Délmagyarország, 2004. november (94. évfolyam, 255-279. szám)

2004-11-27 / 277. szám

10 SZIESZTA 2004. november 27., szombat MIKLÓS TIBOR A GYURCSÁNY-PÓLÓRÓL, A POPPIAC VISSZÁSSÁGAIRÓL ÉS A TITOKZATOS MECÉNÁSRÓL Szolidabb hangra váltott a Nyers A Nyers zenekar soha nem aratott osztatlan sikert a rajongók körében, de ez nem is volt céljuk. Nyílt, szókimondó, olykor trágár szövegeik miatt sokat támadják őket, mégis jelentős rajongótábort tudhatnak magukénak az egész országban. A zenekar basszusgitárosával, Miklós Tiborral a szókimondásról, a poppiacról, valamint a leépülő klubéletről beszélgettünk. - Annak ulején egy plakát miatt kitiltották a Nyers együttest a szegedi JATE-klubhól, a dalszövegek sem az ártatlan lányfiileknek valók. A zenekar honlapján ftedig hosszas magyarázat olvasható arról, miért prosztó a Nyers. - A szó eredeti értelmében prosztó vagyok, a nagyapám tápai földművelő ember volt, egy kehes szamarat vitt magával a közösbe a téeszesítéskor. Komolyra fordítva, az egész Nyers-attitűdhöz hozzátartozik, hogy bárdolatlan, de csak azért, hogy kiderítse, miről szól az országban, a társadalomban folyó nagy átverősdi, aminek mindenki az áldozata. A zenekarba azok verbuválódtak, akik őszintének tartották és tartják magukat, és ha ezt mások polgárpukkasztónak vélik, akkor nevezzék annak. Úgy gondolom, a Nyers jó értelemben vett kötekedő rockzenekar, amely az odamondogatós műfajt képviseli. Pályafutásunk kezdetén sokszor és sokan támadtak ezért a nyíltságért bennünket, és elkövettük azt a hibát, hogy felvettük a kesztyűt és magyarázkodni kezdtünk. A háttérből viszont a rajongóink biztattak bennünket, hogy ez igen, végre valaki kritizálni, olykor provokálni is mer. Imázsnak sem lett volna rossz ez a stílus, de mindig konfliktusba keveredtünk. Azt szerettük volna és szeretnénk ma is, hogy az emberek ne egyenek meg mindent, amit a tévében látnak, amit a híradóban, vagy akár a reklámokban „bekínálnak" nekik. Hogy gondolkodjanak, ne higgyenek el feltétel nélkül mindent. S úgy látom, már van egy olyan réteg Magyarországon, amely a nagy átverősdit régen megelégelte. Zene és politika - Legutóbbi emlékezetes „demonstrációjuk" a Szegedi Ifjiísági Napokon adott koncerten történt: az akkori miniszterelnök-jelölt, Gyurcsány Ferenc és az önök pályatársa, Ákos arcképét ábrázoló pólókban állt színpadra a zenekar. - Az ötlet nem a miénk: ismerünk egy apukát, aki a kislányának az arcképét hordja a pólóján. Azt pedig, hogy Gyurcsány szerepvállalása komolyabbra fordul a magyar politikai életben, már régebben lehetett sejteni. Ákosnak pedig egyfajta üzenet volt, s ő erre replikázott is a szegedi koncerten. Részemről a dolog nem személy szerint neki szólt, hanem annak, amit képvisel. A nyilván; való politikai hovatartozás is baj, bár a magyar rockzene sosem volt mentes a politikától, én viszont azt gondolom, egy előadóművésznek nem dolga a politikával azonosulni. Azt hiszem, Ákos nem igaz, tiszta dolgokra, hanem saját céljainak az elérésére használja a népszerűségét, és ez nekem nem tetszik. -A Rádióbarátság című nóta, ami arról szól, hogy minden hallgatónak jár egy rádió, nagyon jól megmutatta, hogy vannak a rádióadók által preferált zenék, és vannak olyan bandák, amelyeknek nem játsszák a számait. A szegedi rádiókkal milyen volt és milyen ma a viszony? - Furcsa módon soha nem álltak mellénk. Azt pedig nagyon szerencsétlennek tartom, hogy