Délmagyarország, 2005. december (95. évfolyam, 281-306. szám)

2005-12-24 / 301. szám

Szombat, 2005. december 24. CSENDES ÉJ VII. A MOSOLYREND LOVAGJA MINDEN GENERÁCIÓVAL SZÓT TUD ÉRTENI ben egy daganatos betegségen estem át, s addig nem gondolkodtam a vegyszerek vagy a tartósítószerek okozta károsító hatásokon. Egy évembe telt, mire életmódot változtattam. Apostolok üzenetei - Sokat dolgozik, mi több, szerepet is leadott. Munkái közül mégis az egyik legérdekesebb az úgynevezett „Hangzó Biblia". Ezt miért tartja fontosnak? - A bencések fordították és a pannonhalmi Bencés Kiadó adta ki Lukács, Máté és Márk „üzeneteit" azoknak, akik nem vagy csak nehezen vesznek a kezükbe könyvet. Számomra ez rendkívüli megtiszteltetést jelentett, hiszen a Biblia a kultúrtörténet legolvasottabb irománya és hallatlanul érdekes. Ugyanazt a történetet négy ember mondja el, de hogy ebből melyik a legérdekesebb, azt ki-ki megfejtheti. A Biblia karácsonyi üzenete Jézus születése, amire ilyenkor minden családban gondolnak. - Még egy elmaradhatatlan kérdés: mi lesz az unoka ajándéka? - „Félixsámuel" egyéves, éppen a porszívó a kedvence, de azt mégsem kaphat. Meglepjük egy érdekes játékkal, de a mostani még nem a titkok karácsonya. A fiamékkal, a családdal való együttlét azonban boldogsággal tölt el. HARCSÁS JUDIT Halász Judit örök nagy különbség, csak éppen keresni kell a kapcsolatteremtés okos lehetőségét. Ezt szolgálja például egy országosan meghirdetett informatikai verseny, amely a nagymamák, nagypapák és az unokák részvételével zajlik. Egy ország aggódott - Ezek szerint a generációs párbeszédet is folyamatosan tanulhatjuk? - Igen, erre már húszévesen rájöttem. Észrevettem, hogy van olyan kollégám, aki 25, mégis olyan öreg, hogy nincs közös témánk. Ugyanakkor a negyven- vagy negyvenöt évesek között találtam az enyémhez hasonló gondolkodású havert. A tisztaság, az együttgondolkodás vagy érdeklődés nem korfüggő, s ez a mai életemben is jó iránytűt jelent. - Évekkel ezelőtt egy ország aggódott Halász Juditért. A balesetére gondolok, amikor elgázolta egy autó. Az akkori nehéz helyzet, a felépülés gyötrelme megtanította bármire is? - Azóta nekem sokkal szörnyűbb betegségeim voltak. Ezek csak arra tanítják meg az embert, hogy amit kapott, arra jobban kell vigyáznia. Nem tudjuk, mennyi, de mennyi veszély fenyeget bennünket, mérgezzük magunkat és másokat is. Ezt kellett végiggondolnom, átértékelnem az eddigi életemet, amelyben orvosok, dietetikusok és mások voltak segítségemre. KétezerHalász Judit nagyiként is platinalemezes: kiütötte Robbie-t és a nyolcvanas évek kultikus zenekarát, a Depeche Mode-ot is Az Alpokban az unokával, „Félixsámuellel". Volt ő már Mirr-Murr, kisegér, mesélő, Karácsony Nagy Zsuzsanna a Jó estét!-ben, és filmes fronton is hosszú lenne a sor. Halász Judit túlzás nélkül meghódította az ifjabb és az idősebb generációt, népszerűsége évtizedek óta töretlen. Pedig nem szerepel címlapokon vagy hétről hétre a tévében. Mégis ezrek kíváncsiak rá. - Hat hete piacra dobott Hívd a nagymamát! című CD-je platinalemez lett. A hazai közönséget úgy látszik, a Bródyféle gyerekdalok sokkal jobban érdeklik, mint Robbie vagy a Depeche slágerei. - Fogalmam sincs a titokról - mosolyog csendesen -, legfeljebb szeretni kell a mindennapokat, szeretni kell azt, amit az ember csinál. Mindezt nekünk kell kialakítani, szerethetővé tenni. Nekem talán szerencsém volt, de emellett meglehetősen óvatos vagyok. Tudnom kell például, kivel dolgozom, kiben bízhatok. De hát a párválasztással is így vagyunk: egy felszínes ismeretség semmire sem elég. Hajrá nagyik - A gyerekek évekkel ezelőtt