Délmagyarország, 2003. december (93. évfolyam, 279-303. szám)

2003-12-06 / 284. szám

Szombat, 2003. december 6. SZIESZTA 15 legendárium A gyermekeket ajándékokkal örvendeztető jóságos apó, a Mikulás legendáriuma koronként és népenként változik, alakjában hosszú évszázadok alatt többféle mitikus figura, néphagyományi elem ötvöződött, s él máig. A Mikulás-legendáriumba az évszázadok során ezerszám kerültek csodás, mulatságos, megható történetek, az ajándékosztó sokféle módon és alakban érkezik, változatosak kísérői, s nem is minden gyermekhez december 5-én éjjel látogat el. A Mikulás-kultusz alapjait Myra városának 350 körül élt, később szentté avatott püspöke, Miklós rakta le irgalmas, jótékony cselekedeteivel, aki sok jótéteménye során egyszer egy éjjel három aranyrögöt dobott be zsákjából hozományul három leányhoz, hogy tisztességgel férjhez mehessenek. A későbbi ajándékosztók ruhájának színe állítólag azért lett piros, mert Szent Miklós püspöki ornátusa piros volt, azért járnak zsákkal, mert ő is azzal járt, s azért kell a kifényesített lábbelit az ablakba tenni, mert ő is az ablakon dobta be az ajándékot. Sőt talán aranyvesszős virgácsa is volt, amivel a későbbi Mikulások segítői is jártak, a krampuszok, a manók, a kisördögök, akik a rosszul viselkedő gyerekeket büntették. A virgácsolók személyében alighanem a téli napforduló ősi, pogány rituáléinak rossz szellemei mentődtek át, szivárogtak be az újabb keletű néphagyományokba. A téli napfordulós ünnep pozitív figurái több népnél egybeolvadtak az ajándékhozó jóságos apóéval, a Mikulás-kultusz mintegy három évszázada kiteljesedett, s mindenfelé sajátos helyi elemeket kapott. A valaha karácsony előestéjén tartott gyermekpüspökjárós télünnepet (zajossága advent idején nem lévén kívánatos) az egyház a XIII. században „telepítette" Szent Miklós névünnepének előestéjére, s néhány nép (például az olaszok, görögkeletiek) kivételével ekkor történik a gyermekek megajándékozása. Hozzánk krampuszai kíséretében a Mikulás jön - bár neve nem magyar, hanem cseh eredetű - az 1920-as, 30-as évek óta szinte minden kisgyermekes házhoz, az ablakba állított tiszta cipóbe, csizmába téve az édességet, játékot, esetleg virgácsot. Európa más országaiban sokkal régebb óta jár dió, alma, aszalt gyümölcs ajándékaival, sőt a hollandoknál - ahol fapapucsba várják az adományt - már a XV-XVI. században akkora volt a kultusza, hogy nemcsak a gyerekek, de a felnőttek is kaptak nassolnivalót. Angliában a kicsik a kandallóra tett zokniba várják a meglepetést, és meggyőződésük, hogy a jóságos apó a kéményen teszi azt be - ruhája ennek megfelelően hasonlít a rövidkabátos, öves kéményseprő-öltözetre. S lehet, hogy ez adta az alapötletet - egy „amerikai típusú" Mikulás megrajzolására Thomas Nastnak, majd pedig a „kólareklámos" Santa Claus azóta világhódító figurájának kreálásához - 1931-ben Hadson Sundblom grafikusnak. Bár a világhódításban az észak-európai népek kételkednek, szerintük ugyanis csak az ő mitológiájukban gyökerező jóságos apó az igazi, és valahol náluk van a valódi hazája. A finnek például a Korvatunturi, azaz a „Fülhegy" közelében, Ravoniemiben felépített Santa Claus Village-ben mutogatják a világ minden tájáról charterjáratokon egész évben érkező turistáknak a maguk Joulupukkiját, aki egy ideje már az e-mailen érkező gyermekóhajokat is teljesíti, s legendás száguldó rénszarvasait „otthon felejtve", repülőgépen tesz viziteket szerte a világban (a minap éppen Magyarországon is). SZABÓ MAGDOLNA Tanulmány a húsról Úgy kezdődött, hogy vacsoráztunk. Marguerite Yorucenar gyönyörű szülőházában, Flandria fölött égett az alkonyati ég, és hárman voltunk. Michell színésznő és sokat megélt nő, fiatalon dolgozott a szeles Észak-Németországban, aztán elment gyógyítani a polgárháború sújtotta Nicaraguába, élt Mexikóban, Los Angelesben és New Yorkban, szóval tudta, mi a világdörgés. Teresa cseh írónő volt, filmmel, regényírással és zsurnalizmussal foglalkozott, úgyhogy ő is sűrű kapcsolatban állt a valósággal. Minden este közös vacsora, harsogó saláták, finom pácban áztatott borjúhúsok, nyúlgerinc, birka, nyolcfogásos sajttálak, krémesen súrú zöldséglevesek. És úgy a második héten, az egyik este gyanútlanul rájuk pillantottam, és azt mondtam, mintegy csak úgy mellékesen, mint egy kis ártatlan játékkarikát, eléjük kanyaritottam a mondatot, hát mi lenne, ha egyszer én főznék este, nem pedig a ház mindenese és gondnoknője, a kedves Anett, én, Szív Ernő főzném nekik a pörköltet, ami ugye, nem gulyás, vagy készítenék valami ilyen szépséges magyar egytálételt, egy jó kis paprikás krumplit, öregtarhonyát, mondjuk, fogalmam se volt, honnan szerzek Flandriában tarhonyát, legfeljebb gyorspostával hozattam volna a szatymazi tarhonyagyárból, mindegy, magyar nem Ismer lehetetlent, legfeljebb, ha már minden kötél szakad, a szürkemarhára azt mondja, ez Itt kérem, a magyar puszták oroszlánja. Szóval nyílt, egyértelmű, nemzetileg is karakterizálható ajánlatot tettem. És akkor a két kedves nő, gyorsan, nagyon gyorsan valami másról kezdett beszélni, nem az ételekről és az evési szokásokról, nem tudom, átváltottak pergő franciára, talán Malgret felügyelő vagy az idegenlégió volt a téma, foci biztosan nem, mert azt utálták, és fogalmuk se volt arról például, hogy a nemzeti válogatott hármat hintett a széteső németeknek, satöbbi. Aznap nem esett olyan jól a vacsora, kicsit sértve is éreztem magam, de azért fogyasztottam bőségesen. Néhány nap múlva az interneten szaglásztam, és az egyik újságban találkoztam egy Balaton nevű osztrák együttessel, hárman vannak, és arra specializálták magukat, hogy a bunkó magyarokat gyalázzák, viszont nagyon színesen és szellemesen teszik. Én speciel az asztal alá estem a röhögéstől, de azt el tudom képzelni, hogy némely magyar honfitársam tegezt és nyilat ragad, redős homlokára húzza a csúcsos harci süveget, és megindul a mocskos, labanc Bécs felé, hújj, hejj, anyádat osztrák. Éljen Grespik, Csurka meg ifjabb Hegedús, és a többi jó magyar. A lényeg az, hogy a Balaton együttes feltette a kérdését Mi a magyarok hobbija? A magyarok hobbija a hús, válaszolta a Balaton együttes, a három nagybajuszú, csikós ruházatban ugrabugráló osztrák. Megjegyzem, néhány hónapja grazi diákcsapat járt tanulmányi célzattal Budapesten, ahol a pesti egyetemisták jobbnál jobb programokat szerveztek nekik, és a tíz nap elteltével megkérdezték tőlük, a grazi egyetemistáktól, miként érezték magukat, mire felállt egy szőke, nyolcvankilenc kilogrammos, esztétika szakos osztrák kislány, és elmondta, hogy minden nagyon szép volt, minden nagyon jó volt, mindennel meg volt elégedve, csak, és ekkor egy pillanatra elhallgatott, csak sajnos mindennap húst kellett enni, mondta ki végül, leült, és elsírta magát. És aztán három nap múlva újra megtettem az ajánlatot, hogy olyan marhapörköltet abszolválnék, amitől virágba borulnak a salátás női szívek is, de ekkor a tekintetek a távolba meredtek, nem, egyáltalán nem szóltak, csak szelíden ingatták a fejüket, nem, Ernő, felejtsd el a húst, a hús magyaros jellegű kikészítését, felhasználását, felejtsd el végleg, hogyan varázsolnak a magyarok a hússal, satöbbi. Jól van, ha nem, hát nem. Mert már megéreztem, hogy elvesztem, én itt, ezen a csodálatos helyen, ahol esténként bagoly huhog flamandul, ahol a hajnali ködben vadászfegyverek dörögnek, és tíz fokos belga sörök nyílnak maguktól, én itt még egy gyermekkori sertészsíros kenyeret se kenhetek, mert nem. Egyébként mit mondott aztán Teresa a sajttál fölött? Azt mondta, hogy például neki nagyon sok helyes magyar barátja van, és a magyaroknak iszonyatosan jó a humoruk, nagyon sok nevetségeset és vicceset tudnak mondani megtenni, és nem érti, hogy közben miért hálózza be a magyar irodalmat meg a művészetet ez a súrúszövésú depresszió, világvégi kedv és szörnyűséges melankólia. A pontos választ nem tudom, mondtam, talán, mert amikor nekik Svejk adta a bankot, nálunk mohácsvirgács kellett. De azért Örkényt ismerte, ha piár. Ennyi a történet. Nem túlságosan izgalmas, nem túlságosan tanulságos. Most már csak annyit kérdeznék, hogy amikor egy hónap elteltével kis hazámba visszatértem, és beléptem egy lakásba, aranygaluskás, piros lében forradalmat játszó pörkölthúsdarabkák vártak-e. Igen, azok vártak. És túlettem-e magamat ebből az étekből? Igen, túlettem magamat, jóval többet ettem, mint amit a jó ízlés megenged a magamfajtának. És persze roszszul lettem? Ó, Igen, persze, hogy rosszul lettem. És ez jó volt? Igen, igen, nagyon jó volt. SZÍV ERNŐ NOSZTALGIABOL SOSEM ELEG Bányász Simon István bányász volt Várpalotán, most csatornát épít Újszegeden. FOTÓ: SCHMIDT ANDREA Elérte a csatornázási láz kertünket is. Ne olvasson ki senki mellékértelmet rövid mondatunkból, mert nem tettünk bele. Az emésztögödömél sokkal jobb, ha elvezetik a szennyvizet Két markotós nagy gép, egy teherautó, vezériilésben a hozzájuk rendelt emberrel, és négy gyalogmunkás dolgozik az utcánkban. Ja, és van még egy, a vállalkozó. Egészen újkori fölállás ez. Utánozom egyik humoristánk hajdani elszólását: szeretem én a munkát, órákig el tudnám nézni. Addig-addig nézegetem a legtöbbet dolgozót, amíg ki nem derül róla, Várpalotáról jött. Sőt a három plusz egy is onnan való. Az én hazámból, Veszprém megyéből! Házhoz jöttek. Az első kulákpör Megszűnt a bánya, vájárból előmunkás lett, elcsatlakozott csatornaásónak. Megkérdeztem: hallott-e azokról a szerencsétlenekről, akik a koncepciós pörök idején lettek bányászok? Éppen abban a bányában dolgozott, amelyet rabok nyitottak annak idején, de semmit nem tud róluk. Annyit csak, hallomásból, hogy voltak, akik munkaidő után a börtönbe mentek, mások meg haza. Elmondom neki az első magyar kulákpör tömör történetét. Kötelet kellett volna kapnia, mert a minden pörök koreográfusa úgy írta meg a szövegkönyvet, hogy a mocskos kulák fölbérelte hajdani cselédjét - lovat ígért neki szolgálataiért, amivel elmehetett volna kubikmunkára, és otthagyhatta volna a téeszcsét ha fölgyújtja az újsütetű közös gazdaság kazlát. Végigkövettem a pórt a levéltári iratok alapján. Szalmalángon lehet disznót porzsolni, de kukoricát sütni nem szokás. És álljon elő, aki október közepén tejes kukoricát talál. Az már csak ráadás, hogy anya se képzelhető el, aki reggel ötkor