Délmagyarország, 2004. október (94. évfolyam, 230-254. szám)

2004-10-30 / 254. szám

10 SZIESZTA 2004. október 30., szombat AZ OLIMPIAI ARANNYAL EGYEN ÉRTÉKŰN EK TARTJA LÉKÓ DÖNTETLENJÉT A KOSSUTH-DÍJAS ZONGORISTA Bogányi Brissagóban szurkolt A szegedi szimfonikusok évadnyitó koncertjén a fellelkesült publikum vastapsával két ráadást is kikövetelt a Mozart-zongoraverseny szólistájától, a legnagyobbakra jellemző letisztultsággal, egyszerűséggel, ugyanakkor magával ragadó muzikalitással játszó Bogányi Gergelytől. Legfiatalabb Kossuth-díjasunk Lékó Péter nagy tisztelője - olyannyira, hogy még Brisaggóba is elment szurkolni. - Szeged legnagyobb zongorista szülöttje, a néhány éve elhunyt Sebők György, a bloomingtoni egyetem világhírű professzora is mestere volt. Hogyan emlékszik rá? - Háromszor három hetet töltöttem nála Amerikában, ami nem sok idő, mégis meghatározó élménynek bizonyult zenei pályafutásom szempontjából. Emberi oldaláról is kiemelkedő emlék maradt. Sebők professzor úr a kurzustartás nagymestere volt, egyszerre tudta tanítani a növendékét és a közönséget is. Mindenki élvezte sajátos humorát és intelligenciáját, ami minden hozzászólásából áradt. Egészen finom, különleges zenei és szellemi hozzáállása volt a növendékeihez. Furcsának tűnő, de nagyon érzékeny ponton találta el őket, és lendítette túl a zenei és technikai nehézségeken. A zongoramuzsikáról vallott felfogása is közel állt hozzám, mert ő is egyike volt azoknak a régi nagyoknak, akik szinte Lisztig visszavezethetően erős, jó zenei vonalat képviseltek. Mindig szépen játszott, talán még akkor is, ha csúnyán kellett volna. Már akkoriban kezdett divatba jönni, ami ma egyre gyakoribb: a minél gyorsabban, minél hangosabban és minél rondábban zongorázás, amit ő nem szeretett - és én sem bírok elviselni. Olyan fantasztikusan tudta ezt a jelenséget karikírozni, hogy az erősen megmaradt bennem. - Fontos mérföldkő a pályáján az Bogányi Gergely a szegedi szimfonikusok évadnyitó koncertjén FOTÓ: HOLLÓSI ZSOLT idei esztendő, hiszen márciusban szokatlanul fiatalon megkapta a Kossuth-díjat, majd nagy sikerrel mutatkozott be a New York-i Carnegie Hallban. - Mindezek valóban fontos állomások az életemben, de alapvetően nem befolyásolják a munkám. Bár a Kossuth-díj annyira váratlan volt, és olyan erősen érintett, hogy kicsit még mindig a hatása alatt vagyok. Segít abban, hogy még jobban és még komolyabban próbáljak meg dolgozni. Fontos az amerikai jelenlét is, de azt sem becsülném le, hogy az angliai Magyar Magic keretében november 19-én lesz egy exponált koncertem Európa egyik legjelentősebb zenei helyszínén, a Royal Festival Hallban a Londoni Filharmonikusokkal. Rendszeresen, így a közeljövőben is fellépek Svájcban és Franciaországban, előtte pedig október 31-én szólóestet adok a Zeneakadémián, ahol saját átiratomban Bach-orgonaműveket is játszom. - Hogy áll a lemezkészítéssel? - Kicsit szerényen, mert nem a kedvencem a stúdióbeli munka. Mindazonáltal csinálom, néha úgy érzem, néhány dolog jól is sikerül, de azt hiszem, sokkal több CD-t is készíthetnék. Elsősorban az élő koncertfelvételeket szeretem. - Nem sok példa van arra a világon, hogy önökhöz hasonlóan négy testvér egyaránt sikeres, profi muzsikus legyen. Előfordul még ma is, hogy együtt is fellépnek? - Évente már csak egyszer-kétszer tudunk közös koncertet rendezni. Legutóbb a finnországi Turkuban, az ottani szimfonikus zenekarral léptünk fel együtt, amelynek Tibor öcsém a vezető karmestere. Bernadett fuvolista, Bence pedig fagottos, Tibor csellózik is, így kamarazenélni is tudunk. Behozhatatlan előny, ha az ember ilyen családi közegben nő