Délmagyarország, 2004. december (94. évfolyam, 280-305. szám)

2004-12-31 / 305. szám

12 SZILVESZTER 2004. december 31., péntek T^l » m A S Eloors Tentes Szurikátaálruhás marketingesek várják a Dél-Aljoldre tartó befektetőket. A kedves állatok jelmezével a reklámszakemberek a tőkések régiónk iránti bizalmát szeretnék erősíteni FOTÓ: GYENES KÁLMÁN Az ízlelőbimbók fölkorbácsolásával megbízott éttermi alkalmazottak látványelemekkel tűzdelve mutatták be, hogyan zajlik az abroszcsere az asztalnál FOTÓ: KARNOK CSABA Lejárt műszaki Szakrendelés Elrettentésül lángszóróval égeti porrá az érvénytelen zöld kártyával közlekedő autókat a hatóság. Az intézkedéstől a szabálytisztelő magatartás erősödését várják . FOTÓ: TÉSIK ATTILA A hosszú várakozási időre panaszkodik a televízió riporterének egy beteg a szakorvosi rendelőben FOTÓ: TÉSIK ATTILA Nagy Bandó: B.ú.é.k. 2005! (Részlet Nagy Bandó András ma este, a rádióban elhangzó műsorából) Kedves Hölgyek és Urak! És itt álljunk meg egy szóra! Ha megszólítom Önöket, szívesen használom a hölgyeket és az urakat, de különben borsódzik tőle a hátam. Mert akkor Is használják, amikor nem kéne. Azóta van elegem a „hölgyezésből", mióta a rádióban egy stricivel és egy kurvával beszélgetett egy riporter, és azt mondogatta, hogy az emberkereskedő ÚR, azaz a strici ÚR százezer forintért megvásárolta a később prostitúcióra kényszeríted HÖLGYET a nővérétől, ezután nevezett ÚR megerőszakolta a HÖLGYET, majd pediglen az ÚR a 6-os út mellé állította ki a HÖLGYET, szolgáltatás nyújtása céljából... Ha egy ilyen párosra elpazarolják a HÖLGYET és az URAT, hogyan szólítsam meg alkalmasint mondjuk Szili Katalint vagy Dávid Copperfieldet? Ma már azt halljuk a közvetítésekben, hogy a „hölgyek kajak négyese", miközben egyszer sem mondják, hogy „úri kajak négyes"... Oké, de ha már így van, legyenek következetesek! Ne halljuk többé, hogy 200 női mell, csak azt, hogy-200 hölgyi mell... Ne legyen többé nőgyógyász, csak hölgygyógyász... Felejtsük el azt, hogy nőszirom, legyen csak hölgyszirom... Ha választhatok, legyek inkább nőtlen, pontosabban hölgytelen, akik pedig nősülnének, inkább talán hölgyesüljenek... Szóval megint átesett a ló a másik oldalunkra... Az én anyósom egy igazi hölgy! Szeretem, és mindent megteszek érte. A kocsimból kiszereltem az anyósülést is... Egy kiszuperált villamosból megvettem egy kimustrált ülést, s azóta benn van a kocsiban, direkt neki, egy villamosszék... Mi, a nejemmel havonta két-háromszor megyünk a lányomékhoz, és ilyenkor jól kiunokázzuk magunkat. Anyósom évente kétszer jön hozzánk, és ilyenkor a nejemmel jól kianyázzuk magunkat. A mondásai aranyat érnek! Legutóbb azt mondta, hallotta a rádióban, hogy a kígyóméreg eltünteti a ráncokat. Kérdeztem: és ezt elhiszi, mama? Hát persze, hogy el!... Nézd meg, Andráskám, egy kígyó sem ráncos... Az unoka a világ legcsodálatosabb teremtménye! Mostanában tépkedi a virágokról a leveleket, és meg is eszi... Mondtam a lányomnak, nehogy postásnak adjátok!... Elmagyaráztuk az unokának, hogy 3 percen át kell mosnia a fogait ahhoz, hogy elég legyen. Másnap a fogmosás után gondolkodott, s ezt mondta: „A nagyinak 10 mp-ces foga van..." Volt még egy jó mondása: „A tehén olyan lény, amelyik ¡hatóvá teszi a füvet." Az unokám is igazi NŐ! Mondhatni: HÖLGY! Úgy tanult meg állni, hogy amikor a padlón mászott, odaadtunk neki egy tükröt, s folyton nézte magát benne. Aztán lassan emelni kezdtük-a tükröt, s három nap múlva állt... Tenger nagy kaland Huszonöt dollár? De hát annyi pénz tán a Manhattan Bankban sincs, nehogy az én pénztárcámban - sajdult a szívem New York egyik kikötőjében, ahol hadtörténeti múzeumként funkcionálva horgonyoz egy nyugdíjba küldött repúlőgép-anyahajó. Jó amerikai szokásként a bumfordi ágyúk tövében shop tartózkodik, ahol aztán mindent meg lehet venni, mi szemnek, szájnak, gyűjtőnek ingere. Hogy mást ne mondjak, egy tengernagyi egyensapkát is, a maga összes díszével, szépségével, kuriózumával, s