Délmagyarország, 2004. szeptember (94. évfolyam, 204-229. szám)

2004-09-18 / 219. szám

10 SZIESZTA 2004. szeptember 18., szombat Ellenségként kerültek hadifogságba HATVAN ÉVE „VONULTATTÁK BE" A VÁSÁRHELYI LEVENTÉKET Hatvan évvel ezelőtt, 1944. szeptember 23-án sorakoztatták fel a leventeoktatók a vásárhelyi mázsaház és a polgári fiúiskola előtt, a Szent István téren a századokba szedett leventéket, valamint azokat az 1921 és 1925 között született fiúkat, akik addig valamilyen ok miatt nem vonultak be. A sorakozón megjelentek aztán elindultak nyugat felé, s aki nem szökött meg időben, az osztrák területen, Királyhidánál szovjet fogságba esett. Közülük többen csak 1947-ben tértek haza, sokan azonban a háború áldozatainak számát gyarapították. A leventék fapnskával gyakorlatoztak, de a háborúban fegyvertelen munkaszolgálatot végeztek A hazafias nevelés, s a katonai szolgálatra való felkészítés része volt a Magyarországon a két világháború idején működő leventemozgalom. Leventének nem önkéntesen jelentkezhettek a fiatalok, akiket elsősorban a rendszeres testnevelés erősítése érdekében szerveztek meg. 1927-től azonban a katonai szolgálatra való felkészítés került előtérbe. A leventemozgalom nyújtotta sportolási lehetőség Vásárhelyen nagyon sok szegény fiatalt vonzott, s nem csak a fiúkat. A csak lányokból álló Hungária csoportot - olvasható a Vásárhelyi leventék háborús kálváriája című kötet Herczeg Mihály helytörténész által írt bevezető tanulmányában - például Banga Sámuel gimnáziumi tornatanár készítette fel. A leventemozgalom militáns jellege 1939-től erősödött, s a hadügyminisztérium felügyelete alá rendelték, a leventeként való szolgálat egyben honvédelmi kötelezettséggé vált. Az első leventéket 1944 augusztusában vitték el Vásárhelyről. Ók Dániáig jutottak, ahol amerikai fogságba kerültek. Az 1924-ben születetteket szeptember 14-én sorozták be, már a városban jól hallható ágyúdörgés közepette. Másnap kiragasztgatták a leventeparancsnokság bevonulási hirdetményét, mely összesen öt és félezer leventét kötelezett arra, hogy szeptember 20-án, 21 -én és 23-án vonuljon be. Elindultak nyugatra Szeptember 22-én a Návay erdőben szovjet járőröket, „partizánokat" véltek látni, s ennek hatására elindult a híradólánc, hogy 23-án a leventék 3 napi hideg élelemmel jelenjenek meg a Szent István téren. Ugyanitt kellett gyülekezniük azoknak az 1921-25 között születetteknek, akik eddig nem vonultak be. Az életkor alapján századokba osztott fiúkat azonnal útnak indították nyugat felé, az első század az első éjszakáját Sándorfalván töltötte, majd a baksi majorban helyezték el őket, a második század egy része az elsőt követte, a második a mindszenti réven át jutott az ányási majorba, míg a harmadik a Bodzási úton hagyta el a várost, Atkánál átkelt a komppal a Tiszán, és a percsorai majorba jutott, őket követte a negyedik század, akiket a Károlyimajorban helyeztek el, míg a zászlóalj törzs a sövényházi iskolában rendezkedett be. A bevonulásból kimaradt leventéket a következő napokban kisebb csoportokban küldözgették a többiek után. A leventéket ügynevezett „védelmi" munkákra fogták, mely a folyópart növényektől való megtisztításából, illetve tankcsapdák ásásából állt. Szovjet fogságban A szovjet tankok és a gyalogság szeptember végén a Rác űton nyomult előre Makóról Vásárhely felé, mire a leventéket Mindszenten át Kistelekre vezényelték. Október 3-án a kicsik kivételével mindenkit bevagoníroztak, s