Délmagyarország, 2004. január (94. évfolyam, 1-26. szám)

2004-01-24 / 20. szám

Szombat, 2004. január 24. SZIESZTA 17 KEZDETBEN AZ ARISZTOKRATAK KIVALTSAGA VOLT rendeznek bálokat EGY SIKERES, IZGALMAS SPORTPÁLYAFUTÁS ŐSZINTE ÖSSZEGZÉSE Válaszút előtt ről szakemberekkel, de egyelőre ez is csak elméleti szinten létezik. - Erről az útkeresésről szinte azt lehet mondani, hogy ott tart, mint egy frissen érettségizett diák, aki még pontosan nem tudja, melyik irányba induljon el. - Pontosan erről van szó. Én most, harminchárom évesen lépek ki a világba, és most kell eldöntenem, mivel is szeretnék foglalkozni. Akadnak megkereséseim, de ezek esetlegesek. Legutóbb például egy weilnesscég ajánlotta fel, hogy a hozzájuk járó üzletembereknek legyek a személyi edzője. Ez is még függőben van, lehet; hogy ebbe az irányba indulok el. Felesége érdeklődve olvasta a könyvet - Gondolom, a könyvírás azért az utóbbi időben kitöltötte a napjait. Kinek az ötlete volt, hogy a hihetetlenül izgalmas pályafutását érdemes lenne egy kötetben összegezni? - 2003 augusztusában, az anaheimi világbajnokság után Las Vegasban meglátogattam Supola Zoli barátomat, a TV 2 pedig pont nála forgatott. Ekkor ismerkedtem meg Vujity Tvrtko újságíróval, aki a kezembe nyomta legújabb kötetét. Innen jutott eszembe az, hogy már engem is többen megkerestek könyvírási szándékkal, így tőle kérdeztem meg, szerinte van-e értelme a történetemet megírni. Azt mondta, ha tényleg annyira érdekes, akkor biztosan van. Általa jutottam el a pécsi Alexandra Könyvkiadóhoz, ahol a vezető fantáziát látott az elképzelésemben, viszont úgy gondolta, hogy még karácsony előtt érdemes a könyvet piacra dobni. így öszszesen egy hónapnyi idő maradt a munkára. Számomra nem volt kétséges, hogy a nagybátyámat, Horváth Ferenc soproni újságírót kérem meg a könyv megírására, aki úgy ismer, mint a tenyerét, aki a pályafutásom minden állomását nyomon követte, és aki már előtte is jelezte, szívesen írna rólam egy könyvet, összeszedtem a velem kapcsolatos összes újságcikket, egy halom fotót, elővettük a diktafont, és elkezdtünk beszélgetni. Közben azt is tisztáztuk, hogy kik szólaljanak meg a kötetben, így például Farkasházy Tivadar, aki a sydneyi olimpiai siker után elsőként hívott fel élőadásban telefonon. - Mennyire adott szabad kezet a szerzőnek, sűrűn ellenőrizte a leírtakat? - Teljesen megbíztam Feriben, talán tíznaponként olvastam át, amit írt. Tetszik, amit és ahogy írt. A feleségem most olvassa a könyvet, esténként, amikor már kislányom, Szimóna elaludt. Úgy látom, még mindig érdeklődve lapozgatja a kötetet, úgyhogy neki is tetszik. A bizonyítás vágya - A kötetből biztossá vált számomra, hogy élete legfőbb mozgatórugója pici gyermekkora óta az óriási bizonyítási vágya... - Mindig meg akartam mutatni, hogy én vagyok a jobb. Sdhasem tudtam elviselni, ha például a bátyám fociban megvert. Képtelen voltam feldolgozni, ha nem lettem valamiben az első. Aztán később mindig bizonyítani akartam azoknak a kluboknak, edzőknek, akik velem foglalkoztak, megérte, hogy engem odavittek. Amikor Amerikában edzősködtem, ott is a bizonyítási vágy motivált, és szerencsére tényleg szép eredményeket értek el a tanítványaim. Amikor sorban a világbajnokságokon második lettem, tudtam, nekem előbb-utóbb sikerülnie kell, hogy a dobogó legfelső fokára álljak. - Hatéves kislánya mennyit örökölt ebből a tulajdonságából? - Makacs, önfejű, akaratos, hál' Istennek, olyan, mint az apja. Szeret úszni, de a tornához még kicsi, még nem tudja elviselni, hogy neki egy órán keresztül megmondják, mit csináljon. Úgy tűnik, nagyon ügyes, jó mozgáskészségű gyerek, remélem, sportolni fog, de nem szeretném, ha élsportoló lenne, mert az hihetetlenül kemény világ. KÖVES ANDREA Csollány Szilveszter mindig azt akarta megmutatni, hogy ő a jobb FOTÓ: SOMLÓ SAMU Amikor telefonon a másnapi találkozó időpontját egyeztetjük, azt kéri, hogy ne túl korai időpontot válasszunk, mert szeretne sokáig aludni. Csodálkoztam, hiszen pontosan a beszélgetésünk apropójául szolgáló, róla szóló, a napokban megjelent könyvben olvastam, hogy hosszú éveken keresztül hajnalban kelt, ami nem meglepő egy olimpiai és világbajnok tornász esetében. A soproni születésű, jelenleg Nagytarcsán élő Csollány Szilveszterről a Kisalföld soproni újságírója, Horváth Ferenc írt könyvet Szilas, a gyűrűkirály címmel. A versenysporttal tavaly augusztusban kényszerűségből szakító sportoló beszélgetésünket meglepő vallomással kezdi. - Az a helyzet, hogy kicsit lusta vagyok. Bár otthon a családdal együtt általában hat óra körül kelek, de most olyan jó volt sokáig aludni. - Azért a lustaságot nehéz elhinni egy olimpiai bajnok esetében... - Pedig alapvetően lusta vagyok. Csak azt vagyok hajlandó teljes erőbedobással végezni, aminek értelmét látom. A „muszájdolgoktól" nagyon ódzkodom. Kiesett a ritmusból - Most, amikor az élsport időszaka lezárult, nehéz megtalálni, minek is van értelme, amiért érdemes nagy energiabefektetéssel küzdeni? - Éppen a napokban panaszkodtam a sportminiszternek, hogy mostanában nem érzem magam túlságosan jól. A váltás nagyon-nagyon nehéz. A sportoló szinte burokban él, a világtól elzárva. Most pedig nyitni kell, meg kell találni azt a munkát, amiben szintén sikereket érek el, amiben örömömet lelem, és amiből meg is élek a családommal együtt. Ami a legjobban hiányzik, az a rendszeresség. Amikor sportoló voltam, minden ritmusosan következett egymás után, napi többszöri edzés, edzőtáborok, utazás, versenyek, tudtam, mi a következő célkitűzés, miért kell küzdeni. Most minden olyan bizonytalan. Több ügyben is megbeszéléseket folytatok, de még mindegyik függőben van. Persze ebből is van és lesz kiút, de azt tudom, hogy most is csak magamra számíthatok... - A versenyzést abbahagyó egykori élsportolók közül többen képtelenek megbirkózni az „adrenalinhiánnyal", szervezetük továbbra is sóvárog a megszokott, feszült versenyszituációk után... - Sok minden hiányzik, de ezek a streszszes helyzetek nem. Nem hiányzik az idegeskedés, az a hasgörcs, ami minden verseny előtt előjött, amikor az ember hiába fekszik az ágyban, képtelen pihenni, kikapcsolni. Nem hiányzik a fájdalom, a fogyókúra, a rengeteg utazás, az edzések utáni pakolás. Egyelőre jól érzem magam otthon, örülök, hogy végre többet foglalkozhatom, a feleségemmel, a kislányommal. Egyébként bizonyos kereskedelmi munkákban már most is részt veszek, támogatom egy ásványvizes cég és egy energiaitalt forgalmazó cég tevékenységét. A médiaiskola, amit még versenyző koromban kezdtem el, egyelőre „áll", elképzelhető, hogy a jövőben más irányban tanulok tovább. Most az a legfontosabb, hogy találjak valamilyen munkát, amiből el tudom tartani a családomat. Sokan hiszik azt, hogy aki olyan eredményeket ért el, mint én, az gazdag ember. Erről szó sincs. A sportpályafutásom alatt egy családi házat sikerült összehoznom, más vagyonra nem tettem szert. - Tervei között a torna semmilyen formában sem szerepel? - Egy magántornaklub tervét dédelgetem magamban, már beszélgettem erAz idei báli szezon különösen eseménydúsnak ígérkezik. A bálokat több mint 600 évvel ezelőtt, 1385-ben „találták fel" Amiens-ben, de ma is a legnépszerűbb társasági események közé tartoznak. BUDAPEST (MTI) A rendszerváltás óta eltelt évek a táncmulatságok reneszánszát hozták el Magyarországon. A társasági élet fontos eseményeivé váltak, akárcsak az estélyek, amelyek elsősorban az üzleti élet vezetőinek rangos találkozóhelyei. A meghívókon ismét megjelent az ajánlott ruházatra való előírás és újból kapnak a hölgyek díszes táncrendeket. A bálok története több mint 618 évre nyúlik vissza. A lexikonok szerint először 1385-ben, Amiens-ben rendeztek bált - így nevezték a VI. Károly Bajor Izabellával kötött házasságával kapcsolatos ünnepélyeket. A középkori mulatságokon merev ruhákban lejtették a táncokat. A szórakozás is szigorú szabályok szerint zajlott. Medici Katalin vezette be, hogy a nők könnyű, kivágott ruhában jelenhetnek meg, bár akkor még álarcot kellett hozzá viselniük. A mai fogalmak szerint korántsem könnyű díszruhákat évekig varrták, hímezték, gyöngyözték, méghozzá kézzel, hiszen a varrógépet akkor még nem találták fel. Az újkori bálok fénykora a XIX. század közepére, a XX. század elejére tehető. A fényes táncmulatságok először csak az arisztokrácia körében voltak gyakoriak, később azonban minden szakma és társadalmi réteg megrendezte év elején a maga mulatságát. A báli ruhák, bár sokat változtak az elmúlt évszázadok során, sok tekintetben megőrizték klasszikus stílusukat: ma is jellemző a földig érő hossz, a derék hangsúlyozása, a vállnélküli dekoltázsvonal, a selymek, bársonyok, csipkék alkalmazása, s a nagyestélyikhez a finom cipellők és hosszú kesztyűk viselése. Kukoricázunk velük Mai halainkra rá sem ismerne a száz évvel ezelőtti horgász. Kukoricával pontyra menni - egyáltalán, a kukoricát horgászatra használni - nagyfokú képtelenségnek tűnne számára. Ma, ha a horgász pontyot mond, nagy valószínűség szerint a kukorica szót is kimondja, Inkább előbb, mint utóbb. És a ragadozó halak fokozódó kukoricakedvtelését még nem is említettük. Mi ez a kukoricamánia? Pontyozni gilisztával kell, mondaná a száz évvel ezelőtti horgász, vagy ha sok az apró hal, s lecsipkedik a gilisztát, kenyérgombóccal. Mindkét változat érthető: a giliszta használata azért, mert bár a ponty úgynevezett békés hal, jórészt állati szervezetekkel táplálkozik, a kenyérgombócé meg azért, mert kenyérgabonát évezredek óta szállítanak vizek hátán, és a kiegészítésként növényi anyagokat Is evő pontynak volt Ideje hozzászokni a kenyérével egylényegű ízhez. Ma már viszont sem a giliszta, sem a gombóc nem jó pontyra. A Balatonon - régebben, mikor még kéthorgos felszereléssel pontyoztam, s az egyik horgon kukorica, a másikon giliszta vagy gombóc volt - tapasztaltam: a ponty az esetek 99 százalékában a kukoricás horogra jött. Vajon miért? Ne feledjük, a kukoricával történő pontyozást kényszerből találták ki a horgászok, a peremfutóorsók elterjedésekor, olyan csalit keresve, ami hosszú dobásokkor sem szakad le a horogról. Önként adódik a válasz: a kukorica időközben a halastavi pontytakarmányozás egyik leglényegesebb elemévé lett, és mert a mai pontyok nagy hányada telepített ponty, világos, hogy azt eszi, amit tógazdasági korszakában megHa bármi bekerül a vízbe, arra, kritikus szint fölött, a halaknak reagálniuk kell FOTÓ: MISK0LCZI RÓBERT szokott. Na de miért fogtam én nyurgapontyot Is kukoricával, mikor a másik horgon ott volt a giliszta vagy kenyérgombóc? Miért fogtam ballnt kukoricával? Miért nincs rekordlista kukoricával fogott csuka, süllő, harcsa nélkül? Miért van, hogy egyes vizeken a csallhalfogó hálóval gyűjtött naphalaknak kukoricadarával van tele a hasa, mely darát keszegek odacsábítására szórunk be? Miért kap lelkesen a törpeharcsa kukoricára, holott egykor törpebiztos csalinak számított? Ezekről sokféle hipotézist olvasni. Mindemellett megfogalmazhatunk egy törvényt: ha bármely anyagból kritikus szint fölötti mennyiség kerül ki a környezetbe, arra az élőlényeknek reagálniuk kell, vagy így, vagy úgyA kukorica „bejött" a halak•nak, legalábbis többüknek, s mert általa kifoghatok, erről tudomást is szerzünk. De mennyi olyan, negatív hatásban részesítjük a halakat, amelyről még csak nem is tudunk? •. -