Délmagyarország, 2003. december (93. évfolyam, 279-303. szám)

2003-12-24 / 299. szám

Szerda, 2003. december 24. CSENDES ÉJ V. DARVASI LÁSZLÓ Csak egy igaz történet A taxis nem tudta a címet. Nagy körmű, bajuszos férfi, a bulvárlap a kesztyűtartóban hevert, meztelen női test, megölte, feldarabolta, megette, Svédországban kétormányú elefánt született. Végül gyalog értem a kispresszóhoz, a barátom már várt. Szelíd tekintetű, szakállas férfi, néha két ujjal igazít a szemüvegén. Kellemes humora van, sokat olvas, papír felett töltötte az életét. Évekig élt külföldön, nem messze, bár, ha azt vesszük, amikor Nyugatra indulunk, a határ átlépésével egyszeriben negyven évvel előrébb vagyunk máris, egy másik világban. Azt mondja, titok, amiről beszélni fog nekem, titok, mert senki sem tudja, illetve két asszony tud a dologról, meg egy kisgyerek kezdi sejteni, viszont megírhatom. Ez furcsa. Tartsam a számat, de a tollam hegyezhetem. Csak hát ő is író, tudja, hogy a nevek megváltoztathatók, a helyszínek felcserélhetők, és nem az számít, hogy kivel esett meg a dolog, hanem hogy bárkivel megtörténhetett volna. Hát persze. Száz Ophélia, száz Bánk Bán, megannyi Petur vagy hajléktalan Hamlet bolyong ebben az országban, miközben a politikai indulatok zabolátlanul kavarognak. Az agorán acsarkodó közemberek egymás karikatúrái, s mint valami hatalmas, nemzeti szőnyeg, szétterült az ország földjén az össznépi gyűlölet, mert kell ellenség, mert kell a gyűlölnivaló, mint egy falat kenyér. S ha az egyik oldalon Mónika betanított vendégei köpködik a bulvármocskot, a másikon rasszista papocskák eregetik a nemzetmegmentés luftballonját. Csakhogy a lelkek titkos szegletei másféle történeteket rejtenek, mint amelyekkel izgalomban tartják a hétköznapokat. Csak az tud igazán fontos lenni, ami a személyes sorsunk, minden más pótlék, hamisság, méreg. A férfi, aki a barátom, és aki meghívott ebbe a pesti kispresszóba, nem tudja, hogy mögötte fiatal pár csókolózik. Már bent ülünk a melegben, és olyan sört iszunk, amit nem igazán kedvelünk. Szürke vízfestékkel kifestett vasárnap délelőtt van, egy másnapos angyal azon tűnődik, hogy a Duna decemberhidegvizébe mártsa-e nagy, bús fejét. És a férfi mesélni kezd. Fiatalkori szerelme volt, ugyanabba az osztályba jártak, finom hallású, ügyes ujjú lány, zenét tanult. Hegedűs lett, olyan szép volt, ahogy a lehajló arca a vállához szorította a hegedű barnán felfénylő domborulatát, s aztán a húrok megpendültek. Félszegek és tudatlanok voltak, olyanok voltak, mint a fiatalok, akik mindig többet akarnak, mint amennyit tudnak. Egyszer ügyetlenségében megharapta Mária száját. A lány megbántódott, fájt neki, bizonytalan "lett, hogy ez ilyén dolog, hogy harapnak is közben, hogy az ilyesmi fájdalommal jár, megijedt, többet nem állt vele szóba, ellépett mellőle, kerülte a pillantását. Hegedült. A férfiak harapnak, és a hegedű nem férfi. Az érettségi után a Sors felnyalábolta az osztályt és szétszórta őket a világban. A férfi Nyugatra sodródott, és egészen véletlenül Mária is. Szomszédos országban éltek, hatalmas hegyek és fényes, zöld völgyek között, olykor megesett köztük egy tétova levélváltás, vagy felcsörrent a telefon, szervusz, hogy vagy, jól vagyok, kellemes ünnepeket. Aztán csönd, és a mogorván vonuló hétköznapok. És a férfi megházasodott. Rossz