Délmagyarország, 2004. november (94. évfolyam, 255-279. szám)

2004-11-06 / 259. szám

12 SZIESZTA 2004. november 6., szombat A TÁPÉN ÉLŐ KANIZSAI KÉPVISELŐ A KETTŐS ÁLLAMPOLGÁRSÁG MINDENNAPJAIRÓL Itthon lakni, odahaza tanítani Tápén lakik, a vajdasági Törökkanizsa gimnáziumába jár tanítani, s nemrég Magyarkanizsán önkormányzati képvi­selővé választották. Hegedűs László naponta ingázik lakó­helye, választói és tanítványai között, s közeli tapasztalatai vannak a magyarok és a szerbek közötti viszony változásá­ról. Mint mondja, nem ő kezdett foglalkozni a politikával, hanem a politika kezdett foglalkozni ővele. Még 1981-ben. Alakuló ülés a kanizsai városháza nagytermében. Balról: Hegedűs László FOTÓ: KANIZSA HIVATALOS HONLAPJA Elveszítette korábbi pozícióit a legnagyobb magyar vajdasági párt, a VMSZ: félő, hogy már Magyarkanizsának sem lesz magyar polgármestere - kürtöl­te világgá szeptember 19-én, vasárnap éjjel a Duna Televízió. Nos, ez a hír Hegedűs László képviselő szerint jól jellemzi azt, ahogyan a magyarországi médiában megjelennek a vaj­dasági magyarok életének ese­ményei. Merthogy a VMSZ je­löltje valóban rosszul szerepelt, ahogyan e párt több helyen is Észak-Bácskában. Ám az igaz­ság az, hogy Magyarkanizsán az öt polgármesterjelöltből négy és fél magyar volt - a liga színei­ben versengő aspiráns édes­anyja magyar, édesapja horvát -, tehát szerb nem is indult az elsőségért. A huszonkilenc tagú testületben három szerb képvi­selő dolgozik. A VMSZ a koráb­bi tizenkilenc képviselői poszt helyett most hetet birtokol, a VMDP azonban, amelynek ed­dig nem ült embere a helyi tes­tületben, most két helyet is ka­pott, az egyik mandátum Hege­dűs IAszlóé. A polgármester a vajdasági reformisták jelöltje, a közgazdász Körmöci Károly lett. Keresztneve után kötőjellel azt is oda kell írni, Köce, mert­hogy Körmöci Károlynak hívják a képviselő-testület titkárát is, ám az ő beceneve: Patás. Az előző kanizsai polgármester vi­szont Balla l/ijos-laciként sze­repel a hivatalos iratokon. He­gedűs Iászló - azaz: Oszkár ­szerint ezen nem kell csodál­kozni, a középiskolában kapott beceneveket e nemzedék tagjai közül néhányan azóta is viselik; kicsit annak jeléül, hogy hűek egykori önmagukhoz. Hegedűs László Magyarkani­zsán nőtt fel, az újvidéki egye­temi évek és a katonáskodás után mindenféle kulturális programokat szervezett város­ában, a SZISZ- Szocialista Ifjú­sági Szövetség - keretében, csak politikával nem foglalko­zott. Ám a sorsát nem kerülhet­te el: csupán két tanévet tanít­hatott a Radnóti Miklós Egysé­ges Középiskolában. 1981-ben elkövette azt a hibát, hogy ne­gyedmagával részt vett egy volt tanítványa orgonakoncertjén. Ebből botrány lett: az állam­párt elmozdította állásából, mivel ahelyett, hogy a materia­lista világnézetet képviselné, ahogyan azt egy tanárnak kell, bement a templomba. - Előbb a gimnáziumból küldtek el, majd a következő két munkahelyemről iselmoz­díttatott az a tanfelügyelő, aki pártvezetőként részt vett a botrány kirobbantásában ­elevenítette fel a múltat. Nem menekült - Hiába nyertük meg később a munkaügyi pert, elnézést nem kért tőlünk senki - emlék­szik László. - Az esetről Csorba Béla és Siflis Zoltán dokumen­tumfilmet forgatott, s ennek az újvidéki díszbemutatóján is­mertem meg Ágoston Andrást. Amikor 1989-ben elkezdődött a VMDK megalakítása, engem is bevontak, Magyarkanizsán szerveztem a tagokat. Ám köz­ben munkanélküli lettem, el kellett tartanom a családomat, ugyanakkor tanulni is akartam. Többen Szegedet ajánlották, így jöttem át, nem menekült­ként, hanem konzultációkra já­ró levelező hallgatóként. Itt voltam 1991. november elsején is, péntek este, amikor az újvi­déki televízió bemondta, a ka­tonaköteles