Délmagyarország, 2005. január (95. évfolyam, 1-25. szám)

2005-01-15 / 12. szám

10 SZIESZTA-REJTVÉNY 2005. január 15., szombat KÖRMÉRE NÉZTÜNK CSENGELE VEZÉRNEK Az édesanyák génjei jobban öröklődnek Volt alkalmunk többször is írni a Csengelén örök nyugalomra szenderült kun vezérről. A régészek azt is föltételezik, a falu névadója is ő lehetett, bár erre vonatkozóan semmi konkrétum nem került elő. Évszázadok esnek ki az emberiség történelméből csak azért, mert elődeink még csak újságírókat se vittek magukkal, a regösök csacska énekei pedig időközben elporladtak. Elhívtuk a zsombói népfőiskolára az ásatásokat vezető régészt, Horváth Ferencet, és egészen más témában a humángenetika egyik szegedi mesterét, Raskó Istvánt is. Akkor adódott az ötlet, jó lenne szorítóba fogni mindkettejüket. Mit tud megállapítani a régész, és mit a csontok vallatója, a genetikus? Hosszú és rövid fejűek Jó huszonvalahány évvel ezelőtt apasági keresetet még azért utasított pihenőre a törvény, mert az orozva kelt csecsemő rokoni szálai még nem bogozhatók elég biztonsággal. Nagyot lendült előre a tudomány. A régészet és az embertan sokféle körülmény egymásra rakásával meg tudta állapítani, ha 1246-ban jöttek be a kunok hozzánk, akkor a hosszú fejű és a rövid fejű leletek elég könnyen osztályozhatók eredet szerint is. A rövid fejűek - az ázsiai eredetűek csontjai szinte makkegészségesek, a csontgyűjtőbe helyezett európaibbak viszont mindenféle korcsosuló nyavalyákkal vannak fölruházva. Az örökléstan, a genetika kezére adva a csontmintákat, számos érdekesség máris kiderült. Addig csak annyit tudtunk, hogy a kunok egyszer csak itt voltak. Honnan jöttek? És kik a magyarok? Kultúrfogalomként ismerős, de genetikailag a Kárpát-medencei olvasztótégely ezerféle beütése is fölfedezhető. Na, tisztelt genetikusok, most vágjatok rendet! A férfiak mentek hódítani A Csengelének elnevezett kun vezér hűséges gyermekként édesanyja génjeit őrzi leginkább. A magam szakállára azt is mondhatom, egyelőre. Tíz-húsz év múlva megeshet, hogy az apasági vonalak is beszédesebbek lesznek, de egyelőre eddig jutottunk. És ki volt a rövid fejű ázsiai szerzet anyja? Bizonyíthatóan európai nő! Bumm neki! Sorban állnak a régészet segédtudományai, a néprajz, a nyelvészet, az embertan, és ki tudja, mi még. Megállapításaik ide-oda lögybölésével - bocsánat a lenge szóhasználatért! - kiderült, a népvándorlás gigászi áradatában sokszor megesett, hogy hódítani a harcos férfiak indultak, az asszonynép pedig otthon maradt. Útközben pedig, és a megérkezésük után is, új aszszonyokra leltek. A mi csodaszarvas-legendánkban is benne van ez. Tudjuk, így volt nagyjából a második világháború idején is, csak ezt még nem nagyon kutatják a genetikusok. Bizonyítható tehát, hogy a 112-es számot viselő Csengele vezér apja az ős-Csengele vagy Csengele-ős - európai menyecskével ütköztette génkészletét. Csengele, a kun vezér (Rekonst Szűrte össze a levet. És az a nagyszerű asszony balkáni, talán görög származék lehetett. Nagyszerű eredmény ez is, de itt be is köthető a zsák szája. Egyelőre, mondom én. Mert ha csak a férfiak jöttek, és itt maradtak, európai feleséget, vagy csupán ágyasokat fektetve maguk mellé, akkor abban a bizonyos olvasztótégelyben megint csak az európai gének dúsulhattak. Visszaugrottunk néhány évszázadot a két kutató segítségével, és megállapítottuk, egyelőre