Délmagyarország, 2004. február (94. évfolyam, 27-50. szám)

2004-02-07 / 32. szám

14 SZIESZTA 2004. február 7, szombat \ felkelő nap katonái A japán kultúra misztikus volta, a szamurájok legendás alakja napjainkig foglalkoztatja mind a kutatókat, mind a művészeket. A szigetország ellentmondásokkal terhes múltját, ugyanakkor egyedi értékrendet képviselő hangulatát számos közelmúltban készített film és újonnan kiadott könyv próbálta feldolgozni. Ezekből szemezgettünk. A szamurájok története a középkor elejére nyúlik vissza, a harcosok rendje körülbelül a zűrzavaros ötödik század végére alakult ki a már ekkor rendkívül zárt, hierarchikus japán társadalomban. Mégis jelentőségük igazán csak az 1100-as években emelkedett meg ugrásszerűen; a gomba módra szaporodó tucatnyi klán egyre több gondot okozott az addig egyeduralkodónak számító császárnak, hogy aztán az úgynevezett Genpei-háborűban végleg megtörjék hatalmát. A sógun színre lép A közel hat évig tartó véres harcok után a Minamoto család kaparintotta meg a harcosok között az elsőséget, s létrehozta a közel hétszáz évig fennálló űj rendszert: a sógunátust. A szamurájoknak gyakorlatilag korlátlan kiváltságokat biztosító új katonai irányítás így rövidesen megszilárdította pozícióját, s kialakította a japánokra még manapság is oly jellemző erkölcsös értékrend három alappillérét: tisztelet, fegyelem, becsület mindenekelőtt. Apropó, tisztelet. Természetesen a bukott császárról sem feledkeztek meg: noha a mindennapi politikai kérdésektől eltiltották, mint vallási elöljáróra azonban továbbra is számítottak. így legfontosabb feladatai közé tartozott a jó termést elősegítő rizs rituális vetése, melyet a tradíciók kedvéért napjainkban is elvégeznek tokiói palotájuk udvarán. Kardforgatók etikája A nagy horderejű változások után a szamurájok élete meglepő módon nem minden téren vált könnyebbé, aszkétákra jellemző kötelezően előírt egyszerű, mértéktartó életvitelük komoly kihívást jelentett, tartózkodniuk kellett minden hivalkodástól és fényűzéstől. Meglepően sokrétű, minden apró kis részletre kitérő, egységes etikai kódexük súlyosan elítélte a felesleges költekezést, s még azt is külön szabályzat írta elő számukra, hogy mennyit szabad egy ajándék vásárlására költeniük. Gondolkodásukat általában teljesen áthatotta két vallásos hit kereszteződése: a buddhizmus tanításai az KAMIKAZE, AZ ISTENI SZ Az óceánpajzstól védett Japán gyakorlatilag közel egy évezreden keresztül bevehetetlen célpontnak tűnt előbb a térség más államainak, majd a nagyhatalmak számára is. Ez okból nem nagyon próbálkoztak a szigetország elleni támadással, leszámítva a kínai hadiflotta 1292-ben készülő invázióját. A hatalmas hajósereg azonban még a partokig sem jutott el, köszönhetően az Isteni szél, a kamikaze közbeavatkozásának. Éppen ezért, még egyszer az isteni gondviselés viharában bizakodva nevezték el a japánok a második világháború során bombázó repülőgépeiket kamikazénak. egyén pszichéjére hatottak, míg az ősi japán vallás, a sintoizmus sokkal inkább a közösségekben testesült meg. Az más kérdés, hogy az istenfélő szamurájok cselekedetei gyakran szöges ellentétben voltak mindkét vallás központi elemeivel. Az állandó háborúk közepette emberi életek millióit oltották ki, a harcos tisztaságát beszennyező vér pedig a mindennapok szerves részét képezte. Ráadásul különleges előjogaik tudatában sokszor követtek el megmagyarázhatatlan kegyetlenségeket. Nemességük legfontosabb szimbólumát, a több ezerszer öszszehajtogatott és kikalapált, borotvaéles új kardot például A szamurájok értékrendjét több film feldolgozta olykor úgy próbálták ki, hogy egy útkereszteződésben kíméletlenül lekaszabolták az első útjukba tévedő földműves parasztot. A feljegyzések szerint egyébként egy különlegesen jó pengével egyetlen csapással három testet is sikerült félbevágni, míg használhatatlannak ítélték azt az eszközt, mellyel egyetlen vágással nem lehetett a fejet lemetszeni. Nippon hanyatlása Az ellentmondásokkal terhes szigetország életét tovább bonyolította a XVI. század végén feltűnő, a szamurájok között is zsarnokságra törő harcosdinasztia, a Tokugava család. Tekintélyelvűnek álcázott, ám