fölkelti csemetéit, és reggelit se ad nekik, hanem kukoricasütésre kárhoztatja őket. Kapott is egy akkora pofont a valahogy éppen kéznél lévő nyomozótól, nem egészen ezért, hogy nekiesett a szekrénynek és elvetélt. És a kétéves gyerek se tud tüzet gyújtani. A bűnjelek között mindenesetre ott volt egy megpörkölődött kukoricacső meg egy doboz gyufa is. Hideg vízből meleg vízbe A kutyának se szokott sikerülni az első kölke, az újfajta pörből se lett tökéletes a legelső. Rosszul sült el a koreográfia, a statáriális bíróság öt tagjából három nem szavazta meg a kötelet. Nem találták megalapozottnak a vádat, életfogytiglani osztottak. Felesége azonban kénytelen volt elválni tőle. Vélhetően ez is benne volt a kottában. A bíráknak lett alkalmuk javítani. így indult a beszélgetés. Csak akkor érthettünk szót, amikor a teherkocsi várakozást parancsolt. Kiderült, emberünk nem is várpalotai, Szabolcs megyéből, Tiszakórogyról indult neki a földalatti világnak, mert közelebb nem talált munkát magának. Amikor a hároméves vájáriskolát elvégezte, a közintézményeknek át kellett állniuk az olajkályhákra, de három év múlva visszafordult minden. Idelent úgy mondják ezt, hogy hideg vízből meleg vízbe lógatták az embert. Alig telt el rajta a bányásznyugdíjhoz szükséges esztendő, kezdte csukogatni kapuit a várpalotai is. Tanultam is tőle valamit. A vihederről azt tudtam csak - Jókainál olvastam először-, hogy a sújtólég neve, és borzalmas dolgokat művel, ha berobban. Némely tájszólásban vihar is lehet, de a bányászok szókincsében ma már műszer a viheder. A sújtólég mérésére való. Visszamenne még Gödrös most a hivatalos neve. Nyugdíjasként végigcsatornázza az országot. A két méternél is mélyebb árokból, lapát mellől ő irányítja a kinti gépeket például. Centiméteres pontossággal, víz-, gáz- és villanybekötések pókhálója között. És ő kiáltja a legnagyobbat, amikor a markoló gémje beleakad a telefonvezetékbe. Hiába mondja a vállalkozó, lapát csak ott dolgozzon, ahol a markoló tehetetlen, ö megállni nem tud. Azt hiszem, rossz helyre született. Otthon is ez volt a törvény. Elönti a nosztalgia, amikor újra meg újra visszaterelődünk a bányára. Hej, de szívesen visszamenne még! Esélye sincsen rá, azokat a gépeket kiszedték, amelyek olajban fürödtek, mert a környezetvédelem így kívánta, a többit benne hagyták az elárasztott vágatokban. A föltámadás ígérete rájuk nem vonatkozik. Előtte két halálos szerencsétlenség történt, mögötte is kettő, neki csak kisebb törései támadtak. Azt mondja, azért szeretett lenn lenni, mert ott minden embernek minden pillanatban használnia kellett az eszét. Úgy mehetett csak be valahová, hogy a kijövetel is biztos legyen. Aki megtévedt, kegyelettel eltemették. Megható tudott lenni a bányásztemetés. Szerencse föl, szerencse le... HORVÁTH DEZSŐ találta fel a telefont LONDON (MTI) írásos dokumentumok bizonyítják, hogy nem Alexander Graham Bell, hanem Philipp Reis német tudós találta fel a telefont. Reis 1863-ban, 13 évvel a skót származású amerikai kutató előtt készítette el saját berendezését, amely a tesztek szerint képes volt emberi beszédet fogadni és továbbítani, bár a készülék hatósugara igen kicsi volt. A német tudós munkájának eredménye azonban nem került nyilvánosságra, mert azt üzleti érdekből gondosan eltitkolta egy angol üzletember, Sir Frank Gill. A történelmi felfedezésről szóló dokumentumok a londoni Tudománytörténeti Múzeumból kerültek elő.