is központi helyet foglaltak el a szívében, a lelkében. De vajon ők hogyan változtak? - A gyerekek a lényeget tekintve nem változtak, ám tény, hogy szeretik, ha a felnőttek figyelnek rájuk, és érdeklődnek irántuk. A gyerek lényege az ember lényege: a kíváncsiság, meg az, hogy szeret játszani, és nem szeret sírni. Kevesebb idő jut rájuk, ami azért sajnálatos, mert később mi magunk jövünk rá: de kár, hogy ezt az időt elmulasztottuk, s nem töltöttünk többet velük. Ha a gyerekre figyelünk, észrevehetjük, miben tehetséges és miben nem. Dicsérni kell őket, sokat. Ezt én is tőlük tanultam. - No és időközben anyaként is helyt állt, hiszen felnevelte a fiát, aki már szintén apa. Van ideje egyáltalán unokázni? - Tamás fiamat a szerződése szólította most Amerikába, s a baj csak az, hogy magával vitte az unokámat is. így a kis Félbesámuelt csak akkor látom, ha hazajönnek, vagy ha felülök egy fapados járatra, és utánuk utazom. így lesz most karácsonykor is, bár az ünnep másnapján már játszom, így a férjem a fiamékkal marad, én pedig hazajövök. Ez ugyan csak három nap lesz, ami azt is Halász Judit évtizedek óta hódít jelenti, idén nem főzök karácsonyi vacsorát, és nem sütök süteményeket, de legalább látom a kicsit. - Számos elismerése, kitüntetése közül a gyerekek díjára, a Mosolyrend Lovagja díjra a legbüszkébb. Miért? - Mert ez szakma- és politikamentes, ezt tisztán a gyerekektől kaptam. Érdektelenül és tisztán, ami a legfontosabb. DM-FOTÓ A Hívd a nagymamát! lemez sikere szintén nagy öröm. Soha nem akartam eljátszani egy éneklő kislányt a színpadon, annak ellenére, hogy játszom, ugrálok, énekelek, ahogy csak belefér. Ezért is adtuk ezt a címet: Hívd a nagymamát! mert a nagymamasággal, a korral is tisztában kell lenni. Mégis úgy gondolom, hogy a generációk között nincs túl DARVASI LÁSZLÓ Félhomályos karácsonyi jegyzet Két hónapig egy német ösztöndíjszoba lakója voltam, húsz négyzetméteren éltem, az ablak előtt hatalmas, öreg tölgyfák dacoltak az aranyfényű berlini ősszel, a gyönyörű épületet egykor cementgyárosok építették, és most ukrán, szerb, magyar és német írók lakják, hogy arról a világról beszéljenek és írjanak, melyben élnek. Az ösztöndíj homokórája lepergett, én hazajöttem, és ahogy mindig is szoktam, a reptéri betonra lépve nyomban meghajoltam, s megérintettem a nedves és hideg követ. Igy köszönök mindig, ha távolról érkezem. Szervusz, ország. Szervusztok, magyarok. Szervusz, magyar közélet, szervusz, magyar labdarúgás. Szervusztok, olvasók. Szervusztok, nők. Szervusz, melankólia. Megérinti az ember azt a kicsi, kemény felületet, amely a hazája, azt a gyerektenyérnyi semmit, s mégis mintha a minden egészhez nyúlna. Hanem aztán gyorsan, nagyon gyorsan furcsa lett a világ. A taxis, ki a városba visszavitt, nikotinsárga hajú, sok jót, s rosszat megélt, idős férfi volt, éppenséggel Amerikát szidta. Ja, ha ez a demokrácia, akkor nem kér belőle, magyarázta valami nagyhatalmi hecc okán. Ő nem ezt akarta. S aztán nem csak Amerikát szidta. Mindenkit szidott. A többi taxist, a nem taxisokat, a járókelőket, a nyugdíjasokat, a rendőröket, a politikusokat, a tüntetőket, mindenkit. Néztem a kint suhanó, szürkülő világba, valami esőhöz hasonlatos, ám annál szomorúbb nedv szivárgott az égből, és az érzéseim ismerősek voltak nagyon. Ó, hát itthon vagy, mondtam magamnak. Ez az a föld, az otthon és a haza, ápol és eltakar. Újra itthon, a jó, meleg pokróc alatt. Egyszer gyerekkoromban egy hónapig voltam az Apámnál Cleveland városában. Még maradt valami élet az egykor oly fényesen virágzó magyar negyedből, az utcákon fel-felcsilingelt a magyar szó, a sarkokon