Délmagyarország, 2004. január (94. évfolyam, 1-26. szám)

2004-01-10 / 8. szám

Az Országgyűlési Könyvtár állományából törölve NAPI MELLÉKLETEK Hétfő A DÉL SPORTJA Kedd SZERKESZTI: WERNER KRISZTINA, HEGEDŰS SZABOLCS 2004. JANUAR 10. Szerda Csütörtök Péntek WWW.DELMAGYAR.HU KUKABA DOBTAK A LESZERELESKOR KAPOTT KITUNTETESEKET Munkásőrség. Valaha, 1957 és 1989 között több tízezer tagja volt ennek a fegyveres testületnek, de már a múltidéző beszélgetésekben is nagyon ritkán kerülnek szóba az egykori MSZMP-katonák. Illegalitásba vonultak? Fogalmazzunk inkább úgy: kívülállóknak nagyon nehezen nyílnak meg. Akiket végül is sikerült megszólaltatnom, úgy vélik, az ország lakóinak többsége a rendszerváltozás vesztese lett. És egy a vigaszuk: szerintük a kapitalizmus sem tart örökké. - Mondok én magának valamit: ne akarjon a munkásőrségről írni. A mai fiatalok lassan már el sem hiszik, hogy valaha volt ilyen testület, sok öregebb meg legszívesebben elfelejtené. Még azok is, akik vörösre tapsolták a tenyerüket a párttaggyűléseken, igen, még azok is letagadnák, hogy önként és dalolva léptek be munkásőrnek, vagy lettek hivatásosak, mondták az esküt, és jóleső érzéssel vették át a kitüntetéseket, mondjuk árvízi gátépítés után. Azt mondják, erőszakszervezet volt. Meg a kommunista párt fegyveres csapata. Szóval kollektív a szégyene annak, aki valaha is magára hűzta a munkásőrmundért. Én persze egészen másként látom, de az legyen az én dolgom. Ennél többet pedig egy szóval sem mondok, ha pedig leírja a nevemet, letagadok mindent. De ekkora szemétséget csak nem követ el ellenem. Szürke egyenruhások Hatvan év körüli, testes férfi hárította el ezekkel a szavakkal kérésemet: ugyan, segítsen már abban nekem, hogy majd másfél évtizeddel a munkásőrség megszüntetése után riportot írhassak a szürke egyenruhások egykor oly lelkesen masírozó csapatáról. Más így fogalmazott, Moldova György ávéhásokról írt, Elbocsátott légió című könyvére utalva: mi vagyunk az elfelejtett légió, ezért aztán maga is felejtsen el minket, ha lehet örökre. Több hónapos próbálkozás után végül találtam olyan volt munkásőrt, akit meggyőzött igyekezetem. Azt hosszas rábeszélés után sem sikerült elérnem, hogy egy asztalhoz üljenek velem a volt munkásőrök, de megígérte, írásban feltett kérdéseimre meghozza ő a válaszokat. És abban benne lesz az igazság, merthogy ennyi mocskolás után már csak arctalanul őszinte a volt munkásőr. Nevezzük hát Gábornak, Imrének és Ferencnek azokat, akik őszintén vallottak arról, miért is döntöttek úgy, hogy dobtáras, majd AKM-géppisztolyt kapnak a vállukra, s akkor is gyakorlótéren nyelték a port, amikor mások már javában építgették gulyásillatú, kiskertes szocializmusukat. - Acélkék egyenruhásoknak dicsért minket akkoriban a pártsajtó, de most már nyugodtan kimondhatjuk, szürke is, kopott is volt az uniformis, az elfelejtett légió Munkásőrök lőgyakorlatot tartanak a Sándorfalva és Dóc közötti erdős területen. (Képünk illusztráció) FOTÓ: SOMOGYI KÁROLYNÉ minden különösebb dísz nélkül. De nem is a szép egyenruha vonzott minket, hanem a munkatársaink élménybeszámolói. Hétfőnként jóízűen mesélgettek a kiképzésről, a közrendvédelmi szolgálatról, meg aztán, mi tagadás, a pártszervezet is igen erőteljesen agitált minket. Meg egyébként is: férfias dolognak éreztük, hogy különösebb tréning nélkül lehúzunk tíz-tizenkét órás kiképzést a terepen, tűző napon, vagy zuhogó esőben. És bizony annak is volt romantikája, hogy a szél kifújta a levest a kanálból - emlékeztek a belépés körülményeire a ma már javakorabeli férfiak. Ketten napjainkban, akárcsak a 70-es, 80-as években, szakmunkásként keresik a kenyérrevalót, egyikük fiatal nyugdíjasként idézett fel nem is oly régen volt időket. Búcsú a csapatzászlótól A legszebb emlékek között Ferenc a dóci lőtéren végrehajtott éleslövészeti gyakorlatot említette, Gábor az alsó-tiszai árvíz elleni védekezéskor végzett kéthetes munkájára büszke. Imre pedig költözködéséről mesélt. Mint írta: nyolcan-tízen is elmentek munkásőr társai közül segíteni, s azok között éppen úgy volt gyári munkás, mint főmérnök, de még főiskolai adjunktus is hórukkolt a nehéz bútorok alatt. Olvasom a kézzel írott sorokat, de az első oldalakon politikáról, elkötelezettségről, a szocializmus iránti hűségről szó sem esik. Ám amikor a munkásőrség megszüntetése kerül szóba, már nem rejtegetik keserűségüket. - Nekem a legnagyobb csapás az MSZMP 1989. októberi belső szétrobbantása volt - írta Ferenc. - Sejtettük mi már korábban, hogy az úgynevezett reformkörösöknek éppen úgy nem kell se a szocializmus, se a munkásőrség, mint az ellenzékieknek. Az MSZMP utolsó kongresszusa szerintem egy jól előkészített puccs volt, az árulók kongresszusa, tisztelet a kivételnek. Ami meg ezután következett, a búcsú a csapatzászlótól, már csak hab a tortán. A rendszerváltó MSZP-s Németh Miklós által adományozott leszerelő kitüntetést hazafelé menet a kukába dobtuk. Hogy a rendszerváltozás után érték-e inzultusok az egykori munkásőröket? Egy-két beszólást néhány elvakult embertől persze kaptunk, de egyéb sérelemről nem tudunk beszámolni idézték fel a kilencvenes évek elejét a férfiak. Majd már a szocializmus szerintük nem kevés értékét vetették össze a honi kapitalizmus mai állapotaival. A tőkés rendszer sem tart örökké - A szocializmus legnagyobb előnye az volt - bizonygatták hogy létbiztonságban éltünk, nem ismertük a munkanélküliséget, a kiszolgáltatottságot. A Kádár-rendszerben az alkotmányban is kimondták, hogy az állam garantálja a munkát, a jó közbiztonságot. A vállalati és a SZOT-üdülés ma már csak álom. Számunkra nem vitás, hogy az ország lakóinak többsége a rendszerváltás vesztese lett. De már ez van, nincs értelme keseregni. Lesz jobb is, mert a tőkés rendszer sem örök - vélekedik Gábor is, Imre is, Ferenc is. Egyébként mindhárman ma is aktívan politizálnak. Választások idején mindenképp. Nem titkolják: ők a Munkáspártra adják a voksukat, mert azt tartják igazán baloldali pártnak. Levelüket, pedig egy kérdéssel zárták. A következő szavak sorjáztak a kockás papíron: - Tessék még jól meggondolni, szerkesztő úr, hiányzott magának ez a velünk folytatott, levelezős beszélgetés? BÁTYI ZOLTÁN PODMANICZKY SZILÁRD Anyák napalmja Egy kisfiú útnak indul, hogy a városban lemezt vásároljon, de maga sem gondolná, míg célját eléri, micsoda kalandok várják... Bekapcsoltam a magnót, a fickó letette a cigarettát, húzott a sörből, aztán hátravetette fejét a fotelben. Úgy tűnt, egyhamar elaludt. A hangerőt visszavettem, ne zavarja az alvásban, s hogy így nyugodtan szemlélhessem az arcát, ami úgy hasonlított az enyémre, mint két pogácsa másik két pogácsára. Hozzáértem a homlokomhoz, letapogattam a szemöldök-orrnyereg-állgödör útvonalat, és közben az ő arcát figyeltem, érzésem határtalanul hasonlított ahhoz, mintha tükörben figyelném magam, az ujjhegyeim tükrében. Egyre biztosabb lettem benne, hogy saját magammal találkoztam, azzal, aki hosszú évekkel később vagyok. A hajam csapzott és hosszú volt, zsíros Is, az arcbőr helyenként püffedt az alkoholtól, a húsos homlokon hurkás redőkbe gyűrődtek a ráncok. Az elnyomott cigaretta bűze betöltötte az egész lakást, melyben Ismét körülnéztem, s felismertem jó néhány tárgyat, könyveket, bútordarabokat Is, majd visszatértem jövőbeli önmagamhoz, és kis híján elfogott a félsz, amit e megrendítő ember látványa indukált. Nem akarok ilyen lenni, mondogattam magamban, és még az se vigasztalt, ha tehát most itt az a zene szól, amiért útnak Indultam, akkor minden valószínűség szerint végül sikerült megszereznem. Hogy mindez