Délmagyarország, 2004. december (94. évfolyam, 280-305. szám)

2004-12-11 / 289. szám

10 SZIESZTA 2004. december 11., szombat HÚSZÉVES AZ UTOLSÓ GRUNDGÁRDA Charlton, a barátság csapata talában a rossz jegyeket honorálták ezzel, persze nem sok foganatja volt, mert a szobafogságra ítélt az ablakban lógva, vagy az erkélyről figyelte a meccset és szurkolt - nem tanult. Összetartó, igazi baráti közösséget alkottunk, s lehet, hogy az utóbbi években már kevesebbet játszunk, de ez semmit sem változott. Számíthatunk egymásra. Persze, akad olyan dolog is most már bevallhatják -, amit nem kötöttek az „ősök" orrára. Azt a lakást, ahol éppen a szülők nem tartózkodtak otthon, edzőteremnek használták, nyomták a fekvőtámaszokat, a helyből távolugrást, s a rövid sprinteket. Lehet, hogy sokaknak most esik le a tantusz, 15-20 évvel ezelőtt mi volt az az éktelen dübörgés, lárma fölöttük... Álomból valóság A mindig újraválasztott elnöknek, Süli Róbertnek két álma közül az egyik már valóra vált: a helyszínen, a Valley-ben szurkolhatott az angol első ligában szereplő Charlton Athleticnek. - A londoni klubnál senkinek sem meséltem el, hogy Szegeden is létezik egy Charlton. Hogy miért? Azt hiszem, attól féltem, hogy nem hiszik el, esetleg füllentésnek veszik, emiatt kigúnyolnak - akkor összedőlt volna bennem egy világ. Lehet, hogy egyszer mégis rászánom majd magam... De ami ennél is fontosabb, hogy minden alapító taggal együtt mehessünk el egy angol bajnokira - akkor egy időben, egy stadionban lenne az angol és az újszegedi Charlton. És az sem baj, ha erről nekik fogalmuk sem lesz... IMRE PÉTER Esküdni mernék rá, a legtöbben úgy néztük a Régi idők focija című mozit, hogy hittünk is, meg nem is a Minarik Edék létezésében, a csapatért (a filmen Csabagyöngye), a sportért minden áldozatra kész emberekben. Maradék illúziónkat a honi labdarúgásban tapasztaltak rombolták le, de a megye focipályáit járva azért még találkozhatunk a Szabadság téren Pipuval (Tóth István), s másutt is hozzá hasonló „őrüttekker. így jött létre és már húsz éve létezik az utolsó grundklub, a Chartton. 1984. március 17. - a Charlton születésnapja, nem a londonié, hanem az újszegedié; s a stadion sem a Völgyben (Valley) volt, hanem a Csanádi utcában. Ezt a helyi tíz-tizenöt esztendős gyerkőcök alakították a Süli testvérek, Róbert és Péter vezérletével. Mégsem szűnt meg - Azt hiszem, a rádióban hallottuk, hogy a londoni Charlton Athletic nehéz anyagi helyzetben van, lehet, hogy megszűnik; ezért gondoltuk, hogy továbbvisszük a nevét és megalapítottuk egyesületünket - mesélte Süli Róbert, lapunk munkatársa, akit 15 esztendősen azonnal megválasztottak a többiek elnöknek. Csak több mint tíz évvel később, 1995-ben tudtuk meg, hogy az angol csapat mégis megmenekült a csődtől. Az athletic szóból arra következtettek a lurkók, hogy az angolok nem csupán a labdarúgásra koncentráltak. Ezért első háziversenyük atlétikai volt, melynek keretein belül 30 és 60 méteres futásban, helyből távolugrásban és kislabdahajításban versengtek egymással az alapítók. Utóbbit kifejezetten nekifutás nélkül, nehogy az egyik panellakás ablaka essen áldozatul a viadalnak. Spirálfüzetbe folyamatosan jegyezték a rekordokat, majd elkezdtek focizgatni is. - Az első hivatalos mérkőzésünket rögtön nagy pályán a Délép, Tóth Győző együttese ellen