magyar boltok és hentesek kínálták a bikavért, a szalámit és a paprikát, magyar restaurantokból zümmögött ki a cigányzene. És amikor hazajöttem, napokig csak csodálkoztam. A hetvenes évek Amerikájából, a régi Kojak felügyelő hihetetlen világából jöttem, hol fantasztikus tengerjáró autók tülköltek az ezerszemű felhőkarcolók alatt, azok a hatalmas, végenincs Fordok, Chevrolette-ek és Cadillacek, s nekem, a kisgyereknek ezek a szerkezetek lettek az autók. Igen, a gyermeki lélek nyomban átértékelt, az autó ez, az autó ilyen, az autó ekkora, ilyen fényes, ennyi bőrülés van benne, plusz az autórádió, melyből megtudhattuk, hogy éppen Paul McCartney egyik száma a legnagyobb sláger. Két nap elég volt, hogy ne csodálkozzak a hatalmas Fordokon. S aztán, ahogy egy hónap múltán hazajöttem, elhűlve bámultam egy szörnyszülött, tömpe orrú Wartburgot a reptéri parkolóban, álltam előtte kétségbeesetten, miközben az anyukám noszogatott. A gyerek úgy csodálkozott, mintha képen törülték volna. Kérem szépen, ez az autó? Az autó ilyen? Jaj, ott meg egy Trabant, te atyaúristen, az is autó, hiszen pöfög, hiszen megy, kereke van, kormányozzák! Valami hasonlót éltem meg most is. Amíg oda voltam, ezen az őszön, az ország, az én hazám, ahhoz képest tűnt kicsit jobbnak és nagyobbnak, méltányosabbnak, kedvesebbnek és szabadabbnak, hogy távolabb volt tőlem. De ahogy megjöttem, azt kellett látni, hogy minden homályosabb, maszatosabb, mint ahogy az emlékeimben élt e két távoli hónapig. Egyszerűen sötétebb volt az ország, mint amilyennek véltem, tudtam és akartam. Kevesebb fény pislogott, és több volt a bizonytalanság. Hirtelen lett sötétebb, és nem értettem, miért. Sötétebb boltok kínálták magukat, és az utcák vége félhomályba veszett, sötétebb férfiak és derengő fényű nők jártak a városban, és még a nevetés is sötétebb lett. Sötétebb szavakat, és sötétebb mondatokat hallottam. S na, hát igen, hirtelen szúrós puskaporszagot is éreztem. Nyilván van abban valamiféle egzotikus dramaturgiai erény is, ahogyan mi élünk. Különösnek, szórakoztatónak tetszhet az a fölényes slamposság, mely a saját időnkhöz és a nyelvünkhöz köt bennünket, magyarokat. Úgy késni el, hogy közben túl hamar érkeztünk, kevés náció dicsekedhet ilyesmivel a földrészen. Ha egy német, egy angol vagy egy holland azt mondja: igen, akkor ez azt jelenti, igen. Ha egy magyar azt mondja, igen, akkor ez a legkevésbé jelent pozitív tartalmú megerősítést. Inkább arról szól, hogy talán, majd, esetleg. Vagy éppenséggel azt jelenti: miért. Ha egy magyar azt mondja, igen, akkor ez sokszor azt jelenti, nem, nem, nem. Ha egy magyar azt mondja, nem, hát persze, hogy sokszor az igen. A pesti egyetem bölcsészkarán vitanapot szerveztek a tüzes párizsi eseményekről. A diszkusszió végén még szót kért az ifjú, Pulitzer-dijas újságíró, és szigorú hangon azt mondta, Európának szembe kell néznie önmagával, Európának meg kell határoznia a saját ellenségét, ellenségképét, hogy ilyen módon határozhassa meg aztán magamagát. Na, kérem, erre aztán tényleg felborul a szív közepére állított karácsonyfa. Hát, ha teneked, kicsi ember, ellenség kell, akkor nyilván találsz a legközelebbi szénakazal mögött is. Csakhogy annak kell ellenség, aki különben nincsen békében önmagával, és olyasmit akar, amit egyébként más birtokol. S ha Európának van karácsonyi képeslapja hozzánk, minekünk, ha van nekünk szánt európai üzenet, akkor az éppenséggel az, hogy bárhol, Budapesten, Párizsban vagy Kolozsvárott az lehetsz, aki vagy. És legyél az, ne korlátozd magad, s miközben magadat építed, ne korlátozz másokat. Ehhez nem kell ellenség, és nem kell forradalom sem. Mert