a szegedi rádiók is ugyanazt a zenei világot közvetítik, amit a fővárosiak. Az angol rádiókhoz hasonlóan itthon is nagyon ritka, hogy egy rádió- vagy tévécsatorna valami újszerűt vagy kockázatosat be merjen vállalni. A zenei szerkesztők megnézik a Mahasz eladási listáját, a külföldi zeneadókon szóló számokat, és ennek az az eredménye, hogy ugyanazt a 100-150 dalt játsszák minden rádióban és tévében. „Megöregedtünk" - A magyar zenetévé, a Viva viszont leadta a Nyers klipjeit. - Szerencsére a Vivának volt egy olyan zenei szerkesztője, aki be mert csempészni más zenéket is, de ez egyáltalán nem tipikus. Magyarországon az a jellemző, hogy a zenei szerkesztők ízlése nem jelenhet meg a műsorokban. Azt is hozzáteszem, a Viva sem a legnézettebb műsorsávban játszotta a Nyers-klipet. - Mindezekkel együtt, vagy mindezek ellenére sikeresnek vagy sikertelennek ítéli a Nyers majd 15 éves pályafutását? - Miben mérjük a sikert? Nekem jelenleg - és nem azért, mert savanyú a szőlő sokkal fontosabb, hogy jól érezzem magam, és a koncertek, a dalok arról szóljanak, amit igaznak tartok, s nem feltétlenül az egzisztenciális létemet akarom biztosítani a zenélésből. A Nyers megalakulásakor, a nyolcvanas évek végén sok helyen felléptünk, Miklós Tibor Azt szeretnénk, hogy az emberek gondolkodjanak, és ne higgyenek el feltétel nélkül mindent FOTÓ: FRANK YVETTT de mire a produkciónk kiforrott és színpadképes lett, már lemaradtunk a klubéletről. A Kispál és a borz két évvel indult korábban, mint mi, s így még pont elkapták a klubos időszakot. -A zenekar tagjai mára családot alapítottak. Mennyit változtat a lázadáson a kor és a megállapodottság? - Csúnyán megöregedtünk. Nemrég csináltunk egy ötszámos demofelvételt - karácsonyra új lemezzel szeretnénk kijönni -, és ezeket a számokat összehasonlítottam a korábbi lemezeinkkel. Már NEVJEGY Név: Miklós Tibor Született: Szeged, 1969. március 29. Zenekarok: 1983-84 Ropi, 1989- Nyers Családi állapot: nős (1992), felesége Csábi Mariann, gyermekeik Csongor (11), Dominika (7) Végzettség: élelmiszer-ipari főiskola, gépész üzemmérnök nem annyira vadak, ellenkezőleg, úgy zenélünk, ahogyan a harmincöt éves emberek zenét csinálnak: szolidan. Azt hiszem, ha tizennyolc évesen ilyen számokat játszottunk volna, ma lényegesen sikeresebbek lennénk. Emberi ostobaságok - Tehát az „öregség" jött, a lázadás ment? - Amit a lázadás mondat az emberrel, az mindig jó mondanivaló. Fel kell emelni a hangunkat a nyilvánvaló ostobaságok ellen, de ebbe is bele lehet unni. - Van jó néhány klip a zenekar háta mögött. Ezt miből finanszírozta a Nyers? - Az első két lemeznél egy-egy klipet a kiadó állt, aztán már a tarhálás maradt. Van egy filmes barátunk, Balogh Gyuri Gyutacs, ő rendezte A pizzás című filmet. Volt olyan klip, amit saját pénzén forgatott rólunk. Van olyan, aminek a költségvetése harmincezer forint. Egyébként pedig van egy titkos mecénásunk. Ragaszkodik ahhoz, hogy a nevét tartsuk titokban. Szereti a zenénket, ezért támogatja a zenekart, de még az albumon sem engedi a nevét feltüntetni. NYEMCSOK ÉVA PODMANICZKY SZILÁRD Huszonnégy évszak (őszi napló) Ljubljana. Most Ljubljanában vagyok, vagyis gondolatban megint, a Ljubljanica partján, amely alig húsz méter széles kibetonozott árokként szeli át a várost. Folyó ez a maga nemében, hajó is jár rajta, és a partján, a betonfal mellvédje mögött kávézók sora, asztalok, székek