megdönthetetlen bizonyossággal, hogy a magyar honfoglalók is kevesen lehettek. (A finnugor ág kitapintható a dél-uráli populációban - remélem, elég szépen idézem a tudós szavait -, de ez a rokoni szál mintha hiányzott volna a magyar ősökből. Kétszáz-kétszáz székelyt és magyart vettek vallatóra, és találtak egy székelyt, akiben megvan ez a bélyeg.) Az a viszonylag kevés honfoglalói létszám viszont volt képes integrálni az itt élő népeket. Magyarul mondva: beolvasztotta. Tatárok és kunok Kóbor illetéktelenként több kérdést is belekevertem az eszmecserébe. Moór Elemér speciálkollégiumán hallhattam Haypál Ildikóval együtt (összesen ketten jártunk oda), a hódítás lélektanához hozzátartozott, hogy a győzők vették át a legyőzöttek nyelvét. Hívatlan hívő félként támogatom László Gyula kettős honfoglalás-elméletét is, az pedig azt mondja, a hivatalosan elfogadott előtt majdnem ötszáz esztendővel már érkeztek ide magyar csoportok. Ha tehát akár törökül beszéltek is a hódító honfoglalók, bár genetikailag magyarok is lehettek, kénytelenek voltak átvenni a meghódított magyarság nyelvét. Harmadikként előálltam a csángó eredet zajos kérdésével is. Bennem, ismétlem, illetéktelenül, az a meggyőződés erősödött az északi csángókkal való találkozásunk alkalmával, hogy ők be se jöttek a Kárpát-medencébe. A mostani elméleti fölbruttósítás számomra azt a föltételezést engedi meg, netán asszonyaik a helyükön maradtak, az elaggott öregjeikkel, meg a kiskorú gyerekeikkel. Várták-várták vissza embereiket, de ők a kor szokásai szerint itteni nőkkel kárpótolták magukat. A madéfalvi veszedelem után határainkon túlra kilöttyent nagyszámú magyarság talán éppen azért oda menekült, mert tudták, hogy magyarokhoz mennek. Elidőztünk egy keveset a tatárjárásnál is. Előtte, 1239-ben hívta be IV. Béla a kunokat. Ő már sokat tudott a tatárok harcmodoráról, örült, hogy a nagyjából hasonló módon harcoló kunokat ide ragaszthatja. A törzsökös, fejben kemény magyarok viszont nem akartak tudomást venni semmiféle fenyegetettségről. Amikor azonban hívatlanul-kéretlenül mégis megjöttek a tatárok, a rövidfejűségükről ítélve azonnal kémeiknek kiáltották ki őket. Betörtek Kötöny vezér palotájába is, kiirtván az egész családot. Becsapva, tőrbe csalva érezték magukat a kunok, megfordították lovaikat, és kimentek Bulgáriába. Ahonnan jöttek. Vándorolván vagy űzetve-hajtva vethette meleg ágyba Csengele vezér magját az apja. Szép kis nyalka vitéz sarjadt ki belőle. Pusztai származékként mentes volt minden európai nyavalyától. A genetikai vizsgálatoknál nagy segítséget jelentenek az állati kísérők is. Az bizonyítható, hogy lovat is hoztak magukkal a kunok, hiszen a sírba is beletették, de hogy marhát is terelgettek volna, az nem bizonyítható. Egyelőre itt meg is állhatunk, erősen bízva abban, ha egyszer elindult a tudomány ezen a vágányon is, szép tájakon vezet még át bennünket, és állomásai is tanulságokkal szolgálnak. HORVÁTH DEZSŐ PODMANICZKY SZILÁRD Huszonnégy évszak (téli napló) Vége az évnek. Ügy megy az idő, hogy közben halmozódik. Fölhalmozódik hátul a csomagtartóban. Ott van minden, amire támaszkodom. Valami élet, és kész. Ha attól félnék, hogy vége szakad, és csak ennyi, nem halmozódna föl semmi. És van benne egy furcsa, talált érzés, ami semmihez nem hasonlít, de inkább úgy lehet, hogy minden más tagadásaként megmaradó gondolat. Hiszek-e