fel. Rendkívül sokat jelentett számunkra a közös muzsikálás, nélküle nem hiszem, hogy itt tartanánk. - Mekkora ma a verseny a nemzetközi koncertéletben a legjobb fiatal zongoristák között? - Nem követem naprakészen, mert nem igazán érdekel, de úgy tudom, hihetetlen nagy a versengés. Ha valaki szépen, jól játszik, akkor örömmel meghallgatom, de ha nem tartom jónak, akkor egy-két darab után otthagyom a koncertjét, és elfelejtem. Hiába voltak róla kétoldalas újságcikkek a legnagyobb világlapokban, attól még rossz lehet. Nem veszek részt a nyomulós versengésben. - Azt hallottam, szenvedélyesen érdeklődik a természettudományok, különösen a csillagászat iránt. - Sajnos kevés rá az időm, de ha tehetem, szívesen olvasok olyan tudományos könyveket, amelyeket megértek. Változatlanul nagyon szeretem a sakkozást, ami a legkedvesebb hobbim. - Lékó Péter városában kötelező megkérdezni: szurkolt neki? - Olyannyira, hogy kifejezetten a világbajnoki viadal kedvéért elmentem Brissagóba. A 12. és a 13. partit élőben, a helyszínen is sikerült nyomon követnem. Egy koncertemen általában három kilót fogyok - ezen a két mérkőzésen annyira izgultam, hogy legalább két kilót leadtam. Mindkettő nagyon rázós parti volt, de Lékó Péter zseniálisan remire mentette őket. - Személyesen is találkoztak? - Még sohasem, de nagy tisztelője vagyok. Szerintem Magyarországon az emberek többsége föl sem tudja mérni, mekkora teljesítmény volt a Kramnyik elleni hét-hetes döntetlen. - Morricone sakkozott is Lékóval, ön is vállalkozna egy partira? - Ez a titkos vágyam, de nem szeretném az idejét ilyen butasággal rabolni. Viszont boldogan kezet szorítanék vele egyszer, és gratulálnék fantasztikus játékához. Azért mentem el Brissagóba, mert úgy éreztem, ez a gesztus az a minimális tisztelet, ami jár egy ekkora óriásnak. Sokakkal beszélek a környezetemben, akik szinte alig hallottak valamit a világbajnoki döntőről. Ez a média hibája is. Szerintem a magyar sporttörténet egyik legnagyobb teljesítménye született meg - az én szememben legalábbis minimum egy olimpiai aranyéremmel felér. HOLLÓSI ZSOLT 9 SZEMKÖZT Gyimesi László: nem lesznek további személycserék Szerda esténként jelentkezik a szegedi Városi Televízió és a Délmagyarország közös műsora, a Szemközt. Ezen a héten Gyimesi Lászlót, a Fidesz-MPSZ szegedi csoportjának új elnökét faggatta Márok Tamás szerkesztő-riporter és Oláh Zoltán újságíró. MUNKATÁRSUNKTÓL Múlt hét hétfői megválasztása előtt három nappal kérte fel a Fidesz-MPSZ szegedi csoportja az elnöki tisztségre Gyimesi Lászlót, a Hajrá Magyarok Polgári Szövetség egyik alapítóját. A fiatal, 23 éves ügyvédjelölt azt mondta, a váltás szükségszerű volt, ami nem azt jelenti, hogy a korábbi elnök és elnökség megbukott, hanem a Fidesz a jövőben részben másként fog politizálni. Gyimesi László megjegyezte: a korábbi elnök és az elnökség fegyelmezetten, konstruktívan fogadta a szegedi csoport döntését. Az új tagokról azt mondta: valamennyien hiteles emberek, akik most látták elérkezettnek az időt, hogy beszálljanak a politikába, tapasztalatukkal segítség a polgári oldal munkáját. Az elnök arra a felvetésre, hogy a váltás általában változtatásokkal jár, az elnökség vagy személy szerint ő tervez-e személycseréket az újonnan alakult részcsoportok élén, vagy a frakcióban, nemmel válaszolt. Gyimesi Lászlót már a megválasztása előtti percekben is támadták. Elképzelhető - mondta -, hogy hasonló támadások a jövőben is érik. A hangsúlyozottan jobboldali, a megyeszékhelyen szamizdatként terjesztett Szegedi körkép rá, az új elnökség és a közgyűlés Fidesz-frakciójának tagjaira zúdított rágalmait a szegedi csoport