Délmagyarország, 2004. július (94. évfolyam, 152-178. szám)

2004-07-17 / 166. szám

18 SZIESZTA-REJTVÉNY 2004. július 17., szombat A DIÁKKÉNT SEBESÜLTEKET ÁPOLÓ LADÁNYI JÁNOSNÉ A MÚZEUMNAK AJÁNDÉKOZTA EMLÉKTÁRGYAIT íimnazista nővér a hadikórházban Tizenhét évesen került ápolónőnek a közelgő front elől menekülő hadikórtlázba egy fiatal lány, s csak a hadifogság után, másfél év múlva térhetett haza. Szegedre került, ide kötötték tanulmányai, házassága, munkája. Ladányi Jánosné a Bartók Béla téri gyógyszertár vezetőjeként ment nyugdíjba. Ladányi Jánosné visszaemlékezéseit is tartalmazza a Vöröskereszt történetéről szóló könyv FOTÓ: SCHMIDT ANDREA Az országos sajtót is bejárta a hír, hogy a szegedi Ladányi Jánosné nyugalmazott főgyógyszerész, sok más „emléktárgy": fotók, újságok, képeslapok mellett második világháborús ápolónői köpenyét és főkötőjét is a szegedi Móra Ferenc Múzeum történeti osztályának ajándékozta. Egyenruha, bakancs, fátyol Amikor megtudta, hogy a Vöröskereszt történetének második világháborút érintő fejezetében fehér foltok maradtak, tollat fogott, és néhány oldalban papírra vetette visszaemlékezéseit. írásunk a választékosan fogalmazott szöveg fölhasználásával, valamint személyes beszélgetésünk alapján készült. A katolikus gimnáziumba járó kislány „honleányi lelkesedésből", az ifjabb Horthyné s a „felső tízezer" köreihez tartozó, fontos tisztségeket betöltő férfiak feleségeinek példáját követve végezte el sok társával az önkéntes vöröskeresztes ápolónői tanfolyamot. Úgy érezte, neki is ki kell vennie részét az áldozatvállalásból, amellyel az egész országnak szembe kellett néznie. Szülei beleegyezésüket adták, de titokban remélték, sohasem kerül sor leányuk szolgálattételére. Nem így történt. Közelített a front, s tizenhattól ötvenéves korig minden behívható embert mozgósítottak. A tizenhét esztendős gimnazista lány 1944 októberében jelentkezett a kecskeméti 540. számú hadikórházban, amely akkor már a budapesti Budafoki úton működött. Az egészségügyi szolgálat tagjai is katonai esküt tettek, a fegyelem rájuk éppúgy vonatkozott, mint a hadsereg bármely más tagjára. A nővérek sötétkék egyenruhát, rajta vöröskeresztes fehér kötényt viseltek, fejükön fehér fátyol, lábukon bakancs. Pesten sem maradhatott sokáig: lassan bezárult az ostromgyűrű, mindennaposak voltak a bombázások. Folytatni kellett a visszavonulást. Úgy volt, hogy a kórházvonat, amelyen a nővérke és az őt elkísérő édesanyja utazott, csak a Dunántúlra, a hátországba megy - végül meg sem állt Németországig. Égett hús, fagyott végtagok Landshut vasútállomásán fogadták a frontról vonatokkal érkező sebesülteket. Itt több száz magyar katona feküdt, akiknek németül megírt kórlapját többek között a nyelvet jól beszélő nővérke tolmácsolásával vezették. O közvetített a betegek és a német orvosok között is. Az 1944. november és 1945. január közötti időszakról így ír visszaemlékezésében: „Feladatom itt egy barakk ellátása volt, körülbelül harminc beteggel. Később az ambulanciára kerültem, kötözőnővérnek. A frontról sokszor egy-két heti utazás után kerültek ide a betegek. Az orvossal együtt végigjártuk a vonatot, kezemben morfiumos fecskendővel. Sok betegnek már csak ennyi segítséget adhattunk... A legtöbb sebesült fagyott végtagokkal, égési sérülésekkel, elgennyesedett sebekkel érkezett. Aki nem érezte még a fagyott testrészek bűzét, az égett emberhús szagát, nem hallotta a betegek nyögéseit és hörgését, az nem tudhatja, mi az emberi szenvedés." Az állomást 1945 januárjában átvezényelték az ingolstadti anyakórházba. Ladányi Jánosné a közelmúltban Landshutban járt, s kereste az egykori gyűjtőhely