Délmagyarország, 2005. január (95. évfolyam, 1-25. szám)

2005-01-08 / 6. szám

10 SZIESZTA 2005. január 8., szombat A SZENTESI JAROLICS BÉLA KÉSZÍTETTE A NYOLCVANAS ÉVEK NÉPSZERŰ ORSZÁGOS REKLÁMJAIT A Skála kópé szülőatyja hazatért Jarolics Béla szakmai pályájának legizgalmasabb időszaka volt a hazai reklámipar születése FOTÓ: TÉSIK ATTILA Egy ország emlékezetében él a Skála kópé figurája, a reklámfilmben elhangzó szlogen, és talán a dallam is. Az 1981-ben rendezett reklámfilmfesztiválon második helyen végzett a mü - első díjat nem osztottak ezen a találkozón. A szerzőcsapat tagja a szentesi Jarolics Béla, aki nemrégiben hazatelepült szülővárosába. Reklámgrafikusként szakmai pályájának legmozgalmasabb időszakaként értékeli a nyolcvanas éveket, amikor országos kampányokon dolgozott. Reklámfilmek, elektronikus és nyomtatott hirdetések özönében kevés igazán emlékezetes van. Néhány évtizeddel ezelőtt egy-egy reklám sajátos hangulata és üzenete maradandóvá lett, ma Magyarországon csak a nagyon fiatalok nem emlékeznek a Skála kópéraakkor még nem éltek. A „Bemegyek, kijövök. Milyen jól kijövök, ha bemegyek!" szlogen mindenkinek ismerős,' most bemutatkozik a szerző, Jarolics Béla. A szentesi születésű alkotó számára a szakmai pálya Székesfehérváron kezdődött el, ahol szövetkezet alakult országos kampányok tervezésére. Maradandót alkotott A hazai reklámipar később népszerűvé lett irányának kiindulópontjává lett ez a város, ahol az 1978. április elsején megnyílt Fehérvár Áruházban a csomagolópapírtól kezdve a dekoráción át a vevőszolgálatig minden ma marketingnek nevezett munka a szentesi Jarolics Béla nevéhez fűződik. A szakma legmagasabb szintjein találkoztak a legtehetségesebb reklámgrafikusok, az alig egy évvel később megnyílt budapesti Skála Áruház patkó formájú emblémája Jarolics fejében született meg. A kópé figurája közös munka eredménye, Sas István rendezővel és Rovnyai Iván zeneszerzővel együtt alkották meg azt a reklámfilmet, melyet a tévénézők estéről estére a Híradó előtt láthattak, ám az alkotók neve nem volt ismert. A reklámgrafikusok neve soha nem szerepel a müveken, talán az újabb hirdetés volna... A szakma képviselői és persze a megrendelők jól ismerik egymást, így történhetett meg, hogy a XI. reklámfilmfesztiválon aratott siker újabb munkákat jelentett Szentes szülöttének. Béla ügy emlékszik, a filmfesztiválon körülbelül nyolcvan alkotást vetítettek nagy csendben, harmincvalahanyadik volt a sorban a kópé, amikor mintegy felharsant a taps. A legszebb élményei közé tartozik ez az esemény, ma már tudjuk: társaival együtt a hazai reklámipar történetében maradandót alkotott. A tehetséges és magasan képzett szakember kiváltotta az ipart és maszek lett, hivatalosan címfestő. Egészen 1994-ig dolgozott és tervezett több hazai nagyvállalatnak, köztük a Videotonnak, a Mólnak, a Picknek, autóforgalmazó vállalkozásoknak. Az országutak melletti mamuttáblák hirdették a termékeket és tudásának minőségét egyszerre. Farmerreklám a kártyanaptáron Jarolics Béla nagyon mozgalmas pályát tudhat maga mögött, egy olyan korszak meghatározó szereplője volt, melyben Magyarországon megszületett a reklám. Természetes, a hirdetés