párosával. Csak egy picit kérdéses: mit keresek én itt? Gyanítom: hoztak. Az imént a Grand Hotelben ebédeltünk egy sokszemélyes asztalnál, de valahogy nem tud tágulni bennem a kellemesség, hogy csak így ellenni, és mindenféle Ismeretlennel megosztani a beszéd fonalát, és olyan problémákról érdeklődni, amik nagyon nem érdekelnek engemet. Soha nem voltam közösségi ember, és most már nem is leszek az, aki egy hirtelen rittyentett társaságban zsebre vágott kézzel italozva, teli szájjal magyaráz. Nem is tudom, hogy csinálják ezt a többiek. Mármint a többi írók. Nekem ilyenkor ösztönösen megfigyelési Ingerem támad, és mindent elkövetek azért, hogy a társaságon kívülre kerülve magam ne rendelkezzek e közösség számomra igen rossz ízű tulajdonságaival. Nos, az ember kitárulkozhat, akkor is kívül reked. Kinek is mondom mindezt? Jórészt magamnak. És annak, aki valamilyen véletlen folytán kíváncsian azonosul az efféle belső tájjal. Magamnak írok, hogy láthassam, hogyan működik ez. Hogyan működik ez az ember, akit reggeltől estéig és estétől reggelig immár magammal hordozok. Nos, az ember kitárulkozhat, akkor is kívül reked, mert fogalma sincs, hogy szavai hiján, vagy épp nyomán, hogyan könyvelik el őt. A legbensőbb közösséget a megszokható szimpátia teremti. Kis közösség ez, s tagjai többnyire egymástól messze kószálnak, s így, mint közösség, ritka alkalom őket együtt látni. Kevés az az ember, akivel negyven év után valamelyest közösséget érzek. Ez idő alatt kevesen bizonyítottuk egymás felé összehangolt és egyívású lojalitásunkat. S talán most már erre idő híján nem is törekszünk. Csak régi barátok vannak, az újak meg bizonytalanok, a kitartáshoz szükséges idő nem állt még rendelkezésünkre. így aztán ha sok emberrel ülök együtt, akikkel zömmel most találkozok először, ráadásul nem is mind az én nyelvemet beszéli, hanem több szellemi szinttel lejjebb törögetünk pár világnyelvet, akkor inkább hazakívánkozok aludni, aztán felkelni, és egyetlen darab baráttal valami piszlicsáré dologról beszélni, s nem megváltani az időt a globalizáció kétes érdekében, irodalmi karriert dédelgetni az irodalmi szöveg minőségét nem feltétlenül központi mérceként használó közegben. Zsupsz, be az ágyba. Szóljon Inkább fagottján a tévémaci! Nem hiszem, hogy ennyi mindent megéltem volna Ljubljanában a Ljubljanica partján és a Grand Hotelben, ezzel már csak itthon töltöm ki az idegenség bélését. Hurkatöltés az egész. Hurkatöltő vagyok. Egyébként talán Ljubljanán látszik meg leginkább a keleti blokk hatása. Na, igen, füvekre és fákra nem sok hatással volt a keleti szél. Hogy az emberek milyenek? Önérzetesek, önbecsülők, hogy erről szólnának a jó gazdasági mutatók? Nem hiszem, pontosabban fogalmam sincs. Gazdasági mutatók és emberi karakter/jellem közötti összefüggés talán vonható, de mégis valami általánosabb demagógiának érződik. Hogy például Magyarországnak is sokkal jobbak lennének a gazdasági mutatói, ha az emberek önbecsülőbbek itt, és elzavarják azokat a politikusokat, akik 15 éven át saját zsebük irányába lopják az országot, ahelyett, hogy visszaforgatnák a közösségtől kapott pénzt a közösség életének javítására, ahelyett, hogy sajátjukat javítják. Hát ez bizony furcsán hangzik, az ember mégis kénytelen hitelt adni neki. Nem tudom, hogy a szlovének konkrétan hogy csinálják, de mi roszszabbul, az biztos. S hogy ez mind a embereken múlna, olyan