korú férfiak érvé­nyes útlevéllel sem hagyhatják el az országot. Nem mentem haza, kollégákkal együtt lak­tam, albérletben, aztán hat hét múlva utánam jött a felesé­gem, a kislánnyal, elsős fiam­mal. A fiam ma húszéves, a lá­nyom hatodikos. Megszerez­tem a főiskolai tanári diplomát, matematika-informatika sza­kon. A felsővárosban laktunk, míg föl nem építettük a házat Tápén. Magyar állampolgársá­got kaptunk, tanítottam az al­ternatív szakiskolában, voltam reklámmenedzser, egy déligyü­mölcs-nagykerben áruterítő, tanítottam Kübekházán, de ott csak helyettesítőként. Aztán Törökkanizsán, az ottani gim­názium magyar tagozatán ke­restek tanárt, én pedig jelent­keztem. Minden nap van órám, hol délelőtt, hol délután, Tisza­szigetnél járok át, s ha úgy ala­kul, Magyarkanizsán alszom, ismerősömnél. László nemrég ismét jelent­kezett az azóta hatfelé szakadt magyar pártnál, s az Ágoston vezette VMDP tagjaként po­litizál. Bízik benne erősen, hogy háromfelé szakadva is el tudja tartani a családját. Rá­adásul, így mindig hazamegy, bármerre is veszi az irányt. Amikor a magyarellenes at­rocitásokra terelődik a szó, a magyarkanizsai képviselő ar­ról mesél, valóban sok gond adódik abból, hogy a polgár­háború idején a Vajdaságba menekült boszniai, horvátor­szági, majd koszovói szerbek nem tudnak beilleszkedni a Vajdaságba, amelynek tősgyö­keres lakói a monarchia idején kialakult életmód, s az őszinte tolerancia szabályai szerint szocializálódtak. A verőlegény autója Az a baj, hogy a betelepül­teknek - akik most rászólnak a buszon a magyarul beszélő emberekre - a helybeli szer­bek is hiába magyarázzák: na­gyot tévedtek, amikor azt hit­ték, Szerbiába jöttek, mert ez egy másik ország. - Valóban megtörtént, hogy egy törökkanizsai szerb fiű hal­lotta, az ismerőse házibulit tart. Néhányadmagával elindult, hogy megkeresse a mulatságot, és betévedt egy pincediszkóba, ahol történetesen egy magyar fiű tartotta a szülinapi buliját. Szó szót követett, a jövevénye­ket nem engedték be, nyilván anyázás is volt. Azok elmentek, és erősítéssel visszatérve szét­verték az egész bulit. Kétségte­len, etnikai indíttatás is volt eb­ben, ugyanakkor a megvert fia­talok között volt egy szerb fiú is, a fiam együtt járt vele óvodába. A verőlegények között meg egy olyan gyerek, aki magyar rend­számú autóval jár, az apja ma­gyar, s nemrég még Magyaror­szágon járt gimnáziumba. Szo­morú, hogy ilyesmi megtörtén­het, de kicsit az is szomorú, hogy a választások előtti pénte­ken, amikor már kampány­csend volt, Kasza úr, a VMSZ el­nöke televíziós segédlettel kí­sérte ki a Sötét családot a határ­ra. S eközben zajlik egy másfaj­ta folyamat is, ami nem kap ak­kora nyilvánosságot. Mert igaz ugyan, hogy több magyarelle­nes atrocitás.is volt, ám a mos­tani választásokra a magyar szervezetek olyan települése­ken is megerősödtek, ahol csak szórványban élnek magyarok. Magyarul tanul a magyar elnök Sorra jönnek létre a művelő­dési egyesületek, s jellemző, az egyik dél-bácskai faluban elnök­ké választottak egy olyan em­bert, aki, bár félig magyar neve van, csak most tanul magyarul. Sokan felismerik, ez az identitás érték. Nem véleüen, hogy a VMDP azt szeretné, ha a ma­gyarországi magyar állampol­gárok megadnák a lehetőséget a tömbben, szigetben és szór­ványban élő határon túli ma­gyaroknak, hogy élhessenek a kettős állampolgárság kere­teivel. A vajdaságiak nem mun­kahelyet, támogatást kérnek, csak adminisztratív eszközökkel megteremthető biztonságot. A kérdésre, nem gondolt-e arra, hogy hazaköltözzön, azt mondja, tizenhárom éve egy­folytában azon gondolkodnak, jól döntöttek-e, amikor áttele­pültek. Akkoriban minden vaj­dasági magyar föltette magá­nak a kérdést: menni, vagy ma­radni. S