét, amikor a rádiós sportriporter halkan megszólalt: „Imádom Isztambult, az egyik kedvenc városom lett". Azóta már kibékültek... SZ. L. Fej, kar, labda, láb