mindössze a fent említett 25 dollárt kell leperkálnia a turistának. Mivel efféle beosztásban volt szerencsém meglátogatnom a jenkik híres városát, az én tekintetem is lehorgonyzott a sapkánál, hogy aztán megszülessen a népek sorsát kevésbé, de az én maradék dollárom útirányát mégiscsak meghatározó döntés. Egye fene, megveszem, hogy még az unokáim is lássák, nagyapjuk járt a felhőkarcolók világában. Frissen vásárolt kincsem aztán főbérletet váltott a fejemen, s mivel hosszú, fekete kabátomban akár még elegánsnak is érezhettem magam a New York-i forgatagban, legalább oly optimistán néztem a jövőbe, mint olajszőkítő az elévülési idő lejárta után. Central Park, John Lennon egykori háza, ki tudja hányadik sugárút környékén kóboroltam, míg egy boltban mellém nem pattant egy idős úr, s könnyes szemekkel hadart felém tengernyi információt. Csekélyke angol tudásom még arra sem volt elegendő, hogy felfedezzem, e szózuhatagban hol bújt meg az és, de az öregurat ez cseppet sem bántotta. Mondandójára ugyanis nem várt választ, csak örült nekem, mint aki barátságos ufót lát, tekintete majd minden szó után a sapkámra siklott, arca kipirult, mint tenni szokták érett almák. Majd amikor széttártam karom, mert hát hülyének lenni, még hülyébb helyzetben azért mégsem a világ legszórakoztatóbb tevékenysége, hogy sorry, no english - a férfiban láthatóan minimum négy világ dőlt össze nagy csörömpölve. - Te, lehet, hogy ez azt hitte a sapkád miatt, valami flancos nagy tengernagy vagy. Netán valamikor anyahajón szolgált? - próbált magyarázatot lelni az ingyen cirkuszra barátom. Kevés időm maradt az úgy elemzésére, ugyanis nem sokkal később az utcán, majd egy metróállomáson is hasonló örömködésben volt részem. Az egyik korosabb rajongóm még tisztelgett is, s mivel akkor már jobban figyeltem, hadrendbe állítva összes angol tudásomat, kihámozzam szavaiból a haditengerészeti múltat, meg a régen letűnt szép időket. A könnyezős emlékezésnek ekkor is egy „No english" vetett véget, amit hihetlenkedő fejcsóválás követett. - Viszlát, Amerika! - búcsúztam volna a pénzillatú szép országtól, immár a chicagói reptéren, amikor pocakos veterán kövér feleséggel, s ha jól néztem, két dundi unokával a puttonyában csapott le rám. Mondanom sem kell, őt is tengernagyi sapkám kábította el annyira, hogy US Navy ürügyén már pörögjön a nyelve, meghalljam néhány kikötő, támaszpont nevét, majd megint szembesülhessek a könnyekkel. Oly csillogó malacszemekkel bámult az a derék obsitos, hogy sutba vágtam a jól bevált no englisht, s megakasztva szóáradatát csak ennyit mondtam: Oh, ye... - Oh, ye? - döbbent meg az űr, és átkarolt, hogy mellemre hajthassa a fejét. Nekem ugyan fogalmam sem volt, mire yeztem, milyen érzelmeket szabadítottam fel ezzel az oh, yevel, de ha egyszer bevált, miért ne próbálkozhatnék többször is? A másodiknál úgy rázta a kezem a nagy boldogságtól, mintha konnektornak nevezett birkózógépbe nyúltam volna. A harmadiknál mellém terelte az unokákat, az asszonyt, mert hát egy ily snájdig tengernagyot csak nem hagyhat ott, amíg nem készül közös fotó a családi albumba. A negyediknél meg mondott annyi köszönetet, mintha én fedeztem volna fel neki Amerikát, ahol aztán beléphetett a tengerészethez. Majd jött az elköszönés, hátamon akkor tájt csordult le a hatodik liter izzadságcsepp, s integetve búcsút intettünk egymásnak. Barátom, ki távolról figyelte e hosszas párbeszédet, csak ennyit kérdezett, amikor befészkeltük magunkat a Boeing ülésére: te ilyen jól beszélsz angolul? - Naná. Érdemeimre való tekintettel még tengernagynak is kineveztek dőltem hátra megkönnyebbülve. És néha, azóta is eszembe jut, vajon milyen legenda születhet rólam valahol Michigan, Ohió, vagy éppen Dél-Karolina államban, amikor az a derék pocakos hadfi elmeséli, nem kis irigységet kiváltva sört nyelő hallgatóságából, találkozását az Amerikai Egyesült Államok magasra nőtt, kedves, de kicsit szófukar tengernagyával. BÁTYI ZOLTÁN