a vagonok előbb Szabadkán, majd Kunszentmiklóson vesztegeltek, hogy végül október 7-én Zircre érkezzenek. A „kicsiket" október 8-án, Vásárhely elfoglalásának napján erőltetett menetben indították nyugat felé, s velük ment ötven-hatvan apátfalvi és makói levente is. Három nap múlva érkeztek meg a mai Mezőfalvára, s itt érte utol őket a hetedikén elindított légószázad. A vásárhelyi leventék végül Zircen találkoztak, ahol a nagyok már vasútépítő munkát végeztek, de elvitték őket Székesfehérvárra romeltakarításra. Zircen kapták az első légitámadást, de ebben senki sem sérült meg közülük. Az első század Mosonszentjánoson és Mosonszentpéteren, míg az ötödik Mosonszolnokon töltötte a tél egy részét december 27-e után. A második és a negyedik század pedig átkelt a Csallóközön, és az akkor visszacsatolt területen maradt. A nagyszámú szökött miatt a „kicsikkel" ekkorra már feltöltötték a létszámot. A tél folyamán néhányan híradós kiképzésre jelentkeztek, ám fegyveres szolgálatra alig. Akik azonban elszöktek, és akiket elfogtak, azok az agyonlövés helyett a katonai szolgálatot választották. Március 8-án a leventék sebesülés nélkül úszták meg, hogy Hegyeshalmot porrá zúzta egy szőnyegbombázás. Március végén megmozdult a szovjet Vörös Hadsereg, s a támadásuk miatt a leventék parancsnokai előtt két választás maradt. Vagy kimennek Németországba, ahol valószínűleg felfegyverzik és bevetik őket, vagy bevárják a Vörös Hadsereget. A leventeparancsnokság úgy döntött, bevárják a szovjeteket, a leventék ezért Királyhidánál nem keltek át a régi országhatárt jelentő Lajtán, hanem április 3-án beásták magukat a folyóparton. Másnap érkeztek oda a szovjetek, akik a fegyvertelen leventéket látva a hátország felé küldték őket. Közben a németek aknával lőtték a Lajta-parti erdőben lévő szovjet katonákat, a leventéket, s az ott összezsúfolódott civileket, és többeket megöltek vagy megsebesítettek. A szovjetek azzal küldték hátra a fegyvertelen munkaszolgálatot végző leventéket, hogy menjenek, mert itt hamarosan nagy lövöldözés, csata lesz. A hátországba érkezők azonban hadifogságba estek. A két híradós szakasz Doborszigetnél esett fogságba, s a szovjetek megsegítéséért cserébe hazamehettek Budára. Kényes téma A Királyhidánál foglyul ejtett többség egy részét Győrbe, a másikat meg Mosonmagyaróvárra vitték, majd két hét után átgyalogoltatták őket Pozsonyba. Két nappal a háború után pedig megkezdték az elszállításukat. A marhavagonokba embertelen körülmények közé bezsúfolt leventék egy részét a romániai Focsanba, a másikat Áknaszlatinára vitték, majd onnét a Szovjetunióba. Szeptemberben Romániából a munkára alkalmatlanná váltakat, legyengülteket hazaengedték. A vásárhelyi leventéket a Szovjetunió hatvan hadifogolytáborába szórták szét a Krím-félszigettől az északi sarkkörön túlig. A vásárhelyi leventék sorsát, azok háborús kálváriáját dolgozta fel a még 1990-ben Herczeg Mihály szerkesztésében és tanulmányával megjelent kötet. Mint azt a helytörténésztől megtudtuk, az anyaggyűjtés során annyira kényes témának bizonyult a leventék története, sorsa és egyáltalán a téma, hogy hiába küldött ki az emléktábla felállításával és a visszaemlékezések kötetbe gyűjtésével foglalkozó szervezőbizottság hatszáz kérdőívet az egykori leventéknek, azok egy része félelemből nem is válaszolt. Sőt volt olyan is köztük, aki azt mondta Herczeg Mihálynak, hogy még baj lehet abból, ha ezt a témát kutatják. Tárkány Szűcs Imre, egykori