Délmagyarország, 2003. november (93. évfolyam, 255-278. szám)

2003-11-29 / 278. szám

Szombat, 2003. november 29. SZIESZTA-REJTVÉNY 17 kortárs táncművészet élvonalába A fordulat kel sokkal toleránsabb, mint azelőtt - fejezi be a tőle tény­leg szokatlanul személyes val­lomást. - Persze valószínűleg a korral is jár a higgadtabb tem­pó - teszi hozzá somolyogva, nehogy azt lehessen hinni, el­hagyta az öniróniája. Szükség is volt a megértő módra, hiszen egy csapásra minden megváltozott az együttes külső körülményei­ben és belső életében. A bi­zonytalanság telepedett a csa­patra és ez önmagában konf­liktusok forrása. - Azelőtt, hiába voltam én a vezető, tökéletesen együtt, egyenrangúan lehettünk a táncosokkal, ha úgy adódott, együtt szidhattuk a minden­kori főnököt. De ettől a pil­lanattól Pataki András meg én lettünk felelősek mindenért, a megoldandó problémák meg csőstül zúdultak ránk. Még a generációs különbségek is ek­koriban tünedeztek elő veze­tők és táncosok között. Las­san, de rájöttem, hogy az if­júság édes madara és vele sok szívnek kedves dolog - el. Dehogy szomorú ez, csak más - biztosít, mégis érezni némi kedélyt javító igyekeze­tet, amint bejelenti, hogy a be­szélgetésünk végén afféle desszerttel, még egy szemé­lyes-bizalmas információval is szolgál. Az eddigitől eltérő irá­nyú művészeti ambíciókat dé­delget. Az egyik első produk­tuma lesz új törekvéseinek a Nemzeti Színházba készülő „eltérített" Rómeó és Júlia, az­az a Tibald című, a társművé­szeteket is integráló mű. A má­sik? Egy prózai előadást ren­dez a kecskeméti színházban. S. E. igazgató problémáit. Álláspontomat revideálnom kellett. Az én fel­adatom, hogy az együttes napi ügymenete rendben legyen. Úgy érzem, táncosként szép és sokszínű pályát futottam be. Néptáncosként a Honvéd Táncegyüttesben kezdtem, a Győri Balettben egészen más­fajta, klasszikus alapokra épü­lő mozgásvilággal ismerked­tem meg, majd a kortárs tánc­stílusokban is kipróbálhattam magam. Amikor 2000 júniusában ki­tettek bennünket az utcára, akkor vált igazán felnőtté a társulat. A szabadságvágy és függetlenedési törekvés vé­gigkísérte a társulat életét. Egy művészeti műhely eseté­ben ez természetes. Minél progresszívebb, prosperá­lóbb egy együttes, annál job­ban szeretne minden befo­lyásoló, külső hatástól füg­getlenül működni. A váltás­sal kényszerhelyzetbe kerül­tünk. Mindenki megrettent. Nem tudtuk, hogyan reagál majd a közönség, a városve­zetés, a sajtó. Rengeteg pozi­tív hatás ért bennünket, így hamar talpra álltunk. Tud­tunk, hogy amit csinálunk, piacképes. Új szervezeti for­mát, működési rendszert kel­lett kitalálnunk, ami végül meghozta azt a szabadságot, FOTÓ: SCHMIDT ANDREA amire vágytunk. 1993 óta lé­tezik az alapítványunk, ké­zenfekvő volt, hogy arra épüljön az együttes működ­tetése. Teljesen más szemlé­letet kellett elsajátítanunk, hiszen költségvetésünk nagy része - a városi támogatás mellet - már a produkcióink forgalmazásából származik. Folyamatosan jelen vagyunk Európában, Magyarországon pedig Szegeden kívül három fő bázisunk alakult ki: a kecs­keméti színház, a budapesti Thália és a Nemzeti Tánc­színház. Mindhárom helyen számítanak a munkánkra, mindenhol kialakult már a törzsközönségünk. H.ZS. Mivel megegyeztünk Juronics Tamással, hogy a tízéves ju­bileumra tekintettel ezúttal személyes témákat is szóba hozhatok, egy korántsem ün­nepélyes kérdéssel kezdtem. Hogy bírja? Mármint a táncot - és a koreografálás-rende­zés-napi