döntés volt. A gyorsan megromló házasság dermesztő hidegéből néha hazautazott Magyarországra, itt töltött egy-két napot régi barátok között, hogy vagy, mesélj, olvastad-e. Aztán egyszer megtudta, hogy a lány hazaköltözött. Lány? Ó nem, Mária már nő, túl a harmincötön, egyedül él a főváros egy jó nevű kerületében. Nem férfival él, hanem a hegedűjével, s délutánonként várja az ügyetlen, de pénzt hozó tanítványokat. A férfi váratlanul meglátogatta, nem látta húsz éve, ugyanaz az arc, éppen csak az a húsz év, ami ráírt néhány ráncot, keserű és bizonytalan vonást az orcára, a homlokra és az ajkak sarkába. Zavartan teáztak, túl hangosan reccsentek a kekszdarabkák. Aztán a férfi visszautazott, haza, abba a póthazába, ahol egy másik aszszony várta, akivel már nem volt jó. Aztán amikor újra találkozott Máriával, megérintette az arcát. A nő elpirult, és azt suttogta, hogy többször volt orvosnál. Alaposan megvizsgálták, és azt mondták, neki már nem lehet gyereke, és különben is, lassan az időből is kifut. Vagy talán már ki is futott. Csaknem negyvenéves, az ő méhében már idegenség, béke van. Olyan ügyetlen volt, olyan bizonytalan, olyan szeretnivalón elesett, hogy a férfi arra gondolt közben, hogy nyilván most teszi először, harminckilenc évesen. Hogy eddig még soha. Hogy amióta egy ügyetlen kamasz megharapta a száját, soha. Egy hónap múlva a férfi gyűrt levélkét emel ki a postaládából, és mekkora szerencséje volt, hogy ő talált a postára, s nem a felesége. Mint a nagykönyvben, mint a közhelyszerűségek kiskátéjában, Mária arról írt, hogy állapotos. És feltett szándéka, hogy megtartsa a gyermeket. A férfi nyomban Pestre utazott, de esze ágában sem volt, hogy ellenkezzen a nővel, hívő ember volt, nem gondolta, hogy szemernyi joga is lehetne egy születő élet gyertyafényét elfújni, csak mert ő ezt az életet nem akarta, és eztán se tervezi, hogy komolyabban a személyes életének része lesz. Azért a nevére vette a gyermeket, aki megszületett, és akit nem látott aztán. Elvált, felbolydult az élete, visszaköltözött az országba, és tapogatózva igyekezett új életet kezdeni. És persze szerelmes lett. Negyvenéves volt ekkor, és a szerelme szült már egy halott gyermeket, és aztán olyan komplikációk léptek fel, hogy már nem szülhetett többé. A Sors rakosgatja a figurákat, te ide állsz, te meg oda, veled ez történik, veled meg amaz, tanuld meg, emberke, hogy a boldogság nem más, mint az alkalmazkodás rettenetesen nehéz képessége. Összeköltöztek, néha vita támadt a körömkefe vagy a fogmosó pohár fölött, mert szerették egymást. Mert a szeretet vita is. Feleségül vette az asszonyt, aki szintén kiverekedte már magát egy megromló házasság törmelékei közül. Másodjára az ember türelmesebb. És óvatosabb. És talán jobban figyel az apróságokra, melyekben mégis mennyi méreg lehet. Végül a férfi elmondta a feleségének, hogy gyermeke van, és még nem látta, ugyanabban a városban élnek, és a gyermek az ő nevét viseli. A nő, aki a felesége volt már, és akinek már nem lehetett gyermeke, sokáig nézett a férfi arcába, aztán bólintott, jól van, ha így van. Aztán mindenféle utazásokjöttek, újra külföld, hónapok és évek idegen, európai nagyvárosokban, s olyan távoli völgyekben, melyekben minden fűszál ugyanúgy zöldellt. A férfi gyakran gondolt arra, hogy őt se akarták. Nem akarta az édesanyja, de