célja az eladás, de ezen túl nyújtson valami többletet is - vallja a ma hetvenkét esztendős grafikus. Szerinte a jó reklám nem akar mindenáron eladni, szórakoztat és informál egyszerre. Akkoriban néhány száz forintot adtak a megrendelők egy olyan anyagért, melyért ma több millió forintot is kap az alkotó - noha képi megfogalmazásban keveset nyújt és a szöveg is puszta egyenes beszéd. A sok tehetséges fiatal szerző mellett a doyen úgy látja, a reklámipar hatalmas fejlődésen ment keresztül és a különböző hirdetmények között találni különösen értékeseket is. Áttörésnek számított az első olyan hazai reklám, melyben majdnem fedetlen női test szerepelt. Emlékszünk arra a kártyanaptárra, melyen háttal álló meztelen hölgy viselt farmert, s két kezét a falra emelve tartotta. Jarolics ügy fogalmazott: a nő háta adta el a nadrágot, a Lee nagyon népszerű lett az országban. A mai flaszterkoptató modelleket nem sokra tartja az értő, s úgy véli, a hölgyek ártanak az egészségüknek, ha téli időben is szabadon hagyott csípővel járnak. Állami megrendelések A szemellenzős korszakban a hatalom képviselői minden reklámanyagot politikai szemszögből vizsgáltak meg, mielőtt engedélyezték, igyekezvén nem hagyni teret a hanyatló nyugat ópiumának. A reklám azonban utat tört magának a gazdasági életben, hiszen csupa olyan dolgot hirdetett, mely élvezetes, finom, ízletes, kényelmes és a többi. Jarolics Béla és kollégái politikai természetű megrendeléseket is kaptak és vállaltak, április 4., november 7., augusztus 20., május elseje szerepelt a sorban, amikor többméteres vöröskatonákat, Marx-, Engels- és Lenin- portrékat jelenítettek meg több száz négyzetméternyi farostlemezeken állami ünnepségek alkalmával. Ezek kizárólag munkabírásban jelentettek feladatot a számára - a fantázia bontakozási lehetőségének nem igazán volt nevezhető az állami megrendelés. Jarolics Bélát most visszahozta a sors Szentesre, szülővárosába. Az idős grafikus otthon van: nosztalgiával járja gyalogosan a város utcáit, emlékezik a régi barátokra. Mint mondja, nagyon boldog fiatalsága volt itt, kortársaival együtt kapott képzést illemből, ő még járt tánciskolába. Mosollyal meséli, a fivérek nyugodt szívvel bízták rá húgaikat, akkoriban a lányokat még hazakísérték, és egyáltalán, az udvariasság olyan természetes volt, hogy a köznyelv nem kárhoztatta hiányát. A Petőfi Szálló előtti korzón zajló társasági élet, edzések az uszodában, mind-mind szép emlék. Jarolics Béla a tavaszt várja, zöldben tölti majd az idejét, vásárolt papírt - rajzolni fog. BLAHÓ GABRIELLA Várószoba az ünnep estéjén Nem nagy történet ez, mi mégis oly szépnek találtuk, mint a gyufaárus kislány vagy az ólomkatona szívszontó meséjét. Elég az hozzá, hogy ünnepre készülődött az egész világ, Fokföldön éppúgy gyertyák gyúltak, mint Honoluluban vagy Szegeden. Történetünk főszereplőjét taxi szállította a sürgősségi ügyeletre. Sietni kellett nagyon, a férfi, középkorú, megnyerő arcú honpolgár, roppant komoly fájdalmakkal küszködött. Többször felszisszent útközben, kezét az ölében tartotta. A taxi végre befarolt a kórház elé. A férfit csakhamar a kisebb műtő elé vezették, nem volt ez igazi műtő, de a kevésbé