Délmagyarország, 2004. január (94. évfolyam, 1-26. szám)

2004-01-24 / 20. szám

Szombat, 2004. január 24. SZIESZTA 15 SZALMA IBOLYA VÉGIGKÍSÉRI A RÁKOS GYERMEKEKET A HALÁLBA lan sérelmek, rajzban elmesélve A gyermekek között akad, aki elmondja, más viszont mert nem tudja szóban kifejezni - lerajzolja vagy elbábozza, hol és hogyan bántották vagy zaklatták szexuálisan. Dr. Szalma Ibolya szakpszichológus az erőszakot átélt kicsik mellett olyan gyermekeknek is lelki támaszt nyújt, akik gyakran - halálos betegséggel küszködve - hónapokig vagy évekig fekszenek a szegedi gyermekklinikán. Szalma Ibolya: Nem szégyellem a könnyeimet. Együtt sírok a családtagokkal FOTÓ: MISKOLCZI RÓBERT Körültekintő keringő Szalma Ibolya elmondta, hogy amikor az ópusztaszeri elmeszociális otthonban dolgozott, többször feltették neki a kérdést ismerősei: nem fél az ápoltaktól? Mindig nemmel felelt, pedig... Elmesélte, hogy volt egy 190 centiméter magas, 120 kilós férfi az otthonban, aki mindenkit megvert, nem számított neki, hogy az ápoló, nővér vagy orvos. A férfi ütött. A dologban az volt a legszörnyűbb, hogy nem lehetett kiszámítani, mikor húz be az embernek, vagy kever le egy pofont, mert a támadást soha semmi nem előzte meg. így nem gurult dühbe, nem őrjöngött, nem kiabált. Arcrezdülés nélkül ütött. Szalma Ibolya zeneterápiát tartott a nagyteremben, s kitalálta, hogyan kerülhetné el, hogy őt Is megverje a férfi. Szembeállt az óriással, farkasszemet néztek és beszélgettek, miközben tenyerét a férfi alkarján tartotta. Noha a beteg arcán nem, kezén érezni lehetett, hogy támadni készül. Amikor megrezdült a keze, a pszichológus hátralépett, hátratáncolt, így a pofon elszállt a semmibe. Közel két óráig tartott a nem mindennapi koreográfiára írt zeneterápia, ami után Szalma Ibolyát már sohasem akarta megverni betege. Szalma Ibolya matematika szakon kezdte el felsőfokú tanulmányait a szegedi tanárképző főiskolán, ami után átjelentkezett a jogi karra. Másodéves nappali tagozatos egyetemi hallgatóként szülte meg első gyermekét, Annát, majd ötödévesen Eszter lányát. Három év otthonlét után, jogi diplomával a kezében, huszonhét esztendősen kezdett el dolgozni az ópusztaszeri elmeszociális otthonban, ahol több mint háromszáz, korlátozottan cselekvőképes, illetve cselekvőképtelen beteget ápoltak. Az arcokra égett maszkokról - Itt az összes pszichiátriai kórképet megismertem, a skrizoféniától kezdve az alkoholos karakteropátián át az idiotizmusig - mesélte Szalma Ibolya. Ópusztaszeren határozta el, hogy elvégzi a pszichológiát, be is iratkozott az ELTE levelező tagozatára. - Az ópusztaszeri elmeszociális otthonban töltöttem el életem legszebb három évét. Olyan világba csöppentem, ami kívülről félelmetesnek tűnik, de belülről csodálatos. Nem foglalkoztam azokkal, akik egy ilyen otthonnak csak az árnyoldalát látják. Felfedeztem az emberek szépségét, lenyűgözött az otthon lakóinak rendkívül gazdag és színes fantáziavilága. Minden olyan érzést őszintén éltem meg a betegekkel, a szeretettől a félelmen át a haragig, amit ma már a normálisnak mondott közösségben nem lehet megtalálni, mert a többség az arcára égett maszkban szerepet játszik. Az elmebetegek nem viselkednek, nem játszanak szerepet. Megtanultam mellettük az életet. Szalma Ibolya tisztelte az otthon lakóinak emberségét, amit az érzékeny antennájú betegek mindig megháláltak. Van olyan ápoltja, aki még mindig küldi a levelezőlapot és felköszönti születésnapján. Az elmeszociális otthonban töltött három év után a szegedi bölcsődéknek és csecsemőotthonoknak lett a pszichológusa, ahol főként állami gondoskodásban élő gyermekekkel és nevelőszüleikkel foglalkozott. Miközben a szakvizsgájára készült, megszületett harmadik leánya, Flóra. A szegedi egyetem gyermekklinikájának szakpszichológusaként tíz esztendeje dolgozik. Itt a pszichoterápiás kezelések mellett a klinikán hónapokig vagy évekig bent fekvő krónikus beteg gyermekeknek és szüleiknek ápolja a lelkét. Az elveszített gyermekekről - A gyermekek és a kamaszok minden pszichés problémájával foglalkozom, a depressziótól kezdve a magatartászavarokon át a szenvedélybetegségekig. A legnehezebb dolgom a 14-18 évesekkel, közülük is a narkológiai betegekkel van, mert ma Magyarországon e korosztály pszichés gyógykezelésének nincs meg az intézményi háttere. A felnőttpszichiátriák ugyanis még nem, a gyermekpszichiátriák pedig már nem vállalják ezeket a fiatalokat. A hónapokig vagy évekig a klinikán fekvő beteg gyermekekről Szalma Ibolya elmondta: azt nem lehet soha megszokni, és túlélni is nagyon nehéz, amikor elveszítenek egy leukémiás kisgyermeket. A klinikai szakpszichológus nehezen, akadozva beszélt erről, pontosabban nem is nagyon beszélt, mondott egy mondatot, aztán hallgatott. Hosszú szünetet tartott. - A kisbetegek hozzám nőnek. Olyanok, mintha a gyermekeim lennének. Nem szégyellem a könynyeimet, amikor elveszítem őket. Együtt sírok a családtagokkal. A rendőrségi szakértői munka is emberpróbáló feladat Szalma Ibolyának. Ahogyan ő fogalmazott, munkájának talán ez a legsötétebb része, mert - mint mondta - nincs annál szörnyűbb, mint amikor gyermeket vernek vagy erőszakolnak meg. Tapasztalata azt mutatja, hogy a gyermekek nem mernek szólni az őket ért agresszióról, ha pedig szólnak, gyakran nem hisznek nekik. A szakpszichológus ennek tudja be azt, hogy a gyermekeket ért erőszakos cselekmények csupán egy százalékáról szerez tudomást a társadalom. - A gyermekek között akad, aki elmondja, más viszont mert nem tudja szóban kifejezni - inkább lerajzolja vagy elbábozza, hogyan és hol ütötték-verték. Egy kisgyermeknek, aki nem akart beszélni a Feláldozza az életét Halász Miklós szegedi újságíró több évtizede Ismeri Szalma Ibolyát, aki tanítványa volt, amikor még egyetemi hallgatóként, úgynevezett „kistanárbácsiként" hospitált a Ságvári gimnáziumban. Szerinte leginkább az a fantasztikus Ibolyában, hogy feláldozza életét a betegeiért. Úgy véli, nem mindenki tenné meg azt, hogy végigkísér egy rákos gyermeket a halálba, mert az nem csupán az ember Idegrendszerét őrli fel, de bele is lehet pusztulni. Noha a bántalmazások vagy a pedofll esetek kapcsán Szalma Ibolya a mindennapok szennyét látja, nem esik depresszióba. Önzetlenségénél, lelkiismeretességénél és segítőkészségénél csak vitalitása nagyobb. Az újságíró szerint bár a lélekgyógyász megtehette volna, sohasem a saját érvényesülését helyezte előtérbe. bántalmazásáról, rajzoltam egy pálcikaemberkét, amelyen megmutatta, hol verték erősebben és hol kevésbé. A felgyülemlett bűvöletekről Szalma Ibolya beszélgetésünk végén azt mondta: ahhoz, hogy fel tudja dolgozni azt a mérheteden fájdalmat, szenvedést és lelki kínt, amit átél a különböző történetek hallatán, mindennap szisztematikusan ki kell ürítenie az agyát. - Ennek megvannak a formái. Először is, nem viszem magammal haza a problémákat a klinikáról, minden reggel egy órát tornázom, mindennap legkevesebb két órát olvasok és rengeteg zenét hallgatok. Mindemellett gondozom a kutyáimat, macskáimat és hatalmasakat beszélgetek imádott lányaimmal. Amikor nagyon elfáradok, akkor utaznom kell, szórakoztatnom az agyamban felgyülemlett bűvöleteket. SZABÓ C. SZILÁRD PODMANICZKY SZILÁRD Anyák napalmja Egy kisfiú útnak indul, hogy a városban lemezt vásároljon, de maga sem gondolná, míg célját eléri, micsoda kalandok várják... Hogy a hűvös levegőt ne szívjam mellre, az állomás épülete felé vettem az irányt, s miközben üres zsebeimben kotorásztam a negró után, amit vélhetően már jóval ezelőtt elveszítettem, menthetetlenül megbántva éreztem magam. Mi mindent meg nem teszek a két lemezért, s egyszerűen sehol, senki és semmi nem kínál fel olyan választási lehetőséget, amellyel akár csak egy lépést is közelebb kerülhetnék hozzá. Hideg fejjel elhatároztam, hogy a keresést föladom, találok én más elfoglaltságot is, ami nem gyalulja tövig az önbecsülésem, és ha valami elérhetetlennek mutatja magát, majd közelebb jön, ha akar valamit. Ha meg nem, elbújhat a menyét seggébe! Alighogy megkötöttem magammal az alkut, mintha visszafogott vaku villanna a szemembe, a butiksor bejárata mellől elébem libbent egy ezüstös flitterekkel sűrűn fölszerelt, középmagas pomponlány. „Helló, köszönt szépen. Hokizni mégy?" Egy felesleges utolsó lépés után megálltam, a pomponlány felé fordultam, s a birkák türelmét és eszességét alulmúlva visszaköszöntem: „Szia!" „Hokizni mégy?", kérdezte újra, és a pomponokkal bemelegítő gyakorlatot Indított útjára. A bokáján és a térdén is volt egy-egy, vagyis két-két pompon, hosszú, kontyba kötött hajában pedig egy végső fejpompon. Egész testét beborította a flitter, kivéve a combjait, amit sötét, de vélhetően pamutból készült vastag harisnyanadrágba bújtatott. Nagyon szimpatikus lány volt, az arca kerek, mint egy tükör, a szemei egyszerűek és nevetősek, mint aki csecsemőkorában annyit kacarászott, hogy a még alakítható, puha csontozat és bőrözet ebben a rendkívül derűs alakzatba csontosodott. Az orra kicsi volt, és éppen merőlegesen állt a szájára, amely arcának kerek labdácskái alatt nyiladozott, megfelelő összhangban a csöppet sem kiugró állcsonttal. Kezet nyújtottam, ami nálam a feltétlen barátság jele. Elfogadta, de mintha ezzel választ Is kapott volna a kérdésére, egy darabig nem említette a hokit. „Eltévedtem", mondta barátságosan a pomponlány, s oly természetességgel állította mindezt, hogy mély tiszteletet váltott ki belőlem, s a magam önmarcangoló út- és lemezkeresését nevetséges, félresikerült harakirinek állította be. Úgy tudta mondani, hogy eltévedtem, mintha ez minden jónak a kezdete lenne, a fékevesztett optimizmus irányába mutató első értelmes hangsor. Már-már kimondtam, hogy én is, de megéreztem a tüdőmben készülődő, mérgezett hangok méltatlanul ügyetlen készülődését, mellyel legfeljebb sajnálatot válthatok ki ebből a szó szerint ragyogó teremtésből, aki apró korom legpompásabb leányélménye volt azóta Is. „És merre tartasz?", kérdeztem ügyetlenül, mint egy útjelző tábla, akit kedvük szerint hugyoznak körbe vérebek és egér nagyságú, gumis lábtörlőbe csomagolt, mozgó szobaszőrmék. „Szereted a dlsznóvágást?", kérdezte kíváncsisággal telítve ajkát a pomponlány. „Nem Igazán!" „Én se, csak enni szeretem." S mert e kettő közötti összefüggés általában elrontja a kedvem, a gyomrom, és a világegyetemben megtűrt emberiség mocskosan bunkó, csúcsra járatott hazugságállományát juttatja eszembe, igyekeztem másra terelni a szót. „Szép vagy", mondtam, és magam elé néztem a földre ferdén, mintha vak lennék, vagy legalábbis kínzó izomgyulladást viselnék a nyakamban. „Köszönöm szépen, mondta. Nagyon aranyos vagy." Na, már csak ez hiányzott, fülig pirultam, meg mertem volna esküdni, hogy ilyen dumának csak a baráti találkozásokon hencegve fölidézett párbeszédekben dőlnek be a lányok. De hát a fenébe Is, őszintén mondtam. És szerintem tudja ő ezt? A csajozás a világon az egyik legbonyolultabb dolog; hamarabb átlátom bármely technológiával megépített részecskegyorsító alaprajzát, mint hogy a lányok aktív vagy deaktív szenzibilitásán eligazodjak. „Ma mí disznót vágtunk, mondta, és pomponjaival ismét lassú táncba kezdett. Tudom, hogy nincs itt az ideje, kényszervágás volt, mondta, nem kímélve szépségét. Apu ragaszkodott hozzá. Hiába mondtam neki, hogy csak a bélmosásig érek rá, utána hokimeccsre kell mennem, mert megígértem, és amire a szavamat adom, annak úgy kell lennie. De az apám hajthatatlan, mint egy pedál nélküli bicikli. Hajnalban leszúrta a disznót, rossz volt hallgatni. De annyira rossz Időpontra tette a vágást, hogy a disznónak se felelt meg, és késsel a nyakában elszaladt. Áttörte a kerítéseket, végül a szomszéd padlásán találták meg, pedig nem is volt létra, ott zokogott a kéménynek dőlve. De már nem lehetett mit tenni, a kés fölsértette a szívburkot, az állatorvos is azt mondta, ilyen helyzetben faramuci lenne egy utólagos műtéti beavatkozás. Apám ott zokogott a disznóval együtt a padláson, és akkor már kőkeményen biztos voltam benne, hogy lekésem a hokibuszt. De hát a szavamat adtam." Vajon érezhettem volna-é másképp magam, mint hogy ugyanúgy testileg, mint lelkileg elolvadok. „Lehet, hogy ismered az apámat, mondta a pomponlány, úgy hívják, hogy Pick Márk."