játszottuk és 7-3-ra nyertünk. Nacsa Norbert haverom révén Makóra is rendszeresen átjártunk meccsekre. Azóta összesen - és főként kispályán - 406 derbit játszottunk, ebből 232 a győzelem, 43 az iksz és 131 a „zacskó". A gólkirályunk Módi Józsi 484 találattal, utána Péter öcsém következik 200-zal és én 165-tel. Arra külön büszkék vagyunk, hogy az eltelt két évtizedben legalább százan léptek pályára nálunk, köztük Kutasi László, Szélpál László, Lehota István és természetesen édesapám, Süli József sem menekülhetett. A krónikához tartozik még, hogy a Charlton házi kispályás labdarúgótornáját (tizenöt ilyet rendeztek) mindig Süli Péter csapata nyerte, akárcsak a téli időszakban rendszeresített gombfocibajnokságokat. Az „egyesített" erők 1994-től a Radnóti-hétfőkön a D ligától az A-ig jutottak, a legjobbak között ezüstöt szerezve. A közelmúltban profivá is lettek (ebben az újszegedi A legtöbb szegedi tömegsport-rendezvényen résztvett a Charlton Gellért Szabadidőközpont tulajdonosa, Gellért Ákos segített), két szezont húztak le a futsal NB II-ben. De ez nem az ő világuk volt... Az anyagi lét Az ifjak már az első perctől szembesültek azzal, hogy vannak kiadások, költségek. Ezért 20 forintos tagdíjat szedtek, de ez még egy mezre is alig volt elég - 200 „pengőt" kóstált a Kárász utcai akkori sportboltban -, ők pedig teljes garnitúrát szerettek volna. Az elkeseredettségük hamar daccá vált, majd jött az ötlet és kiállítást szerveztek: - Mindenki azzal járult hozzá amivel tudott, pontosabban, amit észrevétlenül „kölcsön" vehetett, magyarán ideiglenesen elcsórt a családtól. Volt ott minden: régi könyv, háztartási eszközök, viharlámpa, szócső - ezzel Kovács Zoli hirdette is az eseményt és egy kard. Utóbbinak hasznát is vettük, mert az egyik felnőtt le akarta nyúlni a bevételünket - több mint kétszázan látogattak el hozzánk és egy „bélás" volt a beugró -, egyikünk a szablyával térítette el becstelen szándékától. A nadrágját szabta át egy kicsit... Az összegyűlt összegből egyforma fehér pólóra futotta, amit feliratoztak és számokkal láttak el és ebben szerepeltek, játszottak - például az atlétikai versenyeken is. A klub nagy sikereket ért el ebben (tulajdonképpen az alapító) sportágban is. A városi terematlétikai bajnokságban, 1987ben külön engedéllyel indulhattak és 14 érmet nyertek. A sikerszéria a megyei viadalon is folytatódott, Brítki Csaba a helyből távolugrásban 247 centiméterrel lett első, és ehhez még két ezüstöt is szerzett a Charlton. A Délmagyarország is felfigyelt rájuk, s beszámolt ötéves évfordulójukról. A barátság csapata Az alapítók és a későbbi tagok felnőttek, családos emberek, és büszkén mesélnek a Charltonról, a közös kalandokról. A kollégák általában, hitetlenkedve hallgatják. Főként azt, hogy a Csanádi utcai svihákok léte nem csak a sportról szólt: -A bevásárlásnál, a cekkerek cipelésénél rendszeresen segítettünk egymás szüleinek említ példát Süli Róbert. - De másban is számíthattak ránk, s azt is tudták, azzal büntethetnek minket a legfájóbban, ha nem engednek le a mecscsekre, az összejövetelekre. ÁlP0DMANICZKY SZILÁRD Huszonnégy évszak (őszi napló) Az őszi Balaton olyan fölényesen gyönyörű, hogy akinek módjában áll pár napot is eltölteni ott, és mondjuk nem esőnapokat fog ki, érdemes egy esténként befűtött házikót vagy apartmant kivenni, mert ott