súlyos sérüléseket ennél a részlegnél viszonylag hamar el tudták látni. Itt tessék várni, mutatott a nővér a padra, majd elsietett. A férfi nem volt egyedül. Jó napot kívánok, bólintott, majd óvatosan, a kezét előretartva ült le. A többiek visszaköszöntek. Volt egy iszákos, egy kövér, és egy kicsi, élénk ember, akinek úgy járt ide-oda a tekintete, mintha valaminő támadástól tartana. A színes rongyon, melyet a kézfeje köré csavartak, már jócskán átütött a vér feketéje. A kövér bal kezét egész szakszerűen kötötték át, az iszákos pedig mind a két kezét vastag törölközőbe bújtatta. A jövevény alig ült le, a kicsi máris azt tudakolta, az övéké mekkora volt. Az új férfi eltűnődött, hát igen, mondta, a miénk megvolt vagy két méter. így akarták a gyerekek. Nagyot akartak. Ő pedig beleegyezett és megvette a legnagyobbat, a legbüszkébbet, a legszebbet. A kövér elmosolyodott, milyen érdekes, náluk a gyerekek éppen hogy kicsit kértek, azt mondták, idén ne legyen nagy. Hát ő vett egy félmétereset, és mégis Ide jutottak. Úgyhogy mindegy, kétméteres vagy félméteres. Tényleg mindegy, mondta a kövér is, és megcsóválta a fejét. Valamit még mondani akart, de aztán összeszorította az ajkait. Hirtelen erős fertőtlenítőillat áradt szét, a folyosó végén kiáltás harsant. Nővérke tűnt fel valahonnan, s futott a hang irányába. Aztán csend lett. Megint a kicsi kezdte. Nekem a mutatóujjam, mondta. Nem tudom mozdítani. Nekem is, bólintott most az iszákos, homlokán fénylett az izzadság. Nekem is a mutatóujjam, és csak a bőr tartja. Nagyon remélem, képesek lesznek visszavarrni. Nagyon remélem, ismételte, majd ép kezét kiemelte a törölközőből, és a kabátzsebébe nyúlt, lapos üveget kínált körbe. Ittak, mindannyian ittak. Jófajta törköly volt, az új férfi krákogott kicsit. Szerintem mi még szerencsések is vagyunk, mondta a kicsi. Ó, ne mondja, szólt gúnyosan az iszákos. Tán hálát is kellene mondani, hogy nincs többé mutatóujjam?! Hát, például a Kovácsék, mondta erre a kicsi, és elhallgatott. Miért, mi van a Kovácsékkal?! Hát az egy rettenetesen kedves és rendes család volt, tényleg csak a legjobbakat mondhatom róluk, így a kicsi. Én ilyen tisztelettudó, becsületes embereket még nem láttam. Minden vasárnap templom, a gyerekeket, amikor még nem volt szokás, hittanra járatták, és adakoztak is, pedig ők sem dúskáltak a bőségben. Na és Kovácsék mégis leégtek. De ezt, kérem, szó szerint vegyék. Úgy leégtek Kovácsék, hogy semmijük se maradt. Kiégett az egész ház. És kérem mindezt egy csillagszóró miatt. Hát igen, bólintott a kövér, nyilván gyufaszállal kezdődött a Nap története is. Maguk most engem ki fognak röhögni, mondta erre az iszákos. Csend lett, vártak. Hogy ugyan miért röhögnék ki. Mert Iszákos?! Na és, az ő dolga! Különben is milyen finom volt a törkölypálinkája. Én szeretem az anyósomat, mondta az iszákos. Ezért nem röhögünk, vonta föl a szemöldökét a kövér, én is szeretem az anyósomat. Én nem szeretem, de nem is röhögök. Ha maga szereti, az a maga dolga, biggyesztett a kicsi. Szóval szeretem az anyósomat, és négy éve vettem neki egy csinos kis fát. Gondoltam, meglepem vele a mamát. Mert, tudják, az anyósom egyedül él, az apósom elment