általánosság, aminek igazat kell adnunk. Azonban valami mégsem Igaz a párhuzamos ítéletben. Talán túl sok minden is, ami nem látszik: például az alapok, a kiinduló adottságok. És ami nekem titkos bizonyságom, az a Ljubljana fölé emelkedő Alpok. Látod a város fölött a gigantikus csúcsokat őrködni. Hegyeket, amiknek szellemük van, s nem csak azért, mert mondák mondták, hanem ha ránézel, látod. Van valami a természet állandóságából, az állandóság természetes igazsághordozásából, amivel minden nap szemközt találod magad. Én például mindennap a monitort nézem, ami nem épp a természet igazi arca, de azért valami. De egy heggyel szembenézni, vagy éppen részeg kedvedben még beszélhetsz is neki, mert hallja. Ez valami. És megbízható, mert ott áll mindennap, minden reggel és éjjel. Ezt a kemény megbízhatóságot sugározza, szerintem. Magyarországon se egy tenger, se egy igazi hegy, mindenért külföldre kell utazni. És ennek mentális nyomai vannak. Hogy hol? Hát a belekben. Nem is szeretek én az ilyen nehéz ügyekkel foglalkozni, főleg olyan helyen, ahol cirkuszi mutatvány legalább minden második nap derűvel ébredni, és úgymond pozitív konfigurációval fölrajzolni a nap szerkezetét. A szép és a jó, a csúnya és a gonosz is bennünk van, csak az a kérdés, melyiket vesszük elő. Illetve, hogy elővesszük-e? Illetve, tudjuk-e, hogyan kell elővenni? Vagy csak előkerül? A véletlenre bízni: a szükségesnél kaotikusabb káosz. Na, térjünk csak újra arra a trieszti útra, ami ezúttal a tengerpart több kilométer hosszú fürdősétányára vezet. Az őszi nap ismét erőt vesz magán, bár ilyen délen még nem jártam ősszel. Hét vége van, a part melletti út tömve autókkal, parkolóhelyet csak igen erős fantáziával talál az ember, s hiába a sok tábla a pókautókról, minden négyzetcentimétert kitolatnak az olaszok. Pókautót viszont egy darabot nem látni. Hát persze, mert elnézőek, és miért Is szerveződne hatékonyabban a közlekedési rend, ha kétszázezer kocsiból elvisznek naponta négyet! A motoros közlekedés viszont Itt nyeri el igazán az értelmét: a lépésben araszoló dugóban szlalomozva akár egy órát Is nyerhet a motoros. Mindazonáltal motorozni halálos veszedelem. Az út alatt szépen kövezett strand, fenyők és píneák, lent kavicsos part, testsúlytól függően botladozik az ember, de szinte minden rutinos fürdőző műanyag szandálban jár. Ott fekszenek a napon minden gond nélkül az édes nyugdíjasok, feketére sülve, s egyáltalán, ez a tengerparti lazaság, az élünk és meghalunk közt egy kis napozás, szolárfürdő, sehol egy ideges mozdulat. Azért a jólétnek is megvannak az előnyei. A sós tengervíz olyannyira az, hogy mikor megszáradok, pergetni kezdem a földre, és szomjúság gyötör, mintha jó adag csülökpörkölt után lennék. Aztán vissza a vízbe, a felszínen színes kavicsok fölött búvárkodok, akár egy gyerek. Apró halak raja húz el mellettem, érdeklődve nézi egy szivar alakú, húszcentis hal az úszószemüvegem. Aztán elraknám a kavícsgyűjteményt, de az autónk távkapcsolójában kipurcan az elem, és besózva bóklászok a parti sávban, kísértve a lehetetlent, s mégis, fél órán belül segítenek, kapok elemet. Good luck!, mondja utánam mosolyogva a megmentőnk, s szól ebben valami Magyarországnak Is. Good luck!, jut eszembe azóta is néhányszor, s valahogy nem találom értelmét annak, hogy Mindenütt jó, de legjobb otthon. Nekem csak eddig tart: Mindenütt jó! Aztán: Good luck! Utazz, ha jót akarsz!