viszonylatok támadnak. Úgy szokás ezt csinálni, hogy csípőre teszi az ember a kezét, aztán a sík víz felett a túlpart felé réved, talán épp Révfülöp felé. És akkor meglátja a napot, ahogy halad az égen, ezzel együtt meglátja az eget, a vonuló felhőket, ahogy a Föld gömbölyűségét úszva leírják. Végre kint vagyunk, a távolságok felbecsülhetetlenek, esténként kozmikusak, egy pillanatra megszólalhat bennünk a vándorfilozófus hangja, aki élete végéig az alapkérdéseket igyekszik tisztázni. Ki vagyok, stb. Kevés olyan hely van Magyarországon, ahol ennyire együtt van a négy alapelem: a tűz (a nap), a víz (a Balaton), a levegő (a levegő) és a föld (föld és hegyek). A pusztából csak a víz és a hegy hiányzik, de az irtózatosan. Igaz, Szegeden itt a Tisza, de ez a folyó már csak nevében hordoz szép emlékeket. Őszre most is megcsappant kissé a Balaton vízszintje, bár nem olyan vészesen, mint tavaly, de a kiürült strandok elég csekély vízmélységet hagytak maguk után, ami tavasszal ígéretes horgászhely volt, az mostanra legföljebb vádllhütögetó. Pontosan nem emlékszem a napra, de az újságok már 19 fok alatti vízhőfokot jeleztek, bentebba 15-öt verte alulról, mikor tíz percet leúsztam benne. Persze, tudom, nem rozmárteijesítmény a 15 fok, de nem is ez a lényeg, hanem ahogy a jeges vizet megszokja a bőr. Érezni, hogy hideg, de már nem okoz hőfájdalmat. Egészen különös tapasztalat a kibírásról. A tavalyi ősz a süllők és kősüllők ideje volt. Most az október közepéig kitartó vénasszonyos nyár nem nyomta le a vízhőfokot annyira, hogy összeálljanak a süllök, vagy épp meginduljanak a kősüllők. Ami csak azért érthetetlen, mert a snecik már kint bandáztak a part mellett, éjszakánként a bokáig érő vízben olyan táncot jártak, hogy egy vízitündérnek is becsületére válnék - sok egyébbel egyetemben. A kis víz szinte forr, ráfordítom a lámpát, a víz fölött úgy fél méter magasan az egész kis öbölben csillog az ezüst. Bámulatos; az Ilyen élmények kitöltenek egy hetet Is, ha addig talán nem lenne újabb különlegesség. Mégis ráfogtuk, ha kint van a küsz, jönnie kell a rablóknak is. Estéről estére vártam őket, nem jöttek. Elvétve egy-egy maszatolós kapás, ahogy az apró garda lecumizza a halszeletről a húst, aztán szegény horgász meg nézheti, hogy a csalihalnak csak a csontváza marad a horgon. Minden horgászat közel hasonló, de mindeközben mindegyik más. Főleg attól más, hogy éppen akkor horgászik az ember, és összehasonlíthatatlan bármely régebbi élménnyel. Ebben bizony hasonlóságot mutat egynémely erotikus tapasztalatra. Na, ezt most újra kezdem, ágyból nem szoktam horgászni. A boglári mólón - mert többnyire ezen a helyen és környékén játszódunk - naponta három-négy ponty kijön a vízből. Most már nem sebesek, mint tavasszal, és inkább fölülről verik a minimálisan kifogható 30 centis mérethatárt. De mert azt gondolja az ember, hogy bármelyik nap leállhat a ponty, nincs kedve rizikózni, főképp, hogy bármelyik nap megindulhat a kősüllő. Keszeg meg sehol. És egy másik furcsa tapasztalat. Régebben úgy értekeztek a horgászszakik, hogy kettes, hármas, ötös pontyot fogtak, most meg úgy mondják, hogy harminckettes, jóindulattal harmincas, rosszal huszonkilenc. Azt kevéssé szeretem hallani, mikor azt ajánlják, ha kicsi, tapossam meg, majd kinyúlik. A horgászat csendes brutalitása nyilvánvaló, de a