Délmagyarország, 2004. május (94. évfolyam, 102-125. szám)

2004-05-08 / 107. szám

14 SZIESZTA 2004. május 8., szombat A TÁMOGATÓ VÁROS ,.,v,- :;,;. , AZ IGAZAN GAZDAGOK KÖZÖTT KEVÉS A MECÉNÁS svlöiöt lódÉynéínoUí " | Akik a rózsakert virágait kapják társ Balett a jubileumi gálaműsorán. - A táncosok mellett a Szegedi Szimfonikus Zenekart, a szabadtérit, a nyári tárlatot is támogatjuk tájékoztat a vezérigazgató. - És persze a szegedi sportéletet, az oktatást, az egészségügyet, a karitatív szervezeteket. Mi a köz pénzéből élünk, úgy vélem, kötelességünk valamennyit visszaforgatni azokba az ágazatokba, amelyekre mindig kevesebb jut, mint amenynyi kellene - mondja Szeri István. A szolgáltató cég vezére pontosan tudja, mire „forgat vissza": ott van minden színházi bemutatón, tárlat- és koncertlátogató, egyszóval műélvező. Nem bízza a véletlenre... A szegediség mutatója A rossz nyelvek szerint akad cég, amelyik nem a létrehozott művészeti érték szerint szelektál, hanem, mondjuk, időbeli sorrendet állít a támogatásért folyamodók között. Előfordul, hogy a vezér titkárnője válogat. De akad, akinek jó értelemben vett marketingszempontja van. - Mi a pénzügyi piacon a lokálpatriotizmusunkkal is megkülönböztetjük magunkat másoktól mondja Domonkos András, a Lombard Rt. vezérigazgatója. A szegedi lízingcég a szabadtéri támogatójaként ismert a kultúra berkeiben, de több sportágat is szponzorál. Bérlet, emelt áron A színház mecénásai a megemelt árú Mecénás-bérlet vásárlói. Legtöbb közöttük is szolgáltató cég (Démász, mobilszolgáltatók), de akadnak bankok és néhány magánszemély is. A Dömötör-díj átadási ceremóniája és gálaműsora - ez a színházi művészek évenkénti kitüntetése Szegeden alighanem az önkormányzati mecenatúra a leginkább tervszerű, rendszeres. Lehet rá számítani. Vagy nem? - Sokan azért nem számíthatnak a városi mecenatúrára, mert általában sokkal kevesebb a pénz, mint amennyire pályáznak a művészek mondja Czenéné Vass Mária, az önkormányzat kulturális irodájának helyettes vezetője. - A kulturális alap idei tízmilliójára például 60 milliós igény érkezett! Összesen nyolcvanan pályáznak alkotói díjra! Az önkormányzat szponzorációs célzattal vásárol ugyan műtárgyakat, adományoz művészeti díjakat, ösztöndíjakat, nyújt pályázati alapon különféle támogatásokat, de az igény ennél sokkal nagyobb. Jó lenne, ha a gazdag emberek között többen lennének, akik hajlandók a művészetek, művészek önzetlen támogatására, de Ismereteim szerint az Ilyesmi ritka, mint a fehér holló. - szintén mecénások révén valósulhat meg. - Hosszú idő után akkor voltunk először színházban, amikor az első Dömötör-gálát rendezték - árulja el Szóráth József újszentiváni virágkertész, aki hatodik esztendeje minden évben több száz szál rózsával járul hozzá a díjátadó ünnepség sikeréhez. - Azóta premierbérletünk van! Színházba járóként látom, hogy a színészek is dolgoznak annyit, ha nem többet, mint bárki más, de azt az értéket, amit létrehoznak, bizony nem mindig ismeri el a társadalom. Az a véleményem, hogy ez így nem járja, nem igazságos. Nekem csak rózsáim vannak - megbecsülésem és tiszteletem jeléül adok belőlük a művészeknek. SULYOK ERZSÉBET Nem a leggazdagabbak közül kerülnek ki Gaius Maecenas kései utódai minálunk, de: vannak. Mostoha körülmények között dolgoznak a mai művészek és nincs ez így jól - indokolta egyszerűen az üveges és képkeretező mester, miért segít. A mai mecénások között persze nemigen akad Medici-gazdagságú. Igaz, a Boticelliéhez fogható tehetségű művészek sem születnek túl gyakran. A festők barátja - Közel volt a műhelyemhez a főiskolai rajz tanszék, így kezdődött meséli Bulik István üveges és képkeretező mester a szegedi Bem utcában. - Először csak kereteztem nekik, aztán baráti kapcsolatba kerültem sok képzőművésszel. Beszélgettünk itt a műhelyben, de az is előfordult, hogy az alsóvárosi, híresen kellemes vendéglátóhelyeken, poharazgatás közben szövődtek a barátságok - avat be a legújabb kori mecénásság születési titkaiba a mester. Bulik István a szegedi képzőművész-csoport, a Szög-Art pártoló tagja, s