a testben vagy a lélekben? Hogy ml történik vele? Mindenki a maga meséjét mondja, én Is a magamét, és nem másé helyett, hanem magamnak. Nekem ez van. Ez a mese. Az a mese, hogy van a világban valami, amitől ilyen, amitől működik, amitől a csillagok képét látod, s amitől a csillagok képe felől itt is ugyanannak a része minden. És ez a valami, ami a világegyetem ilyen természete, ez jó, ez egy jó természet. Nem kér, nem tilt, csak van. Nem magyaráz, nem értelmez, van. Nem elbeszélhető, nem leírható, van. Nem élőlény, nem tárgy, és nem isten, van. Nem méri az időt, van. Nem nevet az emberen, nem kerül semmivel ellentétbe, van. Ha minden tapasztalatot, minden okosságot, minden misztikát, és egyáltalán mindent tagadunk, akkor is marad valami a végén, ami már tagadhatatlan, s ennek a létezése olyan jó érzéssel tölt el, hogy oly mindegy, ma vagy holnap pusztulok, s oly mindegy az is, hogy maradok-e vagy sem, mert ez a van az összes létezés legjobbika, hogy az ő létezéséhez képest itt e világban lenni vagy sem, oly mindegy, súlytalan és problémamentes. A mindentagadás maradéka nem a semmi, hanem akad még egy tagadhatatlan van, gondolat, értelem és érzelem legtökéletesebb élménye. Nem kattantam be, csak válaszoltam egy kérdésre, így gondolom, és ettől más még gondolhatja máshogyan, nincs ellenemre, legfeljebb a magányt erősíti. Ez ugyan egy napló, de mégis túl személyes lehet elmondanom a következőket, ezért arra kérem az olvasót, ha teheti, ugorja át ezt a részt, nem szeretném közvetlen hitvilági tapasztalataimmal terhelni, ám mégis kénytelen vagyok elmondani, mert nélküle esetleg nem egészen érthető, amit mondok, bár, de az Igazi indok inkább az, hogy mégis remélek egy olvasót, aki saját belátásai között kezeli majd, amit mondok. És mondom: voltaképpen minden érzékeny embert meg kell hogy érintsen a hit világa, hiszen benne olyan transzcendens kérdésekre kap válaszokat, amelyek nélkül nehéz élnie egy érzékeny embernek. Felteszi minden létező pillanatban azokat a kérdéseket, amikkel az érzékeny, meditatív természetű ember folyton frontálisan ütközik. Kérdez az élet értelméről, eredetéről, a halál előttről, utánról, minden olyanról, amiről a különféle vallások hitvilága evidens magyarázatokat ad. Ha az érzékeny ember sokáig nem kap választ legkínzóbb kérdéseire, beláthatatlan lelki defektus porlasztja szét. És akkor utolsó lehetőségként szükségszerű világosság gyúl benne, s a hit természetének átadva magát az evidens válaszok végre kitöltik lelkében a transzcendens űrt, s a hit elemeit mintegy élete építőköveivé teszi. És tennie is kell, különben lelki amortizációs pusztulása gyors, lendületes és elkerülhetetlen. És ezen átmentem én is. Több alkalom is mutatta magát, hogy különböző vallási világokban végezzek őszinte és nagyon mély merülést, s amikor csak tehettem, egyébként mindig tehettem, megkezdtem a merülést. Szép reményeim voltak, láttam, lassacskán megnyugszom, vár a rév, beérek, megoldódok minden transzcendens ügyemmel együtt, és ezekben a révekben hasonló érzésű társakat találok, véget ér a magány, a kiúttalanság, egyszerűen kész leszek. De nem. Az utolsó pillanatban, a gravitációs mélyvonzás utolsó pillanatában kitéptem magam az erőtérből, és visszavonultam a magányba. Minden esetben ugyanaz a rossz élmény kerített hatalmába, hasonlóan, mint az álombeli zuhanásban, mielőtt befúródnánk a