levente gyűjtötte össze végül a neveket, már akiét egyáltalán tudta. KOROM ANDRÁS P0DMANICZKY SZILÁRD Huszonnégy évszak (nyári napló) Délután hallottam egy számot a rádióban, különös dallamok szóltak belőle. Régi szám, talán húsz- vagy harmincéves is van. A refrénje egyszerű; valószínű, valami kezdetleges szintetizátoron ütötték össze, mégis olyan hangok ezek, amik, mikor meghallottam, megállítottak egy percre. Az idő mélyéről, a múltból szóltak, visszaidéztek valamiféle múltérzést Nem gyerekkort, nem konkrét helyzetet vagy eseményt, hanem egy elmúlt időpillanatot, pontosabban az elmúlt idők egy rétegét tették érzékelhetővé. Sok érzés közt kavarog az ember élete serán, amik csodálatosak, de ez mind közül különös, semmihez nem hasonlítható. Arra gondoltam aztán, ha létezne időutazás, ami a múlt irányába mutatna, akkor annak érzéki gyönyörűségnek kell lennie. De hát nem tudom én ezt pontosan leírni, mert időutazás alatt annyi minden érthető. Főképp a hétköznapi értelemben az, hogy az ember fizikailag visszakerül a téridő kontinuum egy már bejárt darabjába. Ez, persze, nem hiszem, hogy bármiféle érzékiséggel bírna, ráadásul azért, mert mindez csak a túl konkrét fantázia képtelen terméke. Én most másról beszélek, egy olyan időbeli utazásról, amihez nem tartozik tér, tehát semmiféle fizikai való. Mondhatnók, kezd megőrülni az ipse. Persze tisztában vagyok vele, hogy az emberi agy képes olyan érzetek szimulálására, amiket valóságtapasztalatként él meg, s mégsem nevezhetnék annak. De ez a legkevésbé sem érdekel. Azok a kis dallamok érdekelnek, s hogy fülelve képes legyek szépnek érezni azt, ami talán csak a fejemben visszhangzik szépnek. A koldus férfi levette a sapkáját, maga elé rakta a földre, és a járda szélén leült a padkára. Szemközt két hatalmas rúdon giroszt sütöttek. Igen, a Ligetben volt. Már sokszor láttam ezt az ember, oroszosan megkeseredett arca soha nem változik, nincs rajta más érzelem, csak ez: a mérhetetlen keserűség. Egy asztalnál ültem és falatoztam, amikor tőlem pár méterre letelepedett. Jó, tudom, túl ünnepélyesek ezek a szavak, letelepedett, de várjuk ki a végét. A koldulásnak az a része mindig fölhúzott, amikor az ember lelkiismeretére utaznak, s az adománnyal, mint kis napi jótéteménnyel egész napos gonoszságunkat megváltjuk. De ami szóra teszi érdemessé ezt az esetet, az éppen az, hogy semmi ilyesmit nem éreztem. Inkább mást. Ült ez az ember a földön, körötte jól öltözött, jó kedvű tömeg hömpölygött, és ő meredten nézte a giroszként forgó illatos hústömeget. És nem nyelt. Nem játszotta el, hogy csorog a nyála és éhezik. Ült a megkeseredett arcával, és nézett előre. Nem a girosz vonzotta ide, hanem a tömeg, a lehetőség. A girosz nem érdekelte. Vagy úgy tűnt, hogy nem érdekli. Tapasztalatból tudom, hogy ha az embert az ilyen egyszerű érzéki benyomás, mint az efféle étel látványa hidegen hagyja, akkor ott az emberben nagyon sok lemondás és nagyon sok kibírás kell, hogy legyen. De akkor ez az akarat miért nem segíti ki ezt az embert, hogy ne kolduljon? Talán nincs hozzá elég esze? Nem ismeri fel a dolgokat, csak én látom ilyennek? Vagy nincs kivel megosztania a küzdelmét, a bukását, vagy csak egy percre is azt, hogy ebből kiemelkedni szándékozik? Lehet aZt mondani, hogy mindenki magának köszönheti, hogy idáig jut, s ezt a többség be is ismeri, de azt hiszem, ezzel valahogy túlértékeljük az ember szabadságlehetőségeit. Az ember genetikailag rettentően