mint ilyen, szabályos tagdíjat fizet. De kiállításokra is szívesen elviszi a műtárgyakat a teherautójával, és persze üvegez, keretez, ha arra van szükség. Vásárol is. Elsősorban táblaképeket, de kisplasztikái is vannak. Megnézi a tárlatokat, nem csak azért, mert szívességi szállítóként úgyis a helyszínen van. Azt mondja, az egész család képzőművész-párti. A lánya autodidaktaként szeretett festeni, barátságból Lázár Pál tanította is. Az unokái tűzzománcoznak, üveget festenek. - Olyan mostoha körülmények között dolgoznak a kortárs művészek, hogy az gyakran már kifejezi Szegedi Kortárs Balett jubileumán a támogatókat is színpadra szólították. Szeri István (jobbról) emlékképet kapott az együttes vezetőitől FOTÓ: SCHMIDT ANDREA zetten gátja az alkotásnak - csóválja a fejét a mester. - Nincs ez így jól! Ezért segítek, amennyire tőlem telik. Vissza a köz pénzéből Egy kézen meg lehet számlálni azokat a tőkeerősebb cégeket, amelyek Szegeden működnek, nem csoda, ha a művészetek - továbbá a sport, az egészségügy, az oktatás, a szociális szféra - támogatói között a szolgáltató vállalatok vannak túlsúlyban. Szeri Istvánt, a Tisza Volán vezérigazgatóját már ki is tüntették a hálás művészek, nevezetesen a Szegedi KorPODMANICZKY SZILÁRD Anyák napalmja Egy kisfiú útnak indul, hogy a városban lemezt vásároljon, de maga sem gondolná, míg célját eléri, micsoda kalandok várják... A sarkon vízszintesbe fordulva kanyarodtam balra. A porcelánbolt után a lemezbolt kirakata következett, melyben mindenféle elektronikus berendezést árultak, például órát. A kirakat mögötti félhomályban láttam, az egyik árus már bent mozog az eladótérben, s biztosra vettem, mielőtt időm lejárna, lemezeimhez juthatok. A kilincset nagy erővel nyomtam alá, de az legalább ekkorával vágott vissza, s bár túl közel voltam az üvegajtón lengő táblához, tisztán láttam, hogy „Leltár miatt zárva". Elöntött a víz, a hajszálaim menekülni próbáltak, miközben kétségbe esve ököllel vertem az ajtó üvegét, másik kezemmel a nyakamba akasztott tábla villódzó és egyre fogyó számsorát mutattam. Az árus, kezében gőzölgő kávéval, mérgesen lépett az ajtó elé, és határozottan mutatta, eredjek a fenébe. „Nem lehetsz ennyire marha, barátocskám!", üvöltöttem torkom szakadtából, hogy nyilván az üveg túlsó részén is jól hallható volt a mondat minden egyes jelentéssel bíró hangsora; s hogy a kiáltás hatását biztosra vegyem, a nyakamból lelógó számtáblát mutattam kocogta tva. A férfi szürcsölt egyet a kávéjából, ajkait lebiggyesztve megvonta a vállát, majd széttárta a karját, kissé kilöttyintve a finom reggeli italt. Pár lépéssel behátrált, majd szemmel láthatóan eltűnt. A mellkasom számlapján kettő perc alá csökkent a hátralévő idő. Kezemmel kitakarva a tükröző üveglapot megpróbáltam a bolt mélyére pillantani. Kétség sem fért hozzá, ez a lemezbolt, ahová egész utam során Igyekeztem, és most itt állok előtte, és valami papírmunka miatt képtelen leszek bejutni. Oldalt néztem, az egyik polc mögött megláttam az iménti férfit, telefonkagylót tartott a fejéhez, és hadarva gesztikulált, a karját lengetve magyarázott, majd lecsapta a kagylót, s újra az ajtóhoz lépett. Arcán nagyon furcsa vigyor jelent meg, mintha elektromos áram hatására mosolyogna. Levette az ajtóról a táblát, kulcsot halászott elő kék köpenye zsebéből, s a zárat két kattanás után kinyitotta. „De hát leltároznak, nem!?", kiáltottam végső elkeseredésemben. „Nem lehet minden nap minden pillanatában leltározni", próbált sziporkázni, de le se vette szemét a nyakamon lógó tábláról, melyen egy perchez közeledett az idő, „ha minden nap minden pillanatában leltároznánk, egy Idő után nem marad mit leltározni." A férfi sárgás tenyerét előttem vezetve a bolt belsejébe invitált, fejét vállára biccentette, mint aki megbolondult. Észre se vettem, a táblát újra visszaakasztotta az ajtóra. „Mit parancsol, uraságod?", parányi bajsza reszketett az izgalomtól, nyelvével nyaldosta a szájszegletbe gördülő izzadtságcseppeket. „Kettő lemezt, de gyorsan, mert letelik az Időm", mondtam, s e szavak hallatán a férfi két