talajba, ébrenlétbe üvöltjük magunkat. Mert úgy tűnt, a biztos válaszokért cserébe a személyiségemet kérik. Az egészet. Engem akarnak. Engem, aki örökkön kételkedő volt, aki a fantáziájában teremtett világban élte világát, mert a külvilágot primitíven ostobának tartotta. Ha elveszítem a személyiségem, nincs többé írás. Mert hit és alkotás nem fér össze. A hit evidencia, az alkotás a spontaneitás élménye, a véletlen egyszeriben meglátható általános élménye, az üresség és a teliség közötti szédült kóválygás. Ha már nem lehet mit kitalálni, mert minden ki van találva, és minden úgy van, ahogy van, akkor nincs művészet. Vagyis van, de akkor ez már teljesen mást jelent: az evidencia művészete a már megalkotott fantáziavilág duplikációinak sorozata, fénymásolás, terméketlen ismétlés, egyfajta mantra, amely kitölti a koponyát, de többé nem hagy kalandozni, nincs több felfedezés, mert mindig ugyanazt fedezed fel és ugyanabban és ugyanazért. Ebben a művészetben ráismerés csak egyszer van, és nincs tovább. Ezért hát úgy döntöttem, még mindig izgalmasabb kipróbálnom, hogy vagyok-e olyan erős, leszek-e, mondjuk, hogy kibírjam a transzcendens magányt, még ha nap mint nap össze is török a transzcendens váiasztalanságok alatt, de nem akarok hasonló lenni, egy „válaszközösség" egy tagjának lenni. Van, akinek megoldás, nekem megalázó. így hát se istent, se embert nem ismerek, aki válaszolni tud helyettem, mert a válasz minden pillanatban más, s ez a nem állandóság gondoltatta velem, nézzük inkább azt, hogy mi van, mi marad, ha mindent tagadunk. És valami mégis marad, amitől a világ működik, ezért kérdezte kollégánk: miért van inkább valami, mint semmi? Azért, mert van valami, amit nem lehet tagadni, sem megismerni, csak fizikai léte bizonyos, és kész. S bár ez is hit, l'art pour l'art hit, mert nem ad választ semmire, csak épp nem tesz kérdésessé semmit. Úgyhogy: mit jelent az, hogy vége az évnek? Semmit. Amíg valami új és meglepő nem történik. Semmit. Próbáltam könyveket vásárolni, olvasni, megnézni, ki milyen világot él meg a könyvben, a könyvön át magában. De nem megy. A legkisebb érdeklődést sem tudják kiváltani belőlem. Korszakalkotóan unalmas mondatok, semmi attraktív, semmi szellemes, csak mondás, unalmasan őrölt szavak, hogy a legbutább is megértse. Hát ha ti csak az olvasónak írtok, barátaim, és nincs bennetek látomás, és esténként idegesen gyűritek össze a paplan szélét, hogy minden szavatok maradéktalanul érthető-e, én nem tudlak benneteket olvasni. Mert nem olvasó vagyok, hanem író. És olyat olvasnék, amit szeretnék írni, de még éppen nem tudok. Olyat olvasnék, amire azt mondhatnám, ez igen. Nincsen most lázadó művész/író, csak dolgát tevő, unalmas senkik, akik szakmányban gyártják az eladhatót. Ez alkalmazott művészet, az alapkutatást nem finanszírozza a közönség. Az állam néha, de a kiadók félreértik a feladatukat. Nem az alapkutatásokból kell pénzt csinálni, az befektetés, ami évtizedek alatt térül meg. Úgyhogy, amíg nincs mit olvasnom, írok, leírom ezt, hogy mi történik ezekben az években, amikorra már azt hittem, a művészet olyanfajta esztétikai trendeket ad, amelyek közt jobb lesz élni, s az érzékeny és okos emberek nem hagyják az árubőség által odaveszni ezt a sok ostobát. De nem, minden pont fordítva történt; az érzékeny embernek semmi keresnivalója ezen a világon, napi kudarc és napi pokol.