Délmagyarország, 2003. szeptember (93. évfolyam, 203-228. szám)

2003-09-13 / 214. szám

Szombat, 2003. szeptember 13. SZIESZTA II. PLACID ATYA: TÍZ ÉVIG VOLT „LELKI SZAKMUNKÁS" A GULÁGON A pokol túlélésének négy szabálya „Vrag naroda voszjemszot szemgyeszjat seszty", vagyis „a 876-os népellenség": dr. Olofsson Piacid pannonhalmi bencés atya, aki ezzel a bélyeggel tíz évet töltött a gulág kíméletlen poklában. A 87 éves szerzetest sokan az­zal illetik, hogy „kabarét csi­nál" a fogság drámai kínjaiból, ehelyett ő azt vallja: a jó Isten segedelmével és a túlélés négy szabályával vészelte át így, ép testtel és lélekkel az ember­telen borzalmakat. „Hetven éve vagyok pan­nonhalmi bencés. Harmincki­lencben szenteltek pappá, negyvenötben Budapestre ke­rültem, ahol egy év múlva a Péter Gábor-féle magyar rend­őrhatóság letartóztatott. Bör­tönéletemet az Andrássy út 60.-ban kezdtem, majd a Mar­kó utcai fogház következett. Ott úgy döntöttek: átpasszol­nak a szovjeteknek, hisz nekik az ítéletekben már rutinjuk volt, így a »Megszálló Szovjet Hadsereg Budapesti Hadbíró­sága« - akkor még ez volt a ne­vük - azonnal megajándéko­zott tíz év kényszermunkával a gulágon. Megjegyzem, amikor Isten kegyelméből hazajöt­tem, addigra »Felszabadító Szovjet Hadsereg« lett belőlük. Hogy mikor történt a változás, nem tudom, mert én akkor külföldön tartózkodtam. Feloldozás dalban Először nem értettem Isten akaratát és azért imádkoztam, hogy mutassa meg nekem. Nem sietett, hiszen neki ren­delkezésére áll az örökkévaló­ság. Aztán néhányszor oldalba bökött és megértette velem, hogy mi lesz a feladatom. A szovjet börtönben hatan voltunk egy cellában. Én reve­rendát viseltem, abban tartóz­tattak le, a háború alatt a ben­céseknek nem volt más ruhá­juk. Reggeli után mindig kivit­tek munkára, ami azt jelentet­te, hogy folyosót mostam és vécét pucoltam. Nem a cellá­ban ültem, hanem mozoghat­tam, ez volt a kitüntetés. A rám vigyázó szovjet őr borzasztóan unta a dolgot és elkezdett da­lolni, fütyörészni. Gondoltam, ha neki szabad, megpróbálom én is. Mondanom se kell, a ka­tona nem értett magyarul, így a magyar nóták dallamára el­énekeltem, hogy katolikus pap vagyok. Mikor megtudtam, hogy a folyosó végén, a halál­kamrákban harminckét em­ber várja a kivégzést, ott azt is kidaloltam: »Aki a szentgyó­nást el akarja végezni, bánja meg bűneit, én kívülről meg­adom a feloldozást.« Hogy mi­ként? A Nincs cserepes ta­nyám kezdetű ismert nótára énekeltem: »Ego te absolvo a peccatis tuis«, vagyis »Én té­ged feloldozlak bűneidtől«. De ez még semmi! Mikor a gulág előtt Sopronkőhidára vittek bennünket, odajött hozzám egy fiatalember. Miután kide­rült, hogy én énekeltem a bör­tönfolyosón, azt mondta: »Te azt el sem tudod képzelni, hogy annak milyen hatása volt a halálkamrában... Amikor meghallottuk az énekedet, el­kezdtünk suttogni, hogy érde­kes az Isten, küldött nekünk egy katolikus papot, hogy ami­kor nem tudunk megbékélni a helyzetünkkel, saját magunk­kal sem, akkor legalább Isten­nel béküljünk meg.« Ekkor megértettem: ide engem az Úr azért küldött, hogy tíz évig tartsam a lelket a fogolytársa­Megkaptam a tíz évet és nem tudtam, hogy a jó Isten mit is akar velem. FOTÓ: BERTLEFF ANDRÁS imban, hogy a gulágon »lelki szakmunkás« legyek. Az élet apró örömei A túlélés négy szabályát állí­tottuk fel a fogság alatt. Az első: a szenvedést nem szabad dra­matizálni, mert attól csak gyengébbek leszünk és ott minden energiára szükség volt. Ezt úgy csináltuk, hogy nem engedtük a panaszkodást. Már az első félmondatnál leállítot­tuk az illetőt és arra kértük: be­széljen inkább a szakmájáról. El lehet képzelni, tíz év alatt mennyi mesterséget tanultam meg, a méhészettől a bányá­szaton át a könyvkötészetig. Második szabály: keresni kell az élet apró örömeit, mert van­nak, csak nem vesszük észre. Ezt nem volt könnyű megta­nulni abban a nyomorúság­ban. Mondok egy példát. Mí­nusz húsz fokban erdőirtásra jártunk. Mielőtt kimentünk volna a táborból, végigmotoz­tak bennünket. Ilyenkor szét kellett tárni a pufajkánkat, megtapogattak, hogy esetleg nincs-e a hónunk alatt egy atombomba vagy egy sugár­hajtású gép. De ha a katona el­felejtette levetetni a vattasap­kánkat, micsoda öröm volt az, hiszen mire ő azt átkutatta, ad­digra megfáztunk volna. Igen, észre kell venni az élet apró örömeit. Sőt, összeálltunk ha­tan-nyolcan és esténként ab­ból rendeztünk versenyt, hogy aznapról ki tud több örömet mondani. Egyszer az egyik baj­nokunk, aki tizenhetet sorolt fel, megjegyezte: »Gyerekek, én ma nem értem rá szenvedni!« Kovásztalan kenyér a miséhez A túlélés harmadik szabálya inkább a politikai foglyoknak szól: nem vagyok ártatlan, de itt és most meg kell mutat­nom, hogy különb vagyok. Is­mét egy példa. Ötvenöt szep­tember 24-én a parancsnok­ságra hívtak bennünket és elénk toltak egy papírt: írjuk alá, hazamehetünk. Ez azt je­lentette, hogy másnap ne­künk már nem kellett dolgoz­ni. Egyszer csak nyílt az ajtó és éktelen káromkodással, or­dibálással bejött a bútorgyár igazgatója, ahol dolgoztunk, hogy most mi lesz a tervvel, mert ha mi elmegyünk, nem tudja a százalékokat teljesíte­ni. Ez pedig abban az időben komoly bűnnek számított. Mikor lecsendesedett, mond­tuk: mi, magyarok garantál­juk - persze szabad embernek járó feltételekkel -, hogy meg­lesz neki a prémium. Földbe gyökerezett a lába, mert olyan még nem volt a Szovjetunió történetében, hogy a rab akarja kisegíteni a hozzá ha­sonló nagyurat. Számunkra az volt a lényeg, hogy saját önbecsülésünk erősödjön. Vagyis akikbe belerúgtak tíz évig, megmutattuk: különbek TENYEK A Szovjetunió területén 1952-ben 3,5 millió politikai fogoly volt a 16 ezer lágerben. A 32-33 ezer, hadbíróság ál­tal elítélt magyar közül kö­rülbelül hatezren jöttek haza. A többiek meghaltak. tudunk lenni, különbek, mint ők. A negyedik szabály így szólt: aki tud hová kapaszkodni, an­nak könnyebb elviselni a szen­vedést. Mi, hívők a jó Istenbe kapaszkodunk és rádöbbe­nünk, hogy ő is akarja túlélé­sünket. Szinte már csodákkal tudom ezt igazolni. Egