Délmagyarország, 2004. január (94. évfolyam, 1-26. szám)

2004-01-26 / 21. szám

HÉTFŐ, 2004. JANUÁR 26. •MEGYEI TÜKÖR" 9 Az alkotás öröme és kötelezettsége Hódmezővásárhelyi verseskönyvek Három táncmű a Szegedi Kortárs Balett estjén Vágyakozás és változás r Uj Suzuki ABS és dupla légzsák nélkül? Ha talál ilyet, az alapárnál 100 ezer Ft-tal olcsóbban elvihet i Középen Markovics Ágnes, A tragika címszerepében Fotó: Miskolczi Róbert Ha nagyon akarjuk, lehet persze összeköttetés a három egyfelvonásos között azonkívül is, hogy egy estén mennek. A három szuverén mű mindegyikében ott az ember ősi és modern, vagyis változatlan vágya - a változásra. A Koncert tangóharmonikára és zenekarra tízéves darab. Aligha véletlen /uronics Tamás és az együttes ragaszkodása ehhez a büszkén argentin és természetesen egyetemes tangóuniverzumhoz. Roberto Galvan egykori szegedi munkálkodása több értelemben is „vérfrissítő" hatású volt: modern és mégis populáris táncnyelve, érzéke az artisztikumhoz, gáttalan érzelmessége és színpadi fegyelme elementáris hatást tett az akkori táncosokra és befolyásolta Juronics alkotói pályáját is. Galvan műve: remek. Klasszikus példa arra, hogyan lehet a(z argentin] nemzeti kötődésű zene (Astor Piazzolla) és tánc egyetemes érvényű. Egy másik szempontból hivatkozási alap arra is, hogyan lehet a táncszínpadon megjeleníteni egyetlen, igaz, sokértelmű tánc, a tangó tartalmainak kibontásával az egész emberi univerzum kihagyhatatlan mozgatóelemét, a vágyat. A másikra, a másra - a változásra. A Koncert felrázó, izgató, ellenállhatatlan - kontrapunktista mű, az ellenpont zenei és testnyelvi mestereinek remeke. Bár egykori, éles-szikáran ellentétes fekete-fehér színvilága a felújításban megenyhült, változékony ellentétpárokból összeálló teljessége megmaradt. Dramaturgiai feszessége is, bárha Juronics és Barta Dóra nyitó pártánca, ez a ragyogó tangó-világ-sűrítmény amolyan nézőpárti mankóként is funkcionál. A világítástechnikai profizmussal és vizuális fantáziával fölerősített artisztikus színpadképek nagyon magas színvonalú táncos teljesítményeknek, kifinomult előadói kultúrának köszöhetők. Bárha az ötpárnyi előadói gárdában évtized múltán csak ketten vannak a régiből, Juronics és Sárközi Attila, úgy tetszik, a maiakat ugyanúgy megfertőzte a tangóhatás, mint az egykori táncosokat. A technikailag sokat kívánó, a táncos muzikális érzékenységét, odaadó fegyelmét és alázatát igénylő koreográfia méltó előadásáért nagyon meg kell dolgozni - de közben nagyon bele lehet szeretni. A szerelem pedig lejön a színpadról, a tangóuniverzum magával ragadja a közönséget. A Carmen, a klasszikus téma Uri Ivgi különleges, eredeti feldolgozása alighanem szintén tekintélyes színpadi karrier előtt áll. A vágy - változásra, szabadságra, egymásra - ennek is témája. Koncentrációs táborféle a színhely [Molnár Zsuzsa), egy pékműhelyben folyik a monoton rabmunka, Carmen (Barta Dóra) Joséja egy kápó (Fodor Zoltán), rabtárs a torreádor (Finta Gábor), érdekes módon mégsem válik fontossá a konkrét hely, az idő és az ismert „cselekmény". A technikás szólók, a monotóniát és a kitörő szabadságeksztázist kifejező együttesek, a bonyolult érzelmeket közvetítő táncok koherenciája olyan erős, hogy a darab elrugaszkodik saját tematikus, helyi és időbeli kötöttségeitől. Időtlenül érvényes táncszínpadi (szabadság-) vágyszimfóniává változik. Barta Dóra egészen kiváló benne és Finta Gábor kelt feltűnést remek szólójával. Markovics Ágnes brillírozik az abszolút főszerepben: A tragika, Martin Stiefermann munkája a Schubert-féle úton-lét, a titokzatos változás és vágyakozás folyamatosságát igyekszik színpadra tenni. De mintha a Carmenben tapasztaltak ellentéte történne meg ebben a koreográfiában: az időtlennek szánt figurák, helyek, idők nagyon is konkréttá válnak, a titok fátyla föllebben, a szimfónia hétköznapi cselekményrészletekbe fordul. Az egész - széttöredezik. SULYOK ERZSÉBET Védőhálóval, permettel, ultrahanggal a Dóm téri madarak ellen A panteon szobraira piszkolnak a galambok Ritka eset, amikor közel egymásután két verseskötet is megjelenik egy városon belül. Vásárhelyen ez történt. Nemcsak a megjelenés helye Vásárhely, de az alkotók is itt élnek. Asztalos Zsuzsanna Homályos múlt című verseskönyve visszautal az irodalom - és általában a művészetek - eredendő feladatára. Irodalmi művet ugyanis azért hoz létre az ember, hogy kifejezze saját maga érzéseit. Aki írásban fejezi ki magát, akkor is ír, ha senkihez nem jut el - példa erre Galyasi Miklós Fut a lidérc című verseskötete, amelyről Köszegfalvi Ferenc helytörténész följegyzi: egyetlen példány sem kelt el belőle Vásárhelyen. (Más művészeti ágakban is