Délmagyarország, 2003. december (93. évfolyam, 279-303. szám)

2003-12-12 / 289. szám

VENDÉGTOLL - NAGY BANDÓ ANDRÁS SZORAKOZTATAS, HUMOR, SZATÍRA MINDEN PÉNTEKEN NAPI MELLEKLETEK DELMADAR Szombat SZIESZTA Hétfő A DÉL SPORTJA Kedd A PÉNZ BESZÉL, GYÓGY-ÍR Szerda RANDEVÚ Csütörtök BIZALMASAN SZERKESZTI: LÉVAY GIZELLA ÉS SOMODI GÉZA • 2003. DECEMBER 12. WWW.DELMAGYAR.HU A szalontüdő Pesten történt, amit most hallotok. Akkoriban még voltak gyorsbüfék, ahonnan a lecsúszottakat sem néz­ték ki, sőt léket kapott hajóikról ott ereszthették le hányatott életük vas­macskáját, beleszagolva a kikötő babgulyás-, brassói- és szalontü­dőillatát árasztó levegőjébe. Melegséget árasztó oázisok voltak ezek a nagyváros kutya hideg, der­mesztő sivatagában, a nyomor és a gyomor találkahelyei. Történetünk főhőse egy jó ötvenes, közel kétméteres, őszbe hajló, barázdált arcú, ápolatlan szakállú egykori pécsi bányász, mellesleg a sakk elismert tudora. Történt pedig, hogy pesti dolgait elintézvén a Délihez buszozott. Odaérve örömmel konstatálta, hogy maradt még egy szűk félórája, bekaphatna valamit, s orrában máris ott érezte a szomszédos gyorsbüfé többször kipróbált szalontüdőjének illatát. Pár perc múlva ott állt a pult előtt a hosszú sorban. Még egy-két perc és máris mélyet szippanthatott a szalontüdőbe, szinte kiszívva az étel ízeit. Tányérját az egyik talponállóra tette, majd - mivel elfelejtett hozni - visszaállt Italért a sorba. Pár perc alatt fordult, végzett, s a szalontüdőhöz lépett. Illetve lépett volna!... Ugyanis a tányér mellett egy lepusztult, hajlék­talanforma férfi állt, és egyenletes tempóban kanalazta a főhősünk számára imént még elérhető közelségben lévő finomságot. Főhősünknek földbe gyökerezett a lába. Döbbenten bámulta, méregette ezt a szerencsétlen fickót, ahogy cseppet sem mohón, sőt inkább nyugodtan, ízlelgetve, a falatokat alaposan megrágva, veszélyt nem ismerve emelgette szájához a gőzölgő szalon tüdőt. Egy pillanatra elbizonytalanodott. Agyában, akár a sakkban, már a következő lépések sorjáztak. Órájára pillantva állapította meg, egy új adagért már nem állhat vissza a sorba, lekésné a vonatot. Ezt a szerencsétlen fickót se küldheti el - bár egy pillanatra ez is megfordult a fejében -, de látta, úgy eszik, mint aki napok óta nem is látott főtt ételt. Döntő lépésre szánta el magát. Szembeállt vele, s a fel-felnéző szerencsétlenre megértő pillantásokat vetve be­lekezdett a szalontüdő hozzá közelebb eső részébe. Néha el-elkapták egymás tekintetét, de egyikük sem szólt, csak ettek nyugodtan, valami emberhez méltó békében, szem előtt tartva a „jut is, marad is" örök érvényű igazságát. Nem siettek. Mozdulataikban ott rejtőzött az egymás iránti mélységes megértés. Tudták, egyikük sem lakhat jól, de legalább el­mondhatják, hogy ettek, ráadásul szalontüdőt, amit jobbára az ízek harmóniájáért fogyaszt az ínyenc. Főhősünk már megbékélt a „megfeleztük" állapottal, a helyzetet is érdekesnek találta, titokban már be is írt magának egy piros pontot, és közben a kritikus ponthoz érkeztek. Mintegy ki rajzolódott a demarkációs vonal, a tányér közepe, a szalontüdő egyenlítője, az a pont, ahol valóban vizsgázni kényszerül az emberség. Főhősünk némi makacsságot mu­tatott, szemével jelezte az idegennek, hogy a szalontüdő Innenső felére igényt tart, így aztán az idegen abbahagyta az evést, kanalát a tányér mellé tette és szó nélkül kiballagott a büféből. Magára maradt hősünk bekanalazta a maradékot, a szaftot kitunkolgatta, száját, szakállát megtörölte, s mielőtt kiment volna, óvatosan körülnézett: vajon figyelte-e őket valaki? És ekkor, abban a pillanatban, amint hátrafordult, szinte összerogyott a látványtól. Úgy állt ott, arcára kövült döb­benettel, kipirult arccaf, mint egy leforrázott rák. A szomszédos asztalon ugyanis megpillantotta a pár perce odatett saját szalontüdőjét... (Részlet a szerző most megjelent ízes beszéd című köny­véből.) Fele sem tréfa Harc az ál Télapók ellen Három kívánság A szegedi sportcsarnok folyosóinak labirintusában vándorló Bánáti Antal sportigazgatót egy útelágazásnál három tündér várta, akik fölajánlották: megmutatják neki a kincshez vezető utat, ha előbb teljesíti egy-egy kívánságukat, FOTÓ: MISKOLCZI RÓBERT Kártyavető képviselők Szemléltetéssel tarkított felvilágosító oktatást tartottak egy középiskolában, ahol azt is bemutatták, hogyan reagálnak a vízre a demonstrációs eszközök, amelyek persze pohárba gyömöszölve is állták a sarat. SZÖVEGEK: ASER, FOTÓ: TÉSIK ATTILA A gázóra-leolvasókhoz hasonlóan, arcképes azonosítókártya fölmutatásával igazolják magukat az igazi Mikulások. Az azonosító Télapó-lapka tartalmazza a puttonyos püspökimitátor vonalkódját, lakhelyét és adószámát. Az álajándékosztók elleni védekezésül azt javasolja a rendőrség Mikulás-referense, hogy a Télapó-gyanús elemeket csak személyazonosságuk ellenőrzése után hagyjuk a cipők körül matatni. Vérengző halak A költségvetési vita unalmát pasziánsz kártyajátékkal űzte el egy parlamenti képviselő. A laptopjába mélyedő honatya, kérdést intézve a parlamenthez megtudakolta, hogy a dámát a treffre kell-e dobni vagy a bubira. Az ellenzéki és kormánypárti frakciók névre szóló szavazáson döntötték el a kérdést, majd ­a nemzeti értékeket őrző polgári oldal javaslatára - magyar kártyát hozattak, és az ülésből hátralévő időt „Csapd, le csacsi!" partikkal ütötték el. FOTÓ: MTI/RÓZSAHEGYI TIBOR Felvilágosítás ÉMÉn Békésnek hitt halak támadtak csónakázókra egy Tisza-holtágban. A ladikba szorított emberek maguk elé kapott hálókkal védekeztek a bestiális busák ellen. FOTÓ: TÉSIK ATTILA A DÉLMADÁR HETI MONDÁSA A halak gyorsulási versenyében a tintahal ért be először, a remény hal meg utoljára.

Next

/
Thumbnails
Contents