elnöke aljasnak nevezte és visszautasította. Az elnök a jövőben klubszerűen akarja működtetni a párt szegedi irodáját, ahol nyugodt körülmények között lehet beszélgetni, eszmét cserélni, netán újságokat olvasni. PODMANICZKY SZILÁRD Huszonnégy évszak (őszi napló) Eddig még soha nem jártam Szlovéniában, ugyanakkor folyamatosan ott motoszkált, hogy milyen is lehet az az ország, amelyik a kelet-európai totalitárius rendszerek összeomlása óta a legjobban összekapta magát, és többek között a legjobb gazdasági mutatókkal rendelkezik. Mivel a Lipicán tartott Vilenica 2004 című irodalmi fesztiválra voltam hivatalos, át kellett utaznom az országon: Rédics, Lendva, Maribor, Ljubljana, Sezena, Lipica. Valahogy az ország képe is ezekről az abszolút rendben levő mutatókról beszélt, persze az úton csak tájakat láttam, hegyeket és völgyeket, a benyomás mégis ez volt. A legnyugatibb kelet. Vilenica nem más, mint egy cseppköbarlang Lipica mellett, ahol a többnapos fesztivál fődíját adják át, melyet ezúttal Brigitte Kronauert írónő kapott, illetve betegsége miatt az őt képviselő kritikus. Ebben a barlangban, a díjátadás alatt jutott eszembe, hogy milyen régen, vagy 8 éve jártam utoljára a föld ilyetén gyomrában, Aggteleken, ahol egy forgatáshoz kerestünk helyszíneket. A film egy barlangász-hegymászóról szólt, aki egy közeli zsákfaluban lakik, s bár minden olyan mesés körülötte, életét mégsem érzi a rendes kerékvágásban. Munkája közben hibát hibára halmoz, végül elküldik. A barlangba való belépést biztosító papírjai még 24 óráig érvényesek, s ezt kihasználva magához vesz egy gyönyörű cseppkövet. Itt kezdődik misztikus kalandja. Elindul, hogy megkeresse a megfelelő embert, akinek eladva, a cseppkőben foglalt hosszú idő miatt örök, de legalábbis hosszú életet biztosít. Van még mellette egy másik krimiszál, amiben egy nyomozónő a hegymászó falujából rejtélyesen eltűnt emberek után kutat, s útjuk, valamiképp (úgy!) összefonódik. A történet végét nem írom ide, úgysem lehet kitalálni. Szóval ez a történet járt a fejemben, ahol én már tkp. ezt a filmet le is forgattam, és a Vilenica barlangban az egyik ismerősnek, aki szlovén-magyar fordítással foglalkozik, elmeséltem, mire ő fölkapta a fejét, és ritka nagy lelkesültséget láthattam ötletem hallatán. Mint kiderült, Szlovéniában olyan sok a karsztos barlang, hogy a fölvázolt cseppköves történet mintegy mélységében érintheti a szlovén néző lelkét. Na, gondoltam, ennek a filmnek most lett meg a helye, most jött el az Ideje, íme, a megfelelő coproducer. Itthon aztán elmeséltem rendező barátomnak, akivel anno a filmet terveztük, de újra vigasztalan maradt az ügy. Szerinte a szlovéniai film is annyira vágyik inkább a nyugat felé orientálódni, hogy vajmi kevés esélyünk van a közös munkára. Mindenki felfelé szeret nézni, vagyis előre. Hát igen, Magyarország Szlovéniához képest lejjebb, vagyis hátrébb van. Nem a legnyugatibb kelet. Mindazonáltal próbálok úgy tekinteni az efféle megjegyzésekre és tartalmakra, hogy csupán részigazságok, több nyitottságot remélek az ügy mögé. Több mesét. Hadd történjen meg bármi. A fesztiválon egyszer kellett felolvasnom, azt a szöveget, amit előzetesen kiküldtem az erre az alkalomra megjelenő antológiába. Mivel ez az egyetlen, angol fordításban is megjelent írásom, és ezt kérték, meg mert 16 oldal, csak a felét közölték, és csak a felét olvastam föl, ami, ugye, egy zárt szerkezetű novella esetében igencsak élvezhetetlenné teszi a produkciót. Na jó, nem teljesen, de azért félig élvezni nem a csúcs. Hogy köszörüljem ezt a kissé fura és számomra nem egészen érthető csorbát, egy angol szóviccel próbáltam elütni (képzavarl) a rossz szájízt. Nevettek is rajta, mégis úgy hagytam abba az olvasást, mint aki félkész mélyfagyasztott áruval traktálja a vendégeit. Ennek persze megvan a maga oka, és pontosan tudom is, mi ez a személyre szabott ok, ami minden külföldi projektbe belekönyököl. Ugyanis ha külföldre kérnek fordítandó anyagot, olyat kérnek, hogy könnyen le tudják fordítani. Na már most ilyen szöveget az enyéim között elvétve lehet találni, és ha mégis, az nem túl reprezentatív. így aztán hiába ácsingózna az ember arra, hogy pár külföldivel növelve több olvasója legyen, a nyelv szinte áthághatatlan korlátot képez, emel és mutat. Persze nem egy nehéz szöveg fordult már át magyarból németbe, angolba, úgyhogy éreznem kell itt némi fordítói slendriánságot, egy kis nemakaromságot, egy kis lustaságot, és valahogy ez mind nem játszik a kezemre. Marad a könnyen fordítható, fél novella. Pedig. Pedig, és itt ugrunk egyet, mert a felolvasás helyszínéről akarok írni. Ez is Lipica mellett volt, egy Lokev nevű kis mediterrán faluban, ahol szűk, terméskőből rakott utcácskákon át vezetett az út a templomig. Soha nem olvastam még föl templomban, pedig egyszer, emlékszem, azt találtam mondani, hogy formailag úgy lenne érdemes felolvasni, hogy annak meglegyen az a tere, ahol minden szó mintegy önálló súllyal számít az egészben, és úgy gondoltam, mintha templomban olvasnánk föl. Hogy a szöveg, ha el nem helyezve is, de részét képezze valamely misztériumnak, lépjen ki minden hétköznapló vonatkozásából, pontosabban úgy térjen oda vissza, úgy vonatkozzon, hogy az tisztán hallható legyen. Sokszor érzem a fölolvasásokon, hogy semmi értelme, a szöveg elhadartatik, elmakogtatik, de a hangzóanyag nem válik világgá, csak így-úgy fogható, az átlagosnál precízebben megfogalmazott sztori marad. És az az érzésem, hogy a legtöbb irodalmi mű így szól most. Hogy nem lesz világa, nem lesz tere, amiben úgy bolyonghatna a hallgató/olvasó, mint amilyen valóságszinten a filmeket kezeli. Sőt, ha már itt tartunk, meg merem kockáztatni, hogy néhány évtizeddel ezelőtt sokkal közelebbi világok születtek filmben és irodalomban, könnyebb, segítőkészebb volt az átjárás film és irodalom között, ami persze további bonyolódást kíván, hogy pediglen miféle filmre és miféle irodalomra gondolunk akkor és most. De ne tartsunk most erről tanulmányi napot. A lényeg, hogy ott a lokevi kis templom oltára előtt állva, s néha fölpillantva a máskor imától zenélő padsorokra, nem éreztem szégyent félbe szabott művem miatt. Pontosabban nem éreztem törpének és elveszettnek itt azt, amiről a történet szólt, nem éreztem semmi kiütközést, ami „alulreferálná" a munkámat. Bár ez talán nem jelent többet, mint hogy szeretetről és szeretethiányról beszélni közeiesen azonos világ. Mostanában arra gondoltam, hogy hamarosan vissza kellene menni Szlovéniába, még jobban megnézni ezeket a helyeket, Lipicát, a lovakat, és akkor valami otthonosság került elém. Tudniillik itt már jártam egyszer, ismerősként nézem majd az utcákat, a múlt egy darabjaként, amit eddig főleg alföldi mezők, rétek, tanyák, kis csatornák töltöttek meg. És akkor most ez is bekerül ebbe az összhangba, lesz benne egy lokevi kis templom, és még mennyi egyéb, amit hamarosan leírok. És akkor arra gondoltam, hogy szeretnék egyre több ilyen helyet, ahol ismerősként járhatok, hogy sok év után ne egy zárt tér, de egy nyitott fél világ lebegjen az emlékezet vizein. Hát akkor ez adná értelmét, hogy utazni kell, menni és látni, és minden eddiginél jobban kívánom, hogy ez minél többünknek sikerüljön, most úgy tűnik, ettől lehet alakulni, mindig egy kicsit másképpen maradni ugyanaz.