a harmadik abortusz után megrázta a fejét, és azt mondta a férfinak, aki az apja lett, azt mondta neki, hogy ezt már megszülöm. Ebben az évben tör ki az országban a forradalom, de a férfi születésekor már javában folytak a letartóztatások, és ezrek menekültek, a Fertő tó nádasában kitaposott ösvények kanyarogtak a szabad világnak nevezett álom felé. így született meg a férfi, és így halt meg előtte három másik, aki szintén ő volt. Az apja jogot végzett, jogász volt és alkoholbeteg. Havonta egyszer látogatta meg már fiatal férfiként. Az öreg szórakozottan bámult a borpára függönye mögül, pro primo törvény, fiam, motyogta felemelt ujjal, az pedig János törvénye, hogy legfőbb parancs a szeretet. Tudod, hol van Patmosz, fiam? Tudom, bólintott a férfi. Tudom, apám, mondta, és a félig üres borosflaska üvegén meglátta a saját arcát tükröződni. A férfi szintén jogot tanult. Patmosz egy távoli sziget volt, ahol János evangélista lángolt a maga hatalmas látomásaival, és aztán egy ugyancsak gigászian érzékeny elme, Hölderlin írt felejthetetlen verset róla. Ma sem tudta, miért, egyszer csak újra üzent Máriának. Találkoztak. A nő megőszült, még mindig tanított, és egyedül élt. Illetve férfi nem volt az életében, nem volt társa, de volt egy gyermeke. Iskolás már, törölgette a szemüvegét a férfi, iskolás. Mária nagy lélegzetet vett, és, mondta, tudod, néha azt kérdezi, és aztán könnyű fintorral elhallgatott. Mert olyan közhelyes lenne kimondani. Meg talán nem akarta nyomasztani a férfit. Miért nem fested be a hajad, kérdezte a férfi. Mária megvonta a vállát, nem válaszolt. A férfi hazament, s otthon azt mondta a feleségének, nem tudom, hogy van ez, talán az apám szeretetlensége uralta a lelkem eddig, de mégis látnom kell a gyermeket. Tudod, fiú. Hét és fél éves, és bibliai neve van. A neve azt jelenti, hogy a legkisebb. Hogy kicsi, elnyomott, lesajnált, végül mégis ő lesz a szerencsés. Az asszony komolyan bámulta a férfit, jól van, bólintott aztán, ha így kell lennie, legyen így. Másnap hatalmas dobozzal tolatott be a lakásba, ez lesz a karácsonyi ajándékod, mondta pihegve. A férfi óvatosan bontogatta a színes selyempapírt, ó, mint a mesében, hát persze, hogy kisvasút. Igazi kisvasút, összeszerelhető, elemmel működő, fekete kismozdony, tehervonat, személyvonat, piros cserepes kisállomás, szemafor. Többször találkozott aztán a gyermek anyjával, hogy megbeszéljék a részleteket. Mert nem lehet csak úgy, nem lehet fejjel a falnak, az nem lehet, hogy odaállsz, nyújtod a kezed, szervusz, kisöreg, különben az apád vagyok. És most itt ül velem szemben, rossz sört iszunk, és azt mondja, hogy ez az egész titok, az ő életének a nagy, időleges titka, hordta hét éven át, cipelte jóban és rosszban, de nekem még hallgatnom kell róla. Viszont megírhatom, ha akarom. Az ablak mellett ülünk, a belvárosban vasárnapi álmossággal történik az, amit életnek hívunk, elzörög egy autó, kutyát sétáltatnak, nagyapák ballagnak a játszótérre az unokával. A férfi rágyújt. Nem tudom, hogy lesz, mondja. Fogalmam sincsen, hogy mit szól majd. Hogy néz majd rám. Mit kérdez, kérdez-e egyáltalán. Haragudni fog-e, hozzámér-e, játszik-e velem, akar-e.tőlem valamit. Nem tudom, mondja a férfi, egy kicsit félek, és izgatott vagyok. Közelebb hajol. Árva szót sem szólhatsz róla, de, billen felém a