így van ez, lásd Van Gogh, aki életében egyetlen képet adott el - azt is egy rokona vette meg.) A recenzensnek az a benyomása, hogy ezek a versek nem abból a célból születtek, hogy egyszer majd elolvassák őket, hanem írójuk késztetést érzett érzéseinek, gondolatainak kifejezésére. Az, hogy könyv alakban megjelentek, ráadás, melynek csak örülni lehet. Hátborzongatóan hatásos például, amikor a Szürke madár című versben leírja a szerző: jönnek be az orosz csapatok Vásárhelyre, vonulnak át a városon, útjukba kerül egy vergődő, szürke madár, s a sok-sok kilométer hosszan vonuló, roppant haderő engedelmesen kikerüli a tehetetlen, haldokló, szürke madarat... A másik verseskötet, a Szubkultúra, Irhás József László alkotása. Érdekes a szerkezete, „a költő" és „a költői én" folytat egymással párbeszédet. A - magyarság kereteibe foglalt - népcsoportjáért tenni igyekvő alkotó, s az emlékezetében, vagy archetípusként tudattalanjából fölmerülő, felidéződő emlékek, a hallomásokból elképzelt, az olvasmányélmény-ismeretanyagok, illetve a vágyott jövő (melyben nincs semmi különös, csupán azokat az alapvető dolgokat szeretné elérni, aminek elérését József Attila is minimális programként tűzte ki) képei villődznak egymásra felelve, egymás után. Mintha videoklipet látna az ember, egymást követik szubkultúra múltjával-jelenével-jövőjével kapcsolatos, fölkavaró képek. Tehetségét jó cél szolgálatába állította az alkotó, érezve az ezzel kapcsolatos kötelezettséget, csak az elismerés hangján lehet szólni a kötethosszúságú versről. A művet dramatizált formában a Petőfi Sándor Művelődési Ház is bemutatta. F.CS. Újonnan megjelent vásárhelyi verseskötetek - nemcsak vásárhelyi olvasóknak Fotó: Tésik Attila A szegedi Dóm tér „szégyenfoltjait" a parlagi galambok potyogtatják az árkádok alá és a panteon szobraira. A madarakat többféle módszerrel próbálják elűzni. Bartók Béla bronzfeje méltósággal viseli a tiszteletlenül rápöttyintett pecsétet, amely fehéren lefolyva dermedt rá a géniusz magas homlokára. A zeneszerző időtlenségbe tekintő szeme nem is látja a szoborcsarnok párkányait és lámpáit guanóval vastagon beborító galambokat, amelyek a szikrázóan hideg téli napsütésben csak némi csipegetnivaló reményében szállnak le a nyomaiktól piszkossárga kőlapokra, inkább fönt melegszenek a hittudományi főiskola ablakaiban. Föltekintve egyszerre vagy félszáz galamb néz vissza ránk, mintha csak Hitchcock madarai szállták volna meg a Szent Márk térhez hasonlított teret. Szerencsére, a galambok egyelőre békések, leszámítva a fa-, márvány-, mészkő- és bronzszobrok és domborművek ellen intézett „bombatámadásaikat". Mert Bartók természetesen nincs egyedül méltatlan helyzetében: a panteonban az érintetlenül hagyott műalkotások jelentik a szerencsés kivételt. Szilágyi Árpád, a Szegedi Hagyományőrző és Városvédő Egyesület elnöke az árkádok alatti szemle végeztével arra kérte lapunkat, tolmácsolja az egyesület kérését: az illetékesek tegyenek végre valamit a megcsúfolt templomtér és a műalkotások védelmében. A Dóm tér a város lelke: szégyen, gyalázat!, hogy ilyen állapotban fogadja a turistákat és a lakóhelyüket szerető helybelieket - fogalmaz indulatosan a városvédő. Hiába söpörnek hetente többször is a területen, a lerakódott galambpiszkot csak mosással lehet eltávolítani - tudtuk meg Gila Csabától, a Dóm tér rendben tartásával megbízott Szegedi Környezetgazdálkodási Kht. közterület-fenntartási divízióvezető-helyettesétől. A költségvetésből évente háromszori lemosásra futja. Ez egymilhó forintba kerül. A szabadtéri előadások vagy más rendezvények idején alaposan összetakarítanak mint legutóbb a Lőw Emmánuel-szobor avatása előtt - ám már másnap látszanak az ürülék becsapódásának nyomai. Többféle védekezéssel próbálkoznak: a növényvédelemben ismert vadriasztó szerrel permetezik a szobrokat (ötvenszázalékos eredménnyel), a zenélő órától félmillió forintos ultrahang-berendezés zavarja el galambokat, s próbaképpen két szobornak rendeltek már madárvédő hálót is, darabját 80 ezer forintért. Enyhe áramütéssel riasztó vezetékek fölszerelését azért nem tervezik, mert akkor átszoknának a szobrokra a leszállóhelyet kereső madarak. Molnár Gyula biológus-ornitológus szerint viszont segíthetne az elektromos hálózat, de egyszerűbb és feltehetőleg olcsóbb megoldás is kínálkozik. Szaporodásgátló anyaggal kezelt magvakkal etethetnék az összefoglaló néven parlagi galambként ismert madarakat, s le kellene zárni a fészkelőhelyül szolgáló, környékbeli padlásokat is - így idővel megfogyatkozna a teret megszálló szárnyas sereg. A panteon elcsúfítására Szilágyi Árpád városvédő polgár is fölhívNYILAS PÉTER ta a figyelmet Fotó: Schmidt Andrea