Délmagyarország, 2005. március (95. évfolyam, 50-74. szám)

2005-03-05 / 54. szám

10 SZIESZTA 2005. március 5., szombat MAGYAR DIÁKOK ÉS TANÁROK AZ AMERIKAI BARBARA MILLER SZEMÉVEL Önkéntesként tanított Vásárhelyen Barbara Miller számára csak a magyar diákok voltak újak, a tanítás nem FOTÓ: TÉSIK ATTILA Érdekesnek találta a magyar kultúrát az amerikai Barbara Miller, ezért választotta a Global Volunteers program részeseként, hogy két hétig hazánkban lesz önkéntes. A francia szakos tanárnő kíváncsi volt, hogyan éltük meg a rendszerváltást és az azóta eltelt másfél évtizedet. Két hétig a vásárhelyi Németh László Gimnázium és Általános Iskolában tanított az amerikai Bostonból származó Barbara Miller, aki a Global Volunteers program résztvevőjeként ismertette meg a vásárhelyi gyerekeket az amerikai kultúrával és az angol nyelvvel. - Első alkalommal azt kérdezték tőlem a gyerekek, hogy ismerek-e híres magyarokat. Mondtam, igen, és már soroltam is Soros Györgyöt, Bartók Bélát és Victor Vasarelyt. A diákok értetlenül néztek rám egy pár pillanatig, aztán az egyikük megszólalt: Soros, Bartók, Vasarely? A magyar neveket ugyanis magyarul várták, én meg angol kiejtéssel mondtam - illusztrálta saját példájával a nyelvek közti különbséget. Hazánkat választotta Barbara Miller egyébként francia szakos tanárként és pályaválasztási tanácsadóként dolgozik. Számára nem idegen az európai életforma, hiszen egyetemi tanulmányai idején egy évig élt Franciaországban, így - hangsúlyozta - tudja, mi a különbség valahol élni, vagy csak ellátogatni oda. - Más akartam lenni, mint egyszerű turista, s amikor az interneten felfedeztem a Global Volunteerst, illetve olvastam róluk egy olyan könyvben, melynek sokra tartom a szerzőjét, nem haboztam jelentkezni. Azért is ezt, s nem a nagyon hasonló Békehadtestet választottam, mert az utóbbiban sokkal hosszabb a szolgálat. Barbara Miller számára csöppet sem volt kérdéses, hogy angolt szeretne tanítani, hiszen nyelvtanárként tud a legtöbbet nyújtani. A Global Volunteers által kínált programon keresztül mehetett volna romániai árvaházba - kacérkodott is ezzel a gondolattal -, Ukrajnába vagy Romániába, esetleg Kínába, de végül Magyarországot választotta. Döntését megkönnyítette, hogy tud egy keveset a magyar történelemről, s ez alapján érdekesnek találta ezt az országot. A tanárok keményen dolgoznak - Hallottam az 1956-os forradalomról, tudtam, hogy a magyaroknak érdekes és egyedi a kultúrájuk, azt is, hogy évtizedeken át mindenki tanult oroszul az iskolákban. És nem tagadom, kíváncsi voltam, hogyan élték meg a magyarok a rendszerváltás óta eltelt másfél évtizedet, hogyan változott a társadalom, a gazdaság és hogyan változtak az iskolák mondta. A Vásárhelyen munkával eltöltött két hét alatt saját bevallása szerint - nagyon sokat tanult. Úgy látja, hogy a tanárok rengeteget és keményen dolgoznak Magyarországon és az Egyesült Államokban egyaránt. A magyar pedagógusoknak azonban kevesebb a felkészülési idejük az órákra, miközben ugyananynyit tanítanak, mint amerikai kollégáik. Ez utóbbiak pedig nem helyettesítik egymást az órákon, arra ott vannak az iskolán kívülről érkező úgynevezett helyettesítő tanárok. A magyar diákokról az a véleménye, hogy ők magasabb szinten sajátítják el az idegen nyelveket, mint amerikai korGLOBAL VOLUNTEERS Lázár Jánosnak, Hódmezővásárhely polgármesterének és országgyűlési képviselőjének, valamint Deutsch Tamás országgyűlési képviselőnek köszönhető, hogy az 1984 óta működő, az ENSZ-szel is kapcsolatban álló civil szervezet, a Global Volunteers (Globális Önkéntesek) 2003 óta Magyarország egyetlen településén, Hódmezővásárhelyen segítik a diákokat az amerikai angol kultúra és az angol nyelv megismerésében. Azóta összesen hatvannyolcan jártak a városban, s munkájukat nemcsak önkéntesen és Ingyen végzik, de repülőjegyüket, szállásukat és étkezésüket is maguk fizetik. társaik, ami azért is érthető, mert Magyarországon nagyobb szükség van az angoltudásra, mint az USA-ban az angolon kívül bármely idegen nyelv ismeretére. Tanulás és sport - Óriási különbség azonban, hogy a leghíresebb amerikai egyetemek elvárják, a hozzájuk jelentkező diákok ne csak a tanulmányaikban legyenek nagyon jók. A diákok ezért igyekeznek más téren, a sportban vagy a zenében is kitűnni. Magyarországon azonban mintha úgy gondolnák, a tanulást gátolja, ha a gyerekek az iskolán kívül is csinálnak valamit. S talán, mert nincs elég könyv az iskolákban, a magyar diákok magas szintre jutnak el a nyelvtanulásban anélkül, hogy a tankönyvön kívül mást is olvasnának. KOROM ANDRÁS Az AIDS afrikai áldozatai A 80 milliót is meghaladhatja 2025-re az AIDS halálos áldozatainak száma Afrikában, míg a fertőzötteké a 90 milliót, a kontinens lakosságának több mint egytizedét is elérheti, ha a nemzetközi közösség még időben nem tesz elég erőfeszítést ennek megakadályozására - áll az AIDS elleni küzdelmet összehangoló ENSZ-ügynökség (UNAIDS) jelentésében. Jelenleg 25 millió az AIDS vírusával, a HIV-vel megfertőződöttek száma a fekete kontinensen. Az UNAIDS becslése szerint megközelítőleg 200 milliárd dollárra lenne szükség ahhoz, hogy 16 millió embert megmentsenek a biztos haláltól, 43 milliót pedig a fertőzéstől. A felajánlások meg sem közelítik ezt az összeget. - Amit ma teszünk, az meg fogja változtatni a jövőt - ez a tanulmány végkövetkeztetése és üzenete. A jelentés, amelynek elkészítésében több világhírű AIDS-szakértő is közreműködött, három forgatókönyvet vázol fel, a legroszszabbtól a legoptimistábbig. Valószínűleg még a legjobb esetben is, jelentős pénzadományok és erőfeszítések mellett sem csökkenthető 67 millió alá azoknak a száma, akik a következő húsz évben AIDS-ben halnak meg. Mindhárom forgatókönyv arra figyelmeztet, hogy ami az AIDS-helyzetet illeti, a neheze még csak ezután következik. Nincs egyértelmű recept a követendő stratégiáról, a halálesetek száma folyamatosan növekedni fog, bármit is teszünk - figyelmeztetnek a szerzők. Az ÁIDS máris katasztrofális hatást fejt ki a kontinensen. Naponta 6500-an halnak meg a betegségben, amely miatt kilenc afrikai országban 40 év alá csökkent a várható élettartam. PODMANICZKY SZILÁRD Huszonnégy évszak (téli napló) A tél úgy húzódik most, mint valami becses évszak. Mintha egész nyáron, tavasszal és ősszel arra várna az ember, hogy tél legyen. Lapátolni a havat, csúszkálni az autóval, csúszkálni gyalogosan, mintha egy speciális mozdulatot keresnénk, amely helyre rakja az egész csigolyarendszert. Egy életre. # Talán soha az életben nem vettem még hólapátot, most mégis. Egy hólapátnak a legjobb tulajdonságú hólapátnak kell lennie, különben bármire jó, csak épp hólapátolásra nem. Hólapát nem készülhet műanyagból, a nyele nem lehet túl vékony, és a lapátot a nyélhez ne egy rajzszög rögzítse, de legalább két ponton. Ez a hólapát viszont, amiről beszélek, vaskos nyéllel és legalább két csavarral kapcsolódott a lapátfejhez, ami erős lemezből készült. Ezt a telet eddig kibírta. Viszont ami teljesen elszokott a hólapátolástól, az a kezem. Nem lehet csak úgy hűbelebalázs módjára havat lapátolni, túrni, dúrni és pattintgatni. Az jó, ha van rajtunk kesztyű, viszont az már nagy szamárság, ha a nagyobb erő kedvéért a hólapát nyelének végét a tenyerünkön támasztjuk meg, és a sikító betonon így próbálunk alányesni a letapadt jégnek. Megy egy darabig, de nem sokáig. Amíg ki nem lyukad a tenyér, a vízhólyag kérés nélkül elreped, és lesz ott egy furcsa seb. Ott, ahol egyébként soha nem szokott. Egy gödör, amely mélyével elmetszi az éietvonalat. • A hólapátolás után úszni indultam a lyukas kezemmel. Ezer méterig piszokul csíp a klóros víz, kétezer felé már a tenyér is elzsibbad, kétezer-öt után pedig megszűnik a kéz. A lényeg, hogy ilyen erősen zárt tenyérrel soha nem úsztam. A zuhanyzóban már szólt a rádió, híreket mondtak. Baleset történt az úton. Halálos. Azon az úton és abban a sávban, amin jöttünk. Fél órával utánunk. Néztem a tenyerem közepén kilyukadt életvonalat, a hátborzoló összefüggés elől a forró víz alá csúsztam. Pedig milyen ártatlan nap, szól a zene, és az élet a testben csak addig a pontig tart. Elképzelhetetlen. • Egy autodidakta tudós azzal állt elő, hogy az öregedés sem más, mint anyagcsere-probléma. Ha rendben menne az anyagcsere, ha nem szívnánk mérgeket, nem ennénk mérget stb., az emberi test akár ezer évig is elélne. A test. De vajon ki bírna ki ép ésszel ezer évet a földön? Annyira azért nem érdekes itt. Minden nap simogatni az oroszlánokat? Hetente kipróbálni valami elfeledett régit? Az ismétlődés először a tudás generátora, egy fokon túl a biztos leépülésé. • Ma volt Márai halálának évfordulója. Képeket mutattak róla, gyerekkoriakat, mosolygós gyerekképeket, aztán rá hasonlító felnőttkoriakat. Visszanézve, hogy majd ebben a gyerekfejben később tisztán és világosan foganjon meg a pisztoly gondolata, amit a halántékához emel, és tisztán és világosan elsüt, példaértékű. Aztán egy afféle életesszenciát tartalmazó idézet hangzott el tőle, a kibírhatatlan szenvedésekről, a megaláztatásokról, mindarról, ami megnehezíti az ember életét, ám utóbb döbben csak rá, aki rádöbben, hogy épp ezek a súlyok adtak tartást neki. A gondolat olyan igaz, mint legtisztább fejjel pisztolyt ragadni, és kitenni egy végtelenül nyomatékos pontot. Ettől szép és szomorú; ami lenyom egész életedben, a végén az fog fölemelni. Világéletemben elleneztem az ilyenféle gondolkodást, gyűlöltem a szép teher kifejezést, a könnyű nehézséget. De hiába. A tapasztalat lassacskán mégis ezt adja ki. ilyen az ember, ilyenre van tervezve, a földi élet és piciny teljessége ilyenféle összképet tud megrajzolni. Régen azt hittem, hogy ez csak elszánás kérdése, hogy ne ilyen legyen. De ennél nem képes többre az ember, az öregedés és belátás esztétikája szinte