hangosat nagyon nem bírom. A mólóról akár háromméteres víz is elérhető, éjszaka is próbálkozunk, de semmi. Süket a víz. Mindenki valami vihart vár, hogy majd „átmossa a vizet". A vihar meg is jön, tombolni tetszik neki, de a halak fittyet hánynak, a part menti félhomályos büfé mellett meg üres hamburgercipót rossz rizlinggel a helybeli csöndes emberek, aki ilyenkor őszre semmirekellőnek tűnnek, dologtalanul lődörögnek, nagyokat esnek a kempingkerékpárral a szabad strand zöld gyepén, aztán hason csúszva indulnak a büfé felé, záróráig még egy kisfröccs beremeg. Valahogy nagyon elütnek az ország egyik legpompásabb helyétől, de híven mutatják, hogy a ragyogó felszín alatt miféle életek zajlanak. Nem tudom, talán a hazaszeretet mondatja velem, de a nyugati országok lepukkantjait nem látom ennyire végletesen elesettnek, amott még csillog egy kicsit a szem, van valami huncut a szegénységben, vagy talán az állam nyújtotta biztonság nem hagyja ennyire kihűlni a szívüket. De hagyjuk most ezt, nem melodrámában utazunk. A sokadik üres nap után egy teljesen irreleváns ötletet fundálunk ki. Horgásszunk a térdig érő vízben, ott nem horgászik senki. Az ötlet hajmeresztő, hiszen az ötvencentis víz nem épp haltermő mélység. De már két éve hurcolunk magunkkal egy hátizsáknyi búzát meg kukoricát, ideje elszórni. Etetünk. Az etetés szabályai szerint csak a sokadik nap lehetne ráülni, de nincs kedvünk várni. Első délután bent van vagy négy kiló búza. Egészen estig állnak pihenten a jelzők, a horgon kukorica, a nap szépen süt, élvezni a „miénk az egész Balaton" hangulatot. Csakhogy a kis víz meghozza a hattyúk kedvét is, és le-lenyomják fejüket a víz alá, zabálják az etetést. Elhajtani őket szép szóval nem lehet. És borzalom, mozdul a kapásjelzőm, megy befelé a bot, a hattyú szájában ott a horgom. Próbálom eltépni vagy kirántani, a hattyú hosszú nyaka csúnyán nyúlik felém. Még a hideg is ráz. Ez nem igaz, üvöltözök, és nem bírva nézni a jószág szenvedését, meg amúgy is túlerőben van, azonnal elvágom a zsinórt. Még alkonyatkor is kilátszott száz hattyú közül is, úgy rázta a fejét. Okulva a dologból egy botot nagy ólommal szereltem hattyúhajtónak. És akkor este megjött a jó tündér is a kis horror után. Hét órakor, varázsütésre" fölcsapódott a jelzőm. Szakított. Szereltem gyorsan és eztán minden féket kiengedtünk, mint akik süllőznek; bevágáskor kézzel fogtuk a dobot, és csak utána húztuk rá a féket. Aznap este 11-ig meg sem álltak, megfogtuk a fejenként járó hármat. Másnap főzött kukoricával etettünk, újabb hatos csokor. A harmadik nap, azt hiszem, csak négy méretes volt, de a negyedik nap megint „terített durtmars". És mindig hétkor, röviddel naplemente után jöttek, napközben semmi, úgyhogy a napközi horgászok nem ülték el a helyünket. Na, meg ki az az idióta, aki térdig érő vízben horgászik. Rajtunk kívül, persze. Ennyi pontyot talán a régi szép időkben adott a Balaton. * Rövid mese, de annál finomabb, ahogy egy öböl kövezése mellől, hínármezőn át kivezettem egy ötvencentis balint. E krónika szerint csak azért érdekes, mert gyönyörű, erős példány volt, s ha nem is írom le mind személy szerint, a vadász/horgász tisztesség úgy kívánja, hogy egy jó kupica pálinka leguruljék, azzal köszönve, hogy életük árán űzhető ez a szenvedély, és ha van lelkük, szabadon szállhassanak az égbe.