most leginkább azok őrlődhetnek, akik nem mentek nyugatra, hanem itt maradtak, s úgy próbáltak az otthoninál biztosabb egzisztenciát terem­teni a családjuknak, hogy köz­ben megmaradhassanak ma­gyarnak. Az eredmény: a fele­sége és ő szívesen hazamenne, de a gyerekek már itt nőttek fel, inkább ide kötődnek. - Azt viszont eldöntöttem, hogy nyugdíjas koromban mindenképp otthon akarok lakni, Kanizsán. A víz mellett; nem vagyok horgász, de na­gyon szeretem a Tiszát, ezért is jöttünk Szegedre. Volt, hogy én is elmentem Németországba, és akkor pár napig nem tud­tam, mi a bajom. Akkor elindul­tam gyalog, mentem egy órát, vagy többet, csak hogy meg­nézzem a Rajnát, hogy végre tudjam, hol is vagyok tulajdon­képpen. De nem tetszett, amit láttam. Inkább hazajöttem. BAKOS ANDRÁS Búcsú a katonaságtól Ha van, úgymond férfias dolog, amellyel a nőket, irgalmatlanul tapasztalt feleségeket, még lelkesen naiv gyűrűs menyasszonyokat vagy gyanakvó barátnőket, ha csak rövid időre is, de komolyan boldogtalanná lehetett tenni, akkor az a katonaság szívszon'tó élménye. Összetalálkozik a promenádon vagy az okmányiroda embergőzében két férfi, és máris elkezdik mondani. A nő meg csak áll, a száját harapdálja, s úgy két óra múlva halálos bosszút esküszik, az első szembejövő vezérőrnaggyal fogja megcsalni ezt a marhát. Már eltelt két óra, de ezeknek még mindig csillog a szemük, lapogatják egymást, a hangjukat megemelve vágnak a másik szavába, borzasztó tisztek és tiszthelyettesek nevel röpködnek, lehetetlen szavak so­rakoznak egymás mögé, úgymint mikádó, rovancs, stoki, kanalazás, és aztán arra emlékszel-e, amikor, és arra, és arra, és arra, satöbbi, így telik el három szörnyű óra is akár, és ez minden évben megtörténik egyszer legalább. Ha találkozik két férfi, akik együtt voltak katonák, akkor a nőknek annyi. A férfiaknak meg lesz két jó órájuk. Nos, most hazament az utolsó nem hivatásos sorkatona is. Az a katonaság, amelyben nekünk volt részünk, és amelyet mi ismerünk, többször és több helyütt az országban, sajna nem mondhatunk mást, gyakorlatilag lopás volt. Mindenütt és minden szinten loptak. Loptak a hadtápnál, a konyhán, a benzinkútnál, és bizony loptak a ruházati részlegnél, loptak az anyagraktárakból, a fegyverraktárakból, és loptak a könyvtárból is. Egy laktanyakönyvtárban irgalmatlanul jó könyvekre lehetett bukkanni, melyek a három X betű Ismert rendszerében még éppen belefértek a tűréshatárba. Például Haj­nóczyt, korai Nádast, Mészölyt lehetett betenni a mikádó alá, hogy aztán az őrtoronyban a „Saulus" vagy „A nagymama beszáll" legyen az aktuális olvasmány. Abban a katonaságban, amelyet mi ismerünk, loptak hétfő délelőttönként, az úgynevezett politikai foglalkozásokon, amikor rossz beszédű, és enyhén szólva is korlátolt képességű politikai tisztek olyasmi témákról tartottak előadást, amelyeknek köze nem volt a valósághoz. Úgy is lehetne mondani, hogy hazudtak. Azt a katonaságot, amelyet mi ismerünk - egyébiránt ez a rohadt hús puhaságához hasonlatos nyolcvanas évek Ideje már egy ha­tékonyan működő, bár nem túlzottan agresszív, de mégiscsak virulens korrupció tartotta össze. Ha a katona haza akart menni, fizetett. Ama undontó, barna műbőrtáskában a juhász birkahúst hozott a tisztnek a Nyírségből, a szerelő megjavította a tiszthelyettesnél a csapot és a kertkaput, a kőműves burkolt, falazott, vakolt. Láttunk sok ilyesmit mi magunk is, sőt tevékeny részesei voltunk ilyen otthoni munkának. A nyolcvanas évek közepének vásárhelyi laktanyájában a fiatal ál­lattartó vállalkozó készpénzzel váltotta ki hétvégi eltávozását, fizetett, mert még így is megérte neki, fizetett, hogy aztán a hét végét végigdolgozza a libáknál, juhoknál, teheneknél. A