fizikailag teljesül be. Ahogy olvasom Márai naplóit, a regényeket, azt a könnyed és életerős és szellemmel bőven töltött leírásmódot, ahogyan írt, nem tudom szinkronba hozni a róla készült arcképfotókkal. Mintha más lenne őbenne, és más a művekben. Mintha két külön szenvedélyesség mutatná magát. Amik persze valahol mégis egyek, de nem látom azt a gyalogösvényt, ami az írott és látott képet összeköti. Csak annyit érzékelek, hogy az írásban minden sokkal egyszerűbben van, mint az emberben. Hiába is próbáltam meg bonyolultságát utánozni, sosem sikerülhet. Végre összeállt a Gumiharangok című könyv, majdnem negyven novella fért bele. Sok kimaradt, mert jó volt a szerkesztő. Kivette a meséket, az irodalmi felhangokkal és motívumokkal kevert novellákat, és rátalált azokra is, amiket rosszabb napjaimon írtam, és képtelen voltam elmélyülni az anyagban, bár kétségtelen, valami összeállt ott is. De nincs bocsánat. Előszerkesztésben én is sok esetlegességet találtam, azokat kivettem magamtól, nem voltak kitalálva rendesen. Ami megmaradt, azoknak mintha összeadódna az ereje, most már látom. Kell egy külső szem. Ha lenne az embernek külső szeme, és nem csak irodalmi munkákhoz, sokkal biztosabban állna a lábán. Ahogy tudjuk, a szék is könnyebben megáll három lábon, mint kettőn. Számomra ezzel a hasonlattal veszi kezdetét az optikai asztalosság. • Na, ezt még itt leírom. A könyvhöz tartozik, pontosabban a könyv borítójához. Szegedről Baja felé haladva Felsőszentiván szélén van egy malomépület, azt hiszem, Szent Iván Malom. A Balaton és Szeged között este autózva többször meggusztáltam ezt az épületet. Olyan különleges hangulatot sugárzott megvilágítva. Nappal már kevésbé érdekes. És egyszer úgy álltak össze bennem a dolgok, hogy ez az esti malom milyen jól menne boritónak a Gumiharangok címhez. Csakhogy soha nem volt nálam fényképezőgép, mikor esti fényben jártam arra. De közelegve a könyv nyomdai leadásához nem lehetett tovább halasztani a fényképezést. Kocsiba ültünk, s a tiszta téli ég alatt, a lemenő nap világánál vezetett az út a malomhoz. Útközben persze nem bírtam magammal, a rohanó kocsiból mindenféle helyzetben beleexponáltam a lebukó napba. Még világos volt, mikor megérkeztünk egy kölcsönkért fényképező-állvánnyal a malomhoz. Mindjárt ki is fordult egy kocsi, kérdve, tán valami ellenőrzés - mert napfénynél is csináltam fotót. Dehogy, mondtam, könyvhöz lesz. Tőlük tudtam meg, hogy csak jó óra múlva kapcsol be az automata világítás. Addig köröztünk, végül beálltunk egy benzinkúthoz, a pult roskadásig meztelen nös újságokkal, a sarokban egy férfi aludt a széken, kezében testmeleg kólásüveg. Végre eljött az idő, a benzinkúton fölszereltem a gépet az állványra. Leparkoltunk, a lámpa akkor kapcsolt be. Amíg a fém állvánnyal elértem a malommal szemközti árak szélét, beleütött kezembe a fagy. Mínusz tíz alatt volt. Csináltam vagy harminc fotót, elégedetten indultam haza. Otthon fölraktam a számítógépre a képeket, jól sikerültek. Lesz borító! Éjjel mégis nyugtalanul aludtam. A malom mégse a címhez való, olyan, mint egy börtön. Hajnalban keltem és dühös voltam magamra, amiért nem láttam be hamarabb. De ahogy lapozgattam az útközi napfotókat, az egyik, amit a napba fotóztam, a fülembe mondta: Gumiharangok.