valóban megtörténik velem, igen kis valószínűséggel hittem, ugyanakkor be kellett látnom, akármibe Is keveredtem, egyelőre képtelen vagyok tőle megszabadulni. Nem, másképpen: mindaz a tudás és érzékenység, mely eddigi életem során önmagam hivatalos megtapasztalására késztetett, most sem tesz mást, mint azt súgja, a csodálkozás ugyan helyénvaló, ám a történtek béklyója ugyanolyan erővel tart Itt, mint halban a szálkát, amelyen persze semmi csodálkoznivaló nincsen, valóságossága egyívású bármely különös, tántoríthatatlan pillanatod eredetével. Jól vagyok, kérdeztem magamtól, s elzsibbadt lábamat megtornáztattam a levegőben, ám a mozdulat bántóan rosszul sikerült, a fejemben megkongatta a vészharangokat: „Nincs ebben a gyerekben semmi élet. Nagy csalódás ez nekem. Nem képes megtalálni helyét a világban, de csak azért, mert nem Is akarja. Lusta, mint a porcukor." Itt egy pillanatra leragadtam, mert a hang ezúttal közeledett hozzám, s koponyám akusztikai kiképzése nem alkalmas efféle térhangok megjelenítésére. Nem gondolhattam másra, a hangok ezúttal kívülről szűrődnek befelé. Az előszobában villany gyúlt, ami csak megerősített iménti feltételezésemben. Gondolkodás nélkül - ami egyébként kedvenc Időtöltésem - föltéptem az erkély ajtaját, három mozdulatot követően az erkély párkányán találtam magam. A sötétben nem volt könnyű megállapítanom az alattam húzódó, úgynevezett lakómélységet, de mert a mélység középső felében egy igen széles koronájú fa húzódott, egy gyors gondolatkísérlettel megelőzve a fa lombjai közé vettem magam. Ugrás közben szürke, szőrös majom képe jelent meg előttem, amely ügyes farkmozdulattal irányítja magát a suhogó levegőben, lábai olyan ruganyosak, mint egy macskáé. Ám ezen túl sokáig nem tűnődhettem, csakhamar recsegve akadtam fönn az első gallyak tartásában. A recsegés veszélyesen rosszul hangzott, hentesnél hallottam ilyet több ízben, mikor a karajcsontokat törte ketté puszta kezével. Épségem és egyensúlyom egyazon faág két oldalát jelentette, melyről tovább zuhanni nem sok bizalmat ébresztett bennem, de mert fázni kezdtem egy északról jött jeges léghullám nyomán, bal kezemet óvatosan kinyújtva fogást kerestem a sötétben. E pillanatok egyikében a szomszédos emeleti ablakban halvány fény gyúlt, amely azonnal tisztázta előttem a fa ágazatának szerkezetét, s mert egyetlen csontomat sem éreztem eltörve, lassacskán, mint egy gyanakvó majom, lemásztam a fáról, s midőn lábam a porhanyós anyaföldet elérte, kísérteties szerencsém gondolata ütött tanyát a fejemben, miszerint mégis csak van gondviselés, mert annak jótét keze nem hosszú és hegyes tövisekkel tűzdelt fát ültetett az erkély alá, amelyről menekülni kényszerültem. De vajon miért is menekültem? Erre adjon nekem választ valaki. Hiszen ennyi erővel a bejárati ajtót is használhattam volna mintegy kijárati ajtóként, s kisurranva megspórolhattam volna magamnak egy halálugrást, amelynek kimenetele igencsak kétséges volt. Én minderre egyetlen magyarázatot tudok, melynek hitelességét magam se tartom túl sokra, ám ha azt vesszük, hogy cselekedni és gondolkodni nem minden esetben ugyana' két párhuzamos sínpár, akkor belátásaink sem minden esetben kívánnak törvényszerű magyarázatot. Mondhatni, legbensőbbemig taszított annak lehetősége, hogy a lakásba belépő emberek személyazonossága visszavonhatatlanul és megmásíthatatlanul bizonyítja, hogy a fotelben alvó eltorzult, zsíros férfi valóban én vagyok, s ezt még akkor sem viseltem volna el, ha satöbbi, satöbbi... Megátalkodottan ragaszkodtam ahhoz, hogy én magam döntsek a sorsomról, s életem során mindvégig megmaradjak azon képességem birtokában, mellyel a belátható választási lehetőségek közül a számomra legildomosabbat választom. Gondoltam gyerekfejjel, s mert fáztam, nem gondolkoztam tovább.