századparancsnok pedig minden volt, csak katona nem, kövér, agresszív ember, akire találtak katonaruhát, néven lehetne nevezni, ha ez érdekes lenne. Abban a katonaságban, amelyet mi ismerünk, megannyi tiszt házat építtetett a dolgos sorkatonákkal, akik így napközben gyakran kijártak, s ez tulajdonképpen jó dolog volt, mert minden perc értékesebbnek tűnt, amit nem a laktanyaudvaron kívül töltöttél el. Ez a katonaság az úgynevezett civil világot is meglopta. A nőktől, az anyáktól és a barátnőktől ellopták a fiatal férfit. Az apától elvették a fiát. A besorozott fiatal férfitől pedig ellopták az időt, elvettek tőle egy, másfél, vagy két évet, abszurditásba és ésszerűtlen dolgok rend­szerébe kényszerítették. Az a katonaság, amelyet mi ismerünk, elsősorban a „hazafiság" képmutató fogalmával legalizálta magát, ám ennek a katonaságnak a hazához éppúgy nem volt köze, mint ahhoz az ellenségképhez, amely ugyancsak legalizációs pontnak számított. Ha már fenyegethette valami ezt a katonaságot, illetve ezt a hazát, jusson eszünkbe ötvenhat tanulsága. Mert inkább fenyegette ezt a katonaságot a szövetségese, mint az úgynevezett ellensége, onnan a szép, tiroli hegyekből. Az a katonaság, amelyet mi ismerünk,, tudjuk jól, „bújtatott munkanélküliség" volt. Meghatározott időre kivonták a társadalomból annak legaktívabb, leginkább munkára fogható, életkora miatt a legegészségesebb részét, ha úgy tetszik, izolálták. S aztán a fiúk legfeljebb szoros őszi munkákon, hirtelen kialakuló árvizeknél, és egyéb természeti csapásoknál tettek igazán hasznosat, ha már. Abban a katonaságban, amelyet mi ismerünk, nem a hivatásosak vol­tak az igazán rossz fiúk. Maga a sorállomány építette ki és tradicionálta azt a fölé- és alárendeltségi viszonyt, amelyben az elhasznált idő érték­mérőkéntfunkcionált, így lett a bevonulóból „kopasz", a középgeneráci­ósból „gumi", a leszerelés előtt állóból pedig már nagyon nehezen moz­duló „öreg harcsa", „öreg rája", kinek hogyan tetszik. Az a katonaság, amelyet mi ismerünk, morális és szakmai csőd volt egészében és részle­teiben egyaránt. Ám ha, tegyük fel, valakinek a hiábavalóság természe­téről kellene értekezni, felelősséggel elmondani, hogy a hiábavalóság nem azonos a reménytelenséggel és az ostobaság diadalával, hogy a hiábavalóságban születnek szép, fontos, és furcsa mód, nagyon is sze­rethető dolgok, akkor egy nyári laktanyaudvarról szólnánk legelébb, arról a gyönyörű lakatlanságról és ürességről, az udvart bontó por fehér izzá­sáról, az út mentén sorakozó törpeakácokról, és a jelszavas táblák ma­gányáról, valamint a sorakozótéren hagyott bakancsnyomokról. S ha most valaki megkérdené, aztán a gyerekét ilyen katonaságnak odaadná-é, arra Is válaszolnánk. Hát igen. Az a katonaság, amelyet mi Ismerünk, nem kérdezett, hanem egyszerűen elvett. Ha éppen nem jár­ta ki magának valaki a fölmentetés korrupcióját, besorozta, és elvitte jó messzire. De mi mégis azt mondanánk, menjen a gyerek. Beküldenénk ilyen katonaságba is. Menjen csak bele az ilyen hazugságba, menjen bele az ilyen össznépi lopásba, mert ha majd az időt letöltvén a lesze­relés napján kilép a kapun, többet és mást fog tudni, mint ennek előt­te. És olyasmit tanul meg, amit máshol nem tanult volna. Tudni fogja, kik a rossz fiúk, és kik a jók. Tudni fogja, hogy ez és ez a fickó hogy vi­selkedik majd a civil életben tíz, húsz, harminc év múlva. Ez a korrupt katonaság ugyanis megmutatta az ember arcát és lelkét. Ez volt a leg­fontosabb üzenete, és nem az, hogy megtanított lőni, árkot ásni, vi­gyázban állni, vagy krumplit hámozni. Egyszóval meg lehet nézni az egykori társakat. Pontosan úgy viselkednek, és olyanok, mint akkor. SZÍV ERNŐ

Next

/
Thumbnails
Contents