lényegében ellenfeleik megfélemlítésén alapuló diktatúrájuk végképp megmérgezte a közéletet. A korszerűsített, új fővárosban, Edóban (a mai Tokió) székelő udvartartásuk rengeteg előkelő „vendéget" hívott meg egész évre, hogy aztán szükség esetén a kézenfekvő túszok előre biztosítva legyenek. Ebben a korban szaporodott el ijesztő mértékben az öngyilkosságok (harakiri) elkövetése akármilyen kis kudarc végett, olyannyira, hogy a becsületbe vágó ügyek még a XX. század során is szedték áldozataikat. Egy csődbe ment vállalat igazgatója, korrupcióba keveredett politikus nemritkán a lemondása után egyszer s mindenkorra „kilépett" egy toronyépületből. Érdekes módon azonban a szamurájok bukását nem a megalázott japán emberek rejtett elégedetlensége hozta el az 1800-as évek közepén, hanem a nagyvilág megállíthatatlan gazdasági érdekei. Az amerikai érdekszféra szorításából menekülni nem képes katonai kormányzat sorsát végérvényesen az idő pecsételte meg. Égy 1930-as évtizedben játszódó anekdota szerint a szamurájok rettegéssel vegyes nimbusza ennek ellenére még sokáig nem hanyatlott le; egy kikötőbe érkező katona például döbbenten vette észre a hajókorlát mellett várakozó utasok hosszú sorát, mivel nem merték átlépni keresztbe fektetett kardját... SZEGHALMI BALÁZS P0DMANICZKY SZILÁRD Anyák napalmja Egy kisfiú útnak indul, hogy a városban lemezt vásároljon, de maga sem gondolná, míg célját eléri, micsoda kalandok várják... „Pick Márk, Pick Márk", ismételgettem a pomponlány apjának nevét, mintha valóban egy igen ízes kolbászt kóstolgatnék. Fejemben már összeállt az ízre leginkább jellemző gondolatforma, ám sehogyan sem bírt szavakba ömleni. „Azt hiszem, mintha már hallottam volna róla", s azonnal elpirultam, mint mikor hazudni vagyok kénytelen, s ami ellen minden porcikám hadakozva azonnal vért pumpál az agyamba, figyelmeztetésül, ha még egy lépéssel a hazugság útvonalán tovább megyek, a véráram dúsításával kénytelen lesz lerobbantani nyakamról a fejemet. Hát így élünk mi kettecskén, én és a testem. Ekkor mintha visszhangzó csend ülne rám a koponyámon belül, mintha ezúttal nem tudná, hogyan égesse porig önbecsülésemet a rám morduló hang. r> Lassan szünetjel sípolására hasonlított. Éreztem, figyel, de nem mond semmit. Nem tud, vagy nem akar, eldönthetetlen, én mégis inkább csúnya ravaszságot hallottam a hallgatás mögött. A pomponlány mintha centiket nőne a vakítóan fehér neonfényben, hasa előtt összefont, lelógó karral állt előttem, a járda betonját nézte kettőnk között, ott, ahol egy repedés indult felém, és a cipőm orránál egy váratlan jobbkanyarral kelet felé fordult. Fölkaptam a fejem, a révületen hatalmas lyukakat ütött a tekintetem, mely ismét erős volt és biztos, akár egy lángszóró. A pomponlány karját gyengéden átfogva az állomás irányába tereltem, s olyanokat motyogtam, hogy „hideg van itt a szabad levegőn, a hokimeccsnek már biztos vége, apád rég leitta magát a disznó miatt", s mielőtt magamról kezdtem volna beszélni, a számban összesűrűsödött a nyál, benne megdermedt a nyelvem, mintha néhány perce zacskónyi zselésítőt vennék magamhoz. Mikor beléptünk az állomás épületébe, még mindig fogtam a pomponlány könyökét, akit mintha mindez hatástalanított volna, egy szó nem hagyta el a száját. Életemben először éreztem, hogy vezetek valakit, aki egy szó nélkül rám bízza magát. Ettől mintha egy réteg viasz keletkezne rajtam, ami ugyan összébb tart, ám súlyánál fogva folyamatosan emlékeztet az eredetére, valamiféle magabiztos felelősségre, ami eddig Ismeretlen volt számomra. Nem mertem a pomponlányra nézni, ki tudja, talán ezúttal tényleg lerobban a fejem. Az állomás épületében halovány égők világítottak, nem is fénnyel, inkább valami fényes mázzal vontak be mindent, a láthatóságnak azon a határán, amelyen ide-oda lépeget a szem, hol lát, hol nem lát. Mindebben a pomponlány volt a legvalószerűbb. A rózsaszín márványkövezetet fűrészporcsíkok bontották, ettől kissé síkossá vált, arra csábítva az embert, hogy csúszkálva lépegessen rajta. A levegő meleg volt és használt, a falakat szintén rózsaszín kövezet bontotta, s ezzel együtt mintha éppen egy kilégzés után megállt tüdőben ácsorognánk. Az