szemüvege, megírhatod. Hét és fél éves, tűnődik el aztán. A fiam, teszi hozzá, és éppen a születésnapomon, december huszonhatodikán fogom először látni őt az életben, és ő először fog látni engem. Néhány nap és újra itt van a karácsony. Istenem, ma is a régi öröm és félelem bennem: lesz-e egészség, fenyőfa, ajándék szeretteimnek? Gyerekkorom szegénységét bearanyozta apám fölolvasása a százéves Bibliából és bátyám éneke Jézus születéséről. Bizony könnyű volt elképzelnem a hűvös istállót, a jászolt, a fagyos szalmát, hiszen ide kergettek le bennünket a mindent elfoglaló ávó-s tisztek! A betört ablakon maga Heródes ordított be utolszor. Fenyegető ujjaival felém bökött, úgy, hogy késő éjjelig vacogtam, amíg meg nem érkezett anyám öreg pásztor barátja, aki senkitől és semmitől nem félt, sugárzó volt és győztes, mintha maga a messzi Úr toppant volna közénk. $ „Mennyből az angyal" - énekli a kisebb fiam. Az őriző istencsapat eljött hozzánk, Itt vannak, keringnek, suhognak körülöttünk, által gondolatainkon. Karácsonykor még sűrűbb az angyalsereg, együtt énekelnek a hóillatú ünnepesten, hogy megszületett a Kisjézus, a majdani világ ura. Itt fekszik előttünk, bebugyolálva. Most éppen hallgat, föl-fölsír, Ő lesz az, aki elhozza majd a megváltás kegyelmét, ifjúként bölcsen beszél a zsinagógában, kihengeríti a FENYVESI FÉLIX LAIOS Karácsonyi napló tekercset és így szól: „Az Úr lelke rajtam. Ő küldött, hogy örömhírt vigyek a világ szegényelnek." Egyre kevesebben hiszik az emberi törpeség korában, a 21. században, hol új és új kínzatások születnek, országok és földrészek pusztulnak, menekülők végtelen menete az úttalan utakon... Ha maradt még reményünk, akkor ez lehet: ez a Kisded. A fölébe hajló édesanyjával ez egyetlen élet, az örök szépség és szeretet. * Karácsonyi templom. Szenteste. Nézem a köröttem ülőket, Imádkozó társaimat. Mennyi fáradt és megkínzott arc, ahogy hunyt szemmel hallgatják az ünnepi szót, a fölzengő orgonamuzsikát. Hajszoltak és reményvesztettek. Annyi bajjal és jajjal viselé nép fiai és lányai előttem. Mennek az oltárhoz, s alig van közöttük fölemelt fej, szabad lélek. A legtöbb arcon a mindennapi gondok virrasztó szégyene és az árulás. Jézust keressük és mindenütt Heródes emberei tűnnek föl - eltakarják a csöpp jászol törékeny fényét az éjszakában. Karácsony megszentelt ünnepét talán elmúlta után értjük meg Igazán. Az eltűnt napokban mi minden volt: csillogó hóesés, ólmos eső és éji szélvihar, de a messzi csillagok változatlan tisztasággal ragyogtak. S rajtuk is túl Isten véghetetlen szelídsége villant föl. így, együtt, az egész szépsége adhat bizalmat, kifogyhatatlan karácsonyi hűséget egész életünkben. • Az isteni-emberi történet legegyszerűbb, legszebb és legfájóbb képeit Jézus megtestesülése hordozza. Mária aggódó és József óvó alakja, a bölcsőben szunnyadó gyermekkel. Szelíd ragyogású, bensőséges kép. A szent család a karácsonyi barlang hűs homályában, a Kisjézust lehelő barmok között. Egyszerűség és csodálatos egyetemesség rejtőzik benne. „Az örök egyszerű ember megszentelése - írja Pilinszky -, annak kodifikálása, hogy az egyes ember a történelemnek nemcsak láncszeme, hanem egyúttal felülmúlhatatlan végcélja, Isten szeretetének legfőbb tárgya is." A fájó-szép képet nem hiába idézték föl templomok, festmények és szobrok örökidejű üzenetekkel.