nyomát. Kiderült: kevéssel a kórház áttelepülése után szőnyegbombázás pusztította el a vasúti pályaudvart, s vele a kórházi barakkokat is. Ingolstadtba egészen '45. április végéig hozták a sebesülteket. A visszaemlékezés legdrámaibb bekezdése így szól: „A főműtőben éjt nappallá téve operáltak. Főként amputáció volt sok, hiszen antibiotikum nélkül másképpen nem lehetett elkerülni a szepszist (vérmérgezést). Én abban a műtőben voltam kötözőnővér, ahol a fokozott sterilitást kevésbé igénylő kisebb műtétekre, valamint szilánkkivételre került sor. Kötszer nem volt. Szürke szabóvattával, papírpólyával kötöztünk. Vatta helyett csak papírvatta volt. Ha egy betegről mullpólyát vettünk le, azt nem volt szabad kidobni, újból, kimosva, megszárítva kellett használni, bármilyen véres, gennyes volt. Ebben a műtőben a szilánkkivétel olyan rutinfeladatnak számított, hogy még én is végeztem: az orvos megmutatta, hogyan kell. Megesett, hogy délután bekopogott valaki a műtőbe, hogy »nővérke, már nem bírom tovább, vegye ki a szilánkot« és én kivettem. Nem kellett feltárni, szondával felkutatható volt a lőcsatorna alján, speciális eszközzel el lehetett távolítani. A sebészeti osztályokon igen sok volt a szepszis. Antibiotikum nem létezett. Ultraseptyl volt, de kevés. Sokszor okozott dilemmát, hogy a fiatal levente életét mentsék meg vele, vagy a hatgyerekes családapáét, vagy a híres tudósét..." Betemetett óvóhely Minthogy vérre folyamatosan szükség volt, a nullás mindenkinek adható - vércsoportú nővérke is gyakran nyújtotta karját a betegek megmentésére. A tetvesedés a halálos flekktífusz veszélyét jelentette, ezért a fertőtlenítésre nagy gondot fordítottak. Egy ilyen alkalommal történt, hogy már csaknem befejezték egy csoport katona fertőtlenítését, amikor megszólaltak a légvédelmi szirénák. A csoport nagy része időben lejutott az óvóhelyre, de a nővérke és két katona lérnaradt. Már hullottak a bombák, amikor átfutottak az óvóhelyre. Épphogy becsukták az ajtót, amikor egy robbanás után hatalmas földkupac borította be a pincét. Sötétben várták, amíg egy jó óra múlva kiásták őket. Ladányi Jánosné emlékei szerint ez volt az egyetlen alkalom, amikor az állandó bombázások közepette megijedt - máskor, a sokszor huszonnégy órás szolgálat tennivalói közepette nem maradt ideje félni sem. Kéz és láb nélkül A1 háború befejezése után a rokkantszázadhoz került. Erről így ír: „Nehéz volt a sebészeti osztályokon, de itt még nehezebb. Nemcsak testi, de lelki sérültekkel kellett bánnunk. Sokat segített a kórház tábori lelkésze is, egy Tatáról való piarista pap. Nehéz volt életerőt adni húsz-harmincéves fiatalembereknek, akiknek legnagyobb fájdalmuk az volt, hogy kéz és láb nélkül, torzult arccal, vakon hogyan fogadja őket fiatal feleségük, menyasszonyuk, hogyan tartják majd el családjukat. A lelkierő magas fokáról tett tanúbizonyságot egy húszéves őrvezető, aki mindkét kézfejét elvesztette, de szinte sportot űzött abból, hogy mi mindent tud megcsinálni - csupán az alkarjával." A nővér 1946. március végén költözött haza Magyarországra. Ladányi Jánosné ma is vallja: az akkori időszak életének meghatározó része volt, szilárdabbá tette addig is vallott értékrendjét, keményebbé és ellenállóbbá egyéniségét, s fölvértezte az élet későbbi nehézségeivel szemben. Istennek mond hálát azért, hogy őt és édesanyját épségbenhazasegítette. A nyugalmazott főgyógyszerész a rendszerváltozás óta a közéletben dolgozik: 1990-től 1995-ig a kereszténydemokrata párt helyi elnöke volt. Ma a nehéz időszakokat megélt párt újjászervezésén dolgozik. NY. P. Tanulmány a csúnya férfiról és a labdarúgásról Mivel e tárgykör