tréning-vendégsze­replés-művész-közönség-ta­lálkozó meg miegyéb dolgok együttes nyomását? - Értek én a szóból - adja elő jellegzetes, ironikus mosolyát. - De elhiheti mindenki, hogy a legjobban én tudom: öreg tán­cosnak számítok. Ez időnként azért engem is meglep, valaho­gyan hozzászoktam a fiatal jel­zőhöz, végtére 18 éves korom­ban kezdtem a szegedi együt­tesben, 24 voltam, amikor mű­vészeti vezető lettem és mond­juk 20-22 éves koromban, ami­kor az első koreográfiáimat csináltam, helyénvalóan ne­veztek fiatal alkotónak. De... Na jó, legyek őszinte az ünne­pen! Négy évvel ezelőtt már majdnem abbahagytam a tán­colást. És azóta is hálás vagyok a sorsnak, hogy mégsem. A csodálatos mandarin fordított - rajtam? Mondjuk úgy, hogy előadóművészi pályámon ez a darab fordulópontot jelentett. Azóta rengeteg szerepet eltán­coltam, és az az igazság, hogy rettentően élvezem - mondja. Szerencsénkre. Az „öregség­nek" van egy színpadi szép­sége is. Jelent valami pluszt, hogy egy ilyen alkat, egy fi­zikailag erőteljes langaléta ké­pes ekkora dinamizmussal, őrületes lendülettel dolgozni, akrobatikus színpadi mutat­ványokkal kápráztatni. Arra a szintén nem ünnepi kérdésre, hogy a koreográfu­F0TÓ: SCHMIDT ANDREA si-alkotói, a művészeti vezetői, egyszóval a szakmai önbizal­ma megrendült-e valaha, ha­tározottan tagadó fejmozdu­lattal válaszol. És hogy mikor érezte legjobbnak magát? To­pon az együttesét? Nos, éppen akkor, amikor - derült égből villámcsapás - kitették a szű­rüket a színházból. - A hetedik évünkben voltunk, minden si­került, a Mandarin boldoggá tett, jó lett a Sztravinszkij-es­tünk, valóságos díjeső hullott ránk, a Szegedért Alapítvány díja, a táncfesztiválon a Leg­jobb társulat díja, itthon há­rom Dömötör-díj... Tényleg a topon voltunk. És ezen sze­mernyit sem változtatott a di­rektori döntés. Nem a szakmai önbizalmamat ingatta meg ez az akció, hanem a világ műkö­déséről alkotott képemet vál­toztatta meg. Másként láttam azután szinte mindent, a szín­házat, a szakmát, a körülöttem lévő embereket, a társadal­mat, a politikát, a művészetet, az értékeket. Amennyire meg tudom ítélni - jobb lettem. Mindenesetre a más emberek­Bolero FOTÓ: SCHMIDT ANDREA Tavaszi áldozat. FOTÓ: KARNOK CSABA Amikor tíz évvel ezelőtt Ta­mással újjászerveztük a Sze­gedi Kortárs Balettet, kevés lett számomra a nap 24 órája ­emlékszik az indulásra Pataki András, aki a társulat sztár­táncosaként lett egyszerre ba­lettigazgató. - Eleinte úgy éreztem, fizikailag és szelle­mileg is bírom a strapát. így is volt egészen 1997-ig, amikor megszületett a kislányom és átestem egy komolyabb térd­műtéten. Be kellett látnom: mindkét feladatkör egész em­bert kívánt. Már a próbate­remben is azon járt az eszem, hogy milyen telefonokat, fa­xokat kell feltétlenül elintéz­nem, ezért - képletesen szólva - letettem a balettcipőt. A színpad persze ma is hiányzik néha, ezért jó időnként visz­szatérni. A Requiemben most én alakítom a Halált, ami már nem igazi táncos feladat, in­kább egy karaktert kell meg­jelenítenem. Bevallom, az ad­minisztratív, száraz irodai munkát néha nehezen vise­lem. Azt is sajnálom, hogy a társulattól napi szinten kicsit elszakadtam, hiszen nem va­gyok velük a próbateremben. Egyszer merészen azt mond­tam: addig leszek balettigaz­gató, amíg magam is velük próbálok. Mert úgy tudom csak átérezni a táncosok napi Jelenet a Carmina Buranából. FOTÓ: KARNOK CSABA Carmina Burana, előtérben Juronics Tamás Jelenet a Tavaszi áldozatból.

Next

/
Thumbnails
Contents