behatárolt, pontosabban nyitottságának opciói, vagy azok mértékei nem minden esetben mozognak a szabad akarat teljes spektrumában, az igentől a nemig. Nem vagyok a genetika tudósa, de azt gondolom, hogy minden egyes egyed többé-kevésbé a benne hordozott/kódolt potenciák szerint éli az életét, s keveseknek adatik meg, hogy erős önismeret által irányításuk alá vegyék ezt a potenciahalmazt, s a tőlük telhető legtöbbet hozzák ki belőle. Mert ilyen a világ. S ami most kissé elszomorított, épp ez, hogy ilyen, hogy megengedhető, hogy ember ilyen gyámolítatlanul üljön a porban, miközben a többiek kacarászva és kiöltözve sétálnak szerencsétlen felett. De félreértés ne essék, nem őket kárhoztatom, hisz ők maguk is egy potenciahaimaz foglyai, hanem épp arról beszélek, hogy ilyen rosszul kezelt potenciahalmazokkal népesítjük be a földet. És akkor fölálltam, mert a szomorúság elszorította a torkomat, és nem bírtam enni, és adtam neki pénzt, aztán visszaültem, és milyen érdekes reflexek járnak bennem is: a torkomból legördült a gombóc, mintha a kis pénzérmékkei meg lenne oldva bármi is, pedig fejben tudtam, dehogy is, semmi nincs megoldva, ám fizikai építményem mégis bedőlt ennek a tanultan hazug gesztusnak. $ A napokban egy kis hegyi faluban jártam, sekély és sebes patak folyt át rajta, az utcák mind emelkedtek vagy süllyedtek, a kerítések lépcsőzetesen zárták el az udvarokat. Volt egy bolt, egy templom, egy vasútállomás, egy buszmegálló, mindenből egy. És ezt már csak most teszem hozzá. Akkor nem értettem azt a kellemes nyugalmat, ami a faluban élők egyszerű szegénységén túl engem megszólított. Igen, most már pontosan tudom, hogy egy olyan világ helyett, amiben mindenből sok van, vagy több, minden helyettesíthető, kicserélhető, a dolgok lényege veszik el ahhoz képest, amikor a dolgokból csak egy van. De például most értettem meg azt is, hogy miért érzik furcsának/idegennek az ilyen világban élő emberek azt, ha például ikrek születnek. (Ám ez csak kitérő.) Mert az egy nem a birtoklást testesíti meg, annál inkább a közösét, s megadja azt a tiszteletet, amit az egyediséggel szemben a sokaságnak soha nem lehet megadni. Nyilvánvaló, értékekkel, értékeléssel és értékrendszerekkel operálok itt, az azok közötti differenciával. De miért teszem ezt? Egyszerűen azért, hogy módokat találjak a többféle életre, hogy ne higgyem azt, hogy be vagyok zárva, pontosabban: hadd gondoljam azt, mindig van választási lehetőségem. Talán a mentális önpucolás egyik legfontosabb eszköze ez. A nyár utolsó napjai ezek, s talán mire ez az írás nyomtatásba kerül, már el is múltak a nyár utolsó napjai. A fény másképpen fehér és másképp láthatatlan, az árnyak lustábban válnak el a tárgytól, a fák kicsit elfáradtak, mintha egész nyáron vízért rohangálnának. Az ég most halványkék, nem olyan vad, mint mikor a nap minden szikrája agyonszúrja. Az évszakok közötti változást a derekamban egyáltalán nem, inkább a változás belső alakulását szeretem érezni. Ahogy fejet hajt növény és állat, ember és a tárgyai az időnek, ami túl jón és rosszon, egyszerűen halad. Talán épp ezért szeretem, mert túl van jón és rosszon, meg minden ilyenféle képzeten, s közben az univerzum részeként halad, az univerzum törvényeit közvetítve felém: telik, s ha csak egy pillanatra is van mód rá, ez időn, napfordulón, a természeten át kiláthatunk a mindig változó, de egy és hatalmasan gyönyörű teljesség felé. ' « Holnap, életemben először, elhagyom a földet, és repülök.