spirálfüzetet tépett elő a fiókból, olyan veszettül lapozgatta, mintha már megmondtam volna, melyik az a két lemez. „Menjen Innen! Minek jött ide?", üvöltött felém a férfi, száját egészen a füléig felhúzta, két ezüstfog, mint két töltényhüvely villant a bal fölső sorban, a haja remegni látszott, mint a fecskendővel készített, bálaszerű kocsonyahalmaz, homlokán három vadul mélyülő ráncot gyúrt azonnal, bizony talán egy fogkefét Is elbírt volna a redőkben billegtetni. A nyakamba akasztott óra zavarodott sípolásba kezdett, s ezzel engem is megadásra késztetett; de talán visszaemlékezni túl szép arra, ahogy az ember utolsó percét bejelző készülék mintegy megszólítja őt. Nem is Igen kívántam már mást, mint hogy leteljen ez az egy perc, és legyen vége valahára. De mintha a szám nem venne minderről tudomást, tovább beszélt. „A kislemezen két szám található, az egyiknek az a címe, hogy Soha azelőtt, a B oldalon meg a Mikor a vak ember sír című szám van. De ezt az utóbbit nem értem egészen. Miért sír a vak ember? Nem elég neki, hogy vak? Még sír is? Ez nekem egy kicsit sok. De hát B-oldal nélkül nincs lemez." „És ml a másik, mi a másik?", hadarta élénken kipirulva, egyik kezével a tökét vakarta, nyilván az Izgatottság pattogatott kukoricákat sütött a gatyájában, a másik kezével pedig vakon kereste a kislemezt. „A másik lemezt csak a borítójáról ismerem föl, csupa ezüst vagy tükör, úgyhogy saját magát látja benne az ember. Ez a borító. Nem valami eszes, de hát a korszellem mindig féléves csúszással éri el a rockzenét", mondtam, s a számláló közel harminc másodpercet mutatott a pultról visszatükröződve. Akkor hirtelen megfordult a fejemben, hogy talán semmi köze a számlálónak a lemezeimhez, nemesen és egyszerűen bombát akasztott nyakamba a lemezproducer, így a rólam levett nagy fordulatszámú hangfelvételt jogdíj nélkül használhatja. Eszembe jutott, de mindjárt el Is vetettem, értelmetlennek tartottam a bizalom nélküli kritikát. A lemezboltos olyan gyors volt, mint a kolibriszárnyra kötött borotvakés. A borító szélével megvágta magát, ujját a szájába kapva szívta és szívta önnön testéből a vért. A lemezek a pulton voltak. Előttem. Nagy megelégedettség töltött el, úgy éreztem, akár lebegni is képes vagyok. „Olyan jól érzem magam", mondtam lassan, belső derűmet csak némiképp megjelenítő szavaimat a boltosnak, aki hirtelen felkapta a fejét, szemel elkerekedtek, mint mikor mechanikus hurkatöltővel dolgozik az ember, s miután egy pillantást vetett az utcára, rohant a raktár felé. Éppen hogy felszedtem az asztalról a lemezeket, és csekély zsebembe nyúltam a pénzért, amit kilenc hónapon át gyűjtöttem, az utca felől nagy robajjal tört be a kirakat, az ajtó a leltározási táblával együtt, és mintha a szomszédos porcelánbolt kirakatát is betörnék a biztonság kedvéért. Szerettem volna megnézni, vajon megáll-e mellkasomon a piros számláló, mikor magamhoz veszem a lemezeket, de egy pillanattal lekéstem, nem maradt rá időm. Két hatalmas, egyenruhás ember ugrott rám, előbb könnyedén letepertek, majd könnyedén fölkaptak, és az utca felé rohantak velem. Az utcán is várakozott belőlük vagy négy, sárga, plexis sisakot viseltek, térdig érő overallt sárga csíkkal, vaskos bakancsot, és szinte láthatatlanul vastag nadrágot. Az egyik, mikor megfordult, jól láttam a feliratot: Tűzszerész. A lemezeket még Időben rejtettem a kertésznadrágom pántja mögé, a kezemből biztosan kihulltak volna. Az utcán egy hatalmas betonurna tátongott előttem, ahogy magasra emelve beleláttam. S feltűnt a távolban a buszvezető komótos arca is, vele érkeztem nem is oly rég otthonról. Még mindig az allergiájával küszködött, nem hiszem, hogy észrevett volna engem. Három tűzszerész tartotta a vasbeton urna tetejét, elég nehéz lehetett, mert remegett a kezük. A fekete lyuk fölé tartottak, majd a bélelt urnába ejtettek, meg se ütöttem magam. A fedőt nagy dörrenéssel csapták fölém, már azt hittem, a bomba robbant föl a nyakamban. De nem. A koromsötétben csak a számláló vörös fénye világított, ránéztem, s láttam, van még hátra bő hét másodperc. (Vége.)