újabban forradalmat akar ez is meg az is. Jobbról, balról, lentről, fölülről, valahonnan. Hát, például, ettől is sötétebb van ebben az országban. És attól is sötétebb van, hogy a sztárriporter reggel a kultúráról folytat csevelyt, mint bölcs és mérvadó értelmiségi, ám ha jő az est, ő már egy másik csatornán mulattatja altáji viccekkel a nagyérdeműt. És attól is sötétebb van, hogy Istent és a hitet árulják. Elképzelem, hogy magyar politikus vagyok, így tehát tudósítom a kedves sajtót, hogy megyek imádkozni, mert az esemény. Ülök a széken, az első sorban, fejem szelíden lehajtom, ujjaimat összekulcsolom, és elmormolom a hiszekegyet. De hát nem az ilyesfajta esetekre mondta volt egykor Jézus, hogy az Istennel való intim beszéd a lélek legbelsőbb szobájában zajlik, s ottan helye nincsen kamerának, mikrofonnak, moderátornak?! Az államháztartás némiképp foltozott, a gazdaság állapota stabil, a magyarok viszonylag jól élnek. Hurka, kolbász és porcukor. Akkor pedig hol lenne a félhomály igazi oka? Egy országot a nyelve világít meg, az elkötelezett közbeszéd éppúgy, mint a hétköznapi beszéd, az utca- és a kocsmahang, a becéző szavak, a szerelmes szavak, az irodalom, a hentesek, a jegykezelők szavai, a szavak. A szabadság nyelvileg tette tönkre ezt az országot, mert a koldusokon, a szűkölködőkön, a kárvallottakon túl a nyelv, a mi édes, mindenki által használt és koptatott anyanyelvünk lett a legnagyobb vesztes. Ha van igazi kárvallottja a rendszerváltás sokfordulós, megannyi köpenyt elhasznált szappanoperájának, akkor a beszédünk az. Szabadságunk ugyanis nem a szabadság nyelvén beszéli el a saját történetét, de, és ez fölöttébb érdekes, igazán nem is igazán a diktatúra hamis nyelvén. Törvényeink, rendünk, köznapi viszonyaink szabályozott rendszere európai mércével is hitelesített szabadságot kínál, ám az a nyelv, amely mindezt közvetíti, mégsem szabad. Miközben egy televízió betelefonáló nézője azt jelenti ki, hogy diktatúra és elnyomás van, nem jut az eszébe, hogy ezt egy igazi diktatúrában éppen hogy lehetetlenség lenne kimondani, netán a kimondás bátor gesztusát követnék mindenféle retorziók, ám, mivel az állítás csak kimondatik, a nézőnek mégiscsak szabadnak kell lennie. De ez a néző, ez a keserű lelkű hallgató mégsem lehet szabad, ha azt látja és érzi, amelyet egyébként húsz éve tapasztalhatott. Szabadnak lenni munkás dolog. Sok apró, olykor gubancos ügymenet a szív körül, a lélek tyúkudvarán. Szabadon beszélni ugyancsak az. A szabadságban nemcsak tágasság és felelősség van, de kétely is. A beszélt nyelvnek ma sokkal inkább köze van valamiféle különös, negatív szakralításhoz, mint bármely más funkciójához. Ahogy a magyar ember beszél - elmond, felszólal, kér, kinyilvánít, becéz, panaszol -, leginkább az imádkozás és a káromkodás természetét idézi. A nyelv képtelen leíró, elmesélő, pontosító, vitázó, mulattató képességeit használni, mondataink csupasz Igenek és Nemek között vergődnek, s szinte minden pillanatban „drámai erővel" illik szavazniuk. A nyelv többnyire süket, miközben túlontúl hangos. Vagyis csak önmagát hallja. A beszéd felfokozott, önkívületi állapotban van, amiként a káromló, átkozódó vagy imádkozó ember. Magyarország pontosan olyan állapotban van, amilyen állapotban van a nyelve. Sajnos fontosabb a szónál a száj. Németországban szoktam rá, hogy esténként gyertyát gyújtok. így lesz ez karácsonykor is, és sokat, azt hiszem, nem beszélünk. Majd beszél a gyertyafény. Mert abba a kicsi, imbolygó fénybe beleférnek mind a szeretteink, a halottaink, a szavaink, s az is belefér, akik ebben az országban vagyunk, és amilyenek maradni akarunk.