kapcsán számtalanszor megszólaltunk, ezúttal csupán az eddig fel nem tárt sajátosságokra összpontosítunk. Tapasztaltuk, hogy egy mérkőzés eseményeit, végkifejletét a nő általában sajátos logikával közelíti meg. Koedukált társaságban volt alkalmunk megtekinteni az Európa-bajnokság nyitó mérkőzését, az első portugál-görög meccset, melynek lefújása után Zsuzsa felénk fordult, és élénken gesztikulálva azt mondta: „Látjátok, ha a portugálok berúgják az elején, null nullnál azt a két helyzetet, akkor most kettő kettő lenne a vége." A mérkőzést, nyilván mindenki emlékszik, a görögök nyerték kettő nullára. Majd egy hónap múlva a döntőt egy francia írónő, Isabelle társaságában igyekeztünk élvezni. Isabelle a tizedik perc tájékán kérdezte mosolyogva: melyik csapat is a portugál? Nos, e két könnyű szövésű példával nem azt akartuk illusztrálni, hogy a nők nem értik a labdarúgást. Azt akartuk illusztrálni, hogy azok a nők, akik nem értik a labdarúgást, akik összetévesztik a lest a partjelzővel, vagy szögletrúgásnál a szögletzászló anyagán, selyem vagy gyapjú netán, töprengenek, nos, ők is nézik a labdarúgást. Kimennek a meccsre, köpik a szotyit, leülnek a tévé elé, sörrel(l), felmásznak a szomszéd ház tetejére, onnan kiabálnak. Ez a tény az, ami döntő fontossággal bír a labdarúgást behálózó, roppant agresszív piaci relációk értékelésekor. Egy ír szaklap felmérése szerint a nők leginkább a csúnya balhátvédben és legkevésbé a lányos arcú cserekapusban bízhatnak meg, a szerelemféltésből elkövetett gyilkosságok viszonylatában pedig a csatárok vezetnek, ám eléggé érdekes, hogy a jobbszélsők megelőzik a középcsatárokat, vagy az úgynevezett befejező csatárokat. Az ír lap kritikusa a cikk végén feltette a szónoki kérdést, véletlen-e, hogy a modern labdarúgásban annyi szép férfi rúgja, köpi és üti le egymást. Az orosz csapat tagjainak barátnői és feleségei ízléses aktfotográfiákhoz adták a testüket, hogy ekképpen is győzelemre ösztökéljék a fiúkat. Tudjuk, mi történt az orosz válogatottal. Egyébként nincs tudományosán eldöntve, hogy a mérkőzés előtti éjszakán megtörténő házasélet miképpen befolyásolja a játékosok teljesítményét. Némelyik tréner még az asszony fotóját se engedi fölvinni a hotelszobába, mások a petting mennyországáig elengedik a műsort, megint mások a legnagyobb malacságok fölött is szemet hunynak. Sajnos ez a csodálatos játék irdatlan nagy pénzekkel operáló világiparrá vált. Az ártatlan, kicsi labda bőrét éppúgy tépik a szépségipar, az öltözködés, a közlekedés keselyűi, mint a játékgyárak, vagy az élelmiszergyártók varjai. Szerintünk a jóképű Luis Figo megmutatta, hogy nagyszerű játékos, ám ezen az ebén nem volt szerencséje. Jó egy esztendővel ezelőtt, amikora Real Madrid Barcelonában játszott, Figo beszédes ajándékot kapott a barcelonaiaktól. Figonak a katalánok soha nem bocsátják meg, hogy, elhagyván őket, a gyűlölt rivális királyi gárdához igazolt, ezért rendre „megtalálják". E mérkőzésen, egy szögletrúgás előtt azonban nemcsak pénz, mobil és beretvaéles bankkártya zuhogott a játékos felé, hanem egy valódi disznófej is. A legenda szerint egy barcelonai özvegy volt az elkövető, aki még mindig halálosan szereti Figót. A lényeg azonban: Figo mindigtöbbet ért annál, mintamenynyit tudott. Azt is megkérdezhetjük, miért inkasszál legalább kétszer annyit a reklámmal Beckham, mintZidane? Mert jobb játékos? Ugyan! Azért, mert a közesztétika szerint szebb férfi. Mert jóképűbb, fiatalabb, kilenc, vagy hány tetoválás díszlik testének különböző pontjain, és az öltözködése, a haja, a felesége, satöbbi. És könyvet is írt. A Beckham nevű labdapiaci termék nyolcvan százaléka a