már, leköltözött. Özvegy Czerkovics Béláné, így hívják az én jó anyósomat, merengett el a kövér. És bizony nemcsak a fát vettem meg, de a díszeket, meg a szaloncukrokat, a csokiangyalkákat, a konyakos meggy alakú óriáscsillagot, a mézeskalácsördögöt, meg a cukorkígyót Is. Úgy feldíszítettem a fát az én drága anyósomnak, mint egy igazi művész. Mint egy díszlettervező, kérem! Az anyósom rózsavizet könnyezett a meghatottságtól, azt szipogta a vállamra, hogy ilyen kiváló veje senkinek a kerületben nincsen, mint én. Aztán eljöttem tőle, és négy napig hallottunk róla. Hát csak annyi történt, hogy karácsony első napján az anyósomra dőlt az egész fa. Ő meg olyan szerencsétlenül esett, hogy nem tudott megmozdulni, nem tudott kikecmeregni az ágak alól, de a szaloncukor, meg a konyakos meggy megmentette, életben tartotta. Sajnos az én hibám, az én vétkem volt, rosszul állítottam fel a fenyőt, vakarta meg borvirágos orrát az iszákos. És, kérdezte a kicsi nyugtalanul, mi a tanulság? A tanulság az, hogy az eset óta az anyósom nem szól hozzám. Azt hiszi, előre kiterveltem az egészet. Hogy mikor ő a mézeskalács ördögfiók után nyúl, akkor rádől a fa. Azt hiszi, merénylet volt. A kövér a fejét ingatta. Maguk mivel dolgoztak?, kérdezte aztán, és a sérültek szépen elmondták, miféle eszköz volt a kezükben a kritikus pillanatok alatt. A kicsi egyszerűen bárddal csinálta. Egy jó kis hentesbárddal, ugyanis a kicsi hentes volt. A kövér a legnagyobb konyhakéssel, a borvirágos pedig japán kézi fűrésszel próbálkozott. Az új ember pedig hagyományosan fejszét használt. így aztán megegyezhettek abban, hogy teljesen mindegy, mivel dolgozik az ember. Ha körömreszelővel dolgoztak volna, akkor is a nyakukba szakadhatott volna a baj, mert ha a baj szakadni akar, akkor szakad. Aztán újabb és újabb történetek következtek. Elmesélték a klasszikus férfit, aki csak leugrott fenyőfát venni, és másnap gyanútlan hitvese már az amerikai híradóban látta újra. Felidézték a szaloncukrot megmérgező feleség szomorú legendáját, nem emlékezett szegény, melyik a mérgezett, és azt véletlenül ő fogyasztotta el. Eszükbe jutott a híres politikus házaspár esete, az aszszony sorra kicsomagolta a szaloncukrokat, és valamelyik nem ízlett, azt visszacsomagolta. Eszükbejutott Doktor Vad Sámuel szomorú históriája, aki bár a feleségének és a szeretőjének is - a másik nő a főnővér húga volt - ugyanazt adta ajándékba, ám a névvel is ellátott csomagocskákat elcserélte. A feldíszített fával verték ki a lakásból. Hanem egyszeriben fájdalmas ordítás hallatszott a műtő mélyéből. Gurgulázó, dühös és csalódott ordítás volt, olyan t'orokból zengett, amely nem szokott hozzá a nagy fájdalomhoz. Nővér csapta ki a műtő ajtaját, már mobilozott. Igen, igen, a doktor úr műtét közben levágta az ujját, azonnal gyere, várnak rád. És a négy sebesült, idáig várakozó férfinak tágra nyílt a szeme, s lassan vigyorogni kezdtek. Már kuncogtak, már nevettek, már vinnyogva röhögtek, a könnyeiket nyelték fuldokolva. Igy hahotáztak ezek a boldog, ünnepre készülő emberek, akik szenteste, karácsonyfa-állítás alatt hasonlóképpen jártak. Bárddal vagy fűrésszel vágták le az ujjukat, vagy az ujjaikat. SZÍV ERNŐ