óriási várócsarnokban rajtunk kívül csak két férfi kuporgott a szemközti sarokban, láthatatlanul fekete ruháikban ültek a kövön, közöttük zsebkendő nagyságú sakktábla állt, mellette egy literes üveg, benne víz vagy pálinka, amit fölváltva húzogattak - a húzogatás módja inkább pálinkára utalt. A rossz fényben nem láttam pontosan, hogy a leütött bábukat megették, vagy csak megcsókolták. „Hány óra lehet", kérdezte a pomponlány, szemközt a hatalmas számlapjával ránk ásító órával. Az órára néztem, mutatva, az idő számára is hozzáférhető, leolvasható, de csak tovább nyaggatott: „Hányóravan?" A könyökét elengedtem, hátha visszanyeri önállóságát. Megfordult, s azonnal egy lefüggönyözött üvegablak előtt találta magát, a hátáról lecsatolta a hátizsákot, letette az ablak előtti párkányra, majd mélyen belényúlt. „Nézd, ez én vagyok", mutatta felém a képet, mintegy csalogatót. Kezembe kaptam a fekete mappabőrrel keretezett, fekete-fehér fotográfiát, s percekig néztem az anyaszült meztelenül hasaló kisbabát. Szemei oldalt néztek, de különös fény csillogott bennük, mint két fekete flitter. Melegség öntött el, s eddig valami egészen ismeretlen otthonosság sugárzott szét bennem, s változott azon nyomban félelemmé, mintha a világ legtörékenyebb pohárkészletével egyensúlyoznék a Bering-szoros fölött kifeszített acélkötélen. Visszaadtam a képet, nem mondtam semmit, mintha mélyen összeomlani készülne bennem valami. „Nem kell hazamenned?", kérdeztem a padlókövön kavarva a fűrészport. „De", mondta egészen egyszerűen, mintha láncfűrész villanna az éjben, mely a villanással egy időben deréktői csípőig kettéhasít. A lány újra a táska mélyére nyúlt, szalvétába csomagolt szendvicset húzott elő, szalvétástól kettécsavarta, egyik felé a kezembe nyomta. „Egyél, én csináltam", mondta. Percekig szótlanul falatoztunk. Hogy milyen ízű volt a szendvics, fogalmam sincs már, mert egész idő alatt azon törtem a fejem, vajon miért nem foglalkoztatnak a lemezeim, miért érzem magam biztonságban ebben a sivár csarnokban, és miért foglalkoztat annak a pillanatnak a keresése, amely esetleg alkalmas lehet arra, hogy a pomponlány arcát barátságból megcsókoljam? A lány két falattal előbb végzett, a táska mélyéről megint előhalászott valamit. „Kipróbálod?" „Nem, kösz", mondtam teli szájjal, s a választ meg sem várva csatolta lábára a görkorcsolyát. Az áporodott levegő csendjét csakhamar olajozott görgők surrogása váltotta fel. A pomponlány kibontotta a haját, ami hosszabb volt, mint gondoltam, egészen a combjáig leért. Szélsebesen rótta a köröket, a két sakkozó is felfüggesztette a partit. „Mérd az időt - kiáltott rám a lány -, mennyi idő alatt teszek meg tíz kört." „Oké - mondtam - óra in-dul!" A haja úgy lebegett, mint egy halálosan könnyű fátyol, de emlékeztetett arra is, mikor valaki sebtében hagyta el a szobám, s a nyitott ablakon át reszketve lóbálta a függönyt az ablakszárnyakat csilingelve csapkodó huzat. „Na, mennyi!?", kiáltott rám a lány, s én azon kaptam magam, nem figyelek rá, nem számolom a köröket, annál inkább foglalkoztat, ki járhatott akkor a szobámban. Azóta sem tudok rájönni. Hallgatásomat és a csapágyak surrogását az épületen kívülről, a vágányok felől érkező ropogás szakította ketté. A hang ütemes volt, és ettől ijesztő. Életemben először gondoltam ahhoz hasonlóra, hogy talán a rend, a ritmus, az egyensúly sokkal pusztítóbb, mint a káosz. Volt idő, mikor még életemben először történtek a dolgok. rciut O.ÉL 199.990,DSC-V1 « cybw-Sh« • 4 *; 1« x tm*r • MS/MS-PRO • Mío-U akfcu. • 5.0 mogaplKot frtboota« • Cytow-ShotfényfcAfMrtgép • Xt ftwgaplMl foltMMN*« • íx'Mx loom . MPTO Movt* vx Uzotmsód DSC-P10 • Soroz atMp tttarlM« (?xj , - W W KUJBB^jl SuHn,t f, 9720 Szeged, Kölcsey u. 13. Tel./fax: (62)480-490, (62)480-470, Átalakítás miatt az üzlet teljes árukészletéből 10-50%-ig árkedvezmény! Konyhabútor Stúdió Szeged, Brüsszeli krt. 3. Tel./fax: 62/542-470 ^ph fx^^Jjtjj^ M—n«*» aiiriyi >%«,<»«<'laiÚH NYÍLT hétvéíü 2<X>4. ffíftRUÁH 7 H. Egész napos nyitva tartás « divatbemutatók 11 és 15 órakor • a 2004-es kollekció bemutatása • kedvezmények Szeged, Kossuth L. sgt. 3. Nyitva: 9—17 óráig Tel.: 62/424-838 mm.«..