Délmagyarország, 2004. december (94. évfolyam, 280-305. szám)

2004-12-23 / 299. szám

•MEGYEI TŰKORCSÜTÖRTÖK, 2004, DECEMBER 23. Ha telik hét emberre, telik nyolcra is Danyiéknál szegényes lesz az idei karácsony, az öt gyermek közül csak a két kicsi kap ajándékot. A csongrádi Szív utcában élő roma családnál évek óta ugyanaz az ünnepi menü. A lakomát követően a családfő nőtázásával zárul a népes família szentestéje. Nincs miből, ezért Danyiék nem cifrázzák: minden karácsonykor tyúkhúsleves, töltött káposzta meg némi sült hús kerül az ünnepi asztalra. A csongrádi Szív utcában élő roma családban öt gyermeket nevelnek, de rajtuk kívül még a családfő kiskorú öccsét is magukhoz vették, mivel ő nemrégiben árván maradt. Ók úgy tartják: ha telik hét emberre, telik nyolcra is. Ottjártunkkor, tegnapelőtt még nyoma sem volt a karácsonyi hangulatnak, csupán a téli szünidőt jelzi az apróságok kései kelése. - Csak csendben, hadd aludjanak - tessékel be a konyhába Magdolna, a háziasszony. Nem vettünk még - feleli, mikor a karácsonyfa hollétéről faggatom. - A két kicsinek vettünk ajándékot, a többinek nem volt miből - folytatja panaszosan. Magdi és Jóska három, illetve négyéves. Nekik jutott a családi kasszából. Ilonka, Annamari és Noémi viszont kimarad jóból, holott közülük a legidősebb csupán 12 éves. - Megértik azok - mondja csendben édesanyjuk. Havonta hetvennyolcezer forintból él a népes família. József, az édesapa építkezéseken keres magának munkát, ha talál. Kct hónapja azonban semmi. Ha akad lehetőség, elmegy zenélni. Múltkorában Szentesen játszottak, de jó adottságai ellenére széles körben még nem fedezték fel - ezt kissé fájlalja is. - December 24-én a gyerekek feldíszítik a fát, sötétedés után átadjuk az ajándékokat, megvacsorázunk, aztán hallgatjuk a magnót, amin a férjem énekel - sorolja az ünnepi napirendet a háziasszony. Nagyjából ezzel vége is a karácsonynak, ugyanis 25-én és 26-án már nem megy sehova a család, sokba kerülne ennyi gyermeket utaztatni. Hozzájuk néha eltéved egy-egy rokon, de a parányi otthon nem igazán alkalmas vendégfogadásra. B. D. Ilonka, Jóska, Magdi és Annamari közül csak a két kicsi kap karácsonyi ajándékot Fotó: Bíró Dániel A 85 éves Mária néni gyermekkorában nem mindig futotta karácsonyfára Saját készítésű szaloncukor, ruha és csuhébaba Saját készítésű, kakaós és citromos szaloncukor, csuhébaba, de leginkább új ruha került a 85 éves Horváth Mihályné gyermekkorában a karácsonyfa alá. A vásárhelyi szociális otthon lakója csak halkan jegyezte meg: volt olyan ünnep, amikor még fenyőfára sem futotta. - Ajándék? - kérdezett vissza csodálkozva a 85 éves Horváth Mihályné, amikor arról faggatunk, hogy gyermekként milyen meglepetéssel örvendeztették meg a szülei karácsonykor. - Akkoriban nem volt divat az ajándékozás, jó, ha a család újra tudta cserélni a már elkopott, tönkrement ruhákat az ünnepekre - mesélte Mária néni. Persze, azért előfordult, hogy nagymamája által készített csuhébaba is került a fa alá. A vásárhelyi szociális otthonban élő aszszony a nehézségek ellenére szívesen emlékezik vissza a szüleivel töltött családi karácsonyokra. A karácsonyfát saját készítésű díszekkel, főként mézeskalácscsal, almával, dióval ékesítettek az ünnepekre. A szaloncukor sem maradhatott el az ünnepi csemegék közül. Akkoriban boltban ritkán vásárolták ezt az édességet, inkább házilag készítették. - Már nem igazán emlékszem, hogyan csinálta az édesanyám a szaloncukrot - jelentette ki Mária néni. - Azonban azt tudom, hogy általában kakaósat és citromosat készített. Az viszont egészen biztos, hogy nekünk, gyerekeknek is ki kellett vennünk a részünket a cukorkák csomagolásából. Ez hagyományos karácsonyi program volt a családunkban. De nem csak szaloncukor került a ünnepi asztalra. Mákos, diós bejgli, valamint az akkoriban elengedhetetlen disznótoros, sült hurka, kolbász, na és töltött káposzta. Aztán volt olyan év is, amikor még fenyőfára sem futotta - jegyezte meg halkan Horváth Mihályné. Azt is elárulta, hogy szentestén mindegyik családtagja vizet öntött egy-egy dióhéjba, s kitették az ablakba. Ha a A 85 éves Horváth Mihályné gyermekkorában otthon készült a szaloncukor Fotó: Tésik Attila víz másnap is benne volt, akkor