nőknek és a gyerekeknek van csinálva, azoknak a tejszagú bakfisoknak, akik még gyűjtik a posztereket, a sarki szatíron kívül nem láttak meztelen férfit, és még úgy álmodnak, hogy kicsorran a szájacskájuk sarkán a málnaízű nyál. Beckham, úgy, ahogy van, a globalizáció terméke, aki a rizsszemű japán kislányok szívének éppúgy kedves, mint katari vagy spanyol gyereklányokénak. Persze erről ő a legkevésbé sem tehet. A bokája valóban csodálatos. Kiváló képességű és tragikus testrész. Helyeseltük is, hogy újra kihagyta a tizenegyest, ez a hiba adott neki emberi vonást. Ám eztán ki hozta őt vissza a labdarúgás szentélyébe? Kicsoda beszélte rá, ne hagyja abba, ne fordítson hátat stadionnak, kapufának, sírdogáló szertáros nénik ezreinek?! Bizony, bizony, a felesége, Victoria! Hanem ám mit állított a Times az angol válogatott csodagyerekéről, a szerencsétlenül lábát tört Rooneyról? A Times azt mondta, ez a fiatal, tehetséges srác pedig a csúf emberek reménye. Jegyezzük meg ezt a mondatot, mert nemcsak szellemes, hanem lényegében ragadja meg a labdarúgás jelenkori természetének gyökerét, úgymond. Igen, mert szinte alig látunk csúf, netán ellenszenves arcú labdarúgót a világ pályáin. Még a hátvédek is milyen jóképűek! Talán csak a véletlen műve lenne, hogy a cseh Baros lett az Eb gólkirálya, aki a statisztikák szerint a nőknek leginkább tetsző labdarúgó volt?! A világipar talán a középpályásoknak nézi el a leginkább azt, hogy rondák. Sokat kell futni, dolgozni, ütközni, hát lehet ronda. Raul, Totti, Vieri, Larson, Morientes, Ballack, Nedved, Van Nistelrooy mellett az evertonl tinédzser valóban üdítő színfolt. Rooney tizennyolc esztendős arca máris egy negyvenéves, sok hektó sört megivott, többször félholtra vert, legalább két katasztrófát túlélt angol bányász arcához hasonlatos. Rooney azoknak ad reményt, akik lófejűek, akiknek az arcát terméskőből és részegen faragta ki az apukája és az anyukája, akiknek a szájára csúszott a homloka, akik küklopszok, ámde ügyesek, tehetségesek és kivételes képességeikkel megmenthetnek tíz másik szépet a pályán. Egyébként mennyire jellemző, hogy a csúnya Olivér Kahn és a valószerűtlenül hórihorgas Koller, aki szintén nem a sármja miatt alapember a cseheknél, az európai másodvonalba csúszó német bajnokságban játszik. Ám ez a mind nyomasztóbb világtrend, vagyis a szépség diktatúrája, egyelőre nem bír a brazilokkal. Igen, a zseniális brazilok között sok a csúf férfi. Gondoljunk csak az idióta mosolyú, egyre dagibb Ronaldóra, Ronaldinho elnagyolt fogsorára, vagy az apró termetű, ám gyilkos lábú Roberto Carlosra. Konklúzió: a mai labdarúgásban, de különösen az európaiban, egy jóképűnek, helyesnek mondott labdarúgónak jóval nagyobb az esélye, hogy világsztárrá nevezzék ki, mint egy jobb képességgel bíró, ámde kevésbé jóképű labdarúgónak. Víziónk a következő: a pénzpiac diktálta labdarúgásban is előfordulhat, hogy az gyerekedző mellett ott áll a mindenható szponzorember, és ilyeneket mond: Az a kisfiú menjen haza, csúnya, mint Quasimodo. Az a kisfiú, nem lehet csatár, nem elég helyes, tegye vissza balbekknek! S az enyhén lóarcú kisfiút, hiába cselez úgy, mint Pelé fénykorában, hátravonják, és nem engedik neki még a felfutásokat sem. Vagy ha mégis felfut, és aztán bead, a tenyerébe kell temetnie az arcát a mozdulatsor alatt. S később, amikor esetleg leigazolja egy nagyklub, fájdalmas plasztikai műtéttel igazítják ki sziklás vonásait. S aztán, amikor az első edzés után megy haza, a mennyasszonya gyanakodva méregeti az ajtóban, s nem akarja beengedni. Mert hol van már az a kedves, jólelkű és nagyon csúnya férfi, akit ő annyira szeretett?! SZÍV ERNŐ