jövőre nem kellett tartaniuk semmiféle bajtól. Egyik évben reggelre kiszáradt az egyik dióhéj, s a következő esztendőben meghalt a nagypapája. Ezután úgy döntött a család, hogy megszakítják ezt a hagyományt. T.A. Még mindig élek" - olvasható a karácsonyi képeslapokon Baradnay Gyula Hippokratész-emlékérmet kapott Negyvennégy év alatt mintegy tízezer műtétet végzett el Baradnay Gyula. A világhírű, még ma is aktív szegedi sehészprofesszort a napokban tüntette ki az orvosi kamara a Hippokratész-emlékéremmcl. Lapunknak adott interjújában őszintén beszél kudarcokról és sikerekről egyaránt. - Professzor úr, számított a kamarai elismerésre t - Nagyon meglepődtem. Ezzel az elismeréssel kamarai tevékenységemet jutalmazták. De szeretném gyorsan hozNEVJEGY Baradnay Gyula 1989-től kilenc éven keresztül volt a Csongrád Megyei Orvosi Kamara elnöke. Az ő nevéhez fűződik az önálló kamarai iroda létrehozása és az orvosok nyilvántartásba vételének megszervezése. A szabályok értelmében harmadjára már nem választhatták újra, 2002 óta viszont elnökségi tag és az országos fellebbviteli bizottság tagja. Négy évig a kamara képviselő-testületének Is tagja volt. A szegedi városi kórházban 1997-ig a sebészeti osztály vezetőjeként dolgozott, nyugdíjazása óta szaktanácsadó. 1979-ben az országban elsőként ő végzett vastagbéldaganat-műtétet. zátenni, hogy mindazt, amit érdememként felsoroltak, nem egyedül értem el, hanem a kollégáim segítségével. - Ön világhírű sebész, hét éve nyugdíjas, de még most is annyit dolgozik, hogy alig marad szabadideje. Az interjú időpontját is többször kellett módosítanunk. - Ez így van, bár az év végék különösen zsúfoltak. Akiről decemberben kiderül, hogy beteg és operációra van szüksége, általában még az ünnepek előtt szeretne túllenni rajta. Hiába áll le az ország december 20-án, az egészségügyben ezt nem lehet megtenni. - Vezet arról valamilyen kimutatást, hogy eddig mennyi műtétet végzett el1 - Igen, bár nem teljesen megbízható az adat, 10 százalékos eltérés előfordulhat. Az biztos, hogy közeledek a tízezredik operációhoz. Ez rengeteg, még akkor is, ha figyelembe vesszük, hogy 1960-ban kezdtem a pályámat. Szerencsére még mindig hagynak dolgozni, és bírom is. Nem tudom abbahagyni. De megérzem majd, hogy mikor kell felállnom, hiszen sebészként muszáj nagy önkritikával figyelnem magam. Ha egyszer észreveszem, hogy már nem úgy sikerül valami, mint régen, akkor kell észbe kapni és abbahagyni. - Szakterülete a rosszindulatú daganatok eltávolítása, ahol a sikerek mellett sok kudarc is érheti a gyógyítókat. Ezek megviselik 7 - Ebben a szakmában nagy kudarctűrő képességgel kell rendelkezni. Negyvennégy év után is őszintén mondom: nemcsak szakmai, hanem lélektani tragédia is, ha meghal egy betegem. Különösen akkor, ha volt valami, amit ha másképp csinálok, esetleg nem így történnek a Baradnay Gyula: Megérzem majd, hogy mikor kell felállnom, hiszen sebészként muszáj nagy önkritikával figyelnem magam Fotó: Frank Yvette dolgok. De muszáj minden esetet feldolgozni. - Volt olyan, ami ettől függetlenül a mai napig eszébe jut ? - Igen. Egyszer égy 40 év körüli nőt emlőrákkal operáltam. A férjét tájékoztattam arról, hogy rosszindulatú daganatról van szó, de talán nem olyan részletességgel, mint kellett volna. Másnap délelőtt a mentősök behoztak egy férfit, aki az ambulancián halt meg. Leugrott a harmadik emeletről, mert megtudta, hogy a felesége mellrákos... A nővel a családja nem merte közölni a rossz hírt, ezért nekem kellett tájékoztatnom mielőtt kiengedtük a kórházból, hogy a férjét 3 nappal azelőtt eltemették. Tizenkét évig követtem a nő sorsát, teljesen meggyógyult. - Biztosan tud említeni számtalan emlékezetes sikert is. - A legnagyobb sikernek azt tartom, amikor orvosokat vagy azok hozzátartozóit operálom, hiszen ez a szakma elismerése is egyben. Karácsony táján például mindig eszembe jut egy sebészkolléga felesége, akit 7 órán keresztül műtöttünk és teljesen reménytelennek tűnt, aztán egyik pillanatról a másikra úgy támadt fel, mint a főnixmadár. Legnagyobb élményem mégis az, hogy minden decemberben 20-30 képeslapot kapok. A jókívánság mellé az egykori betegek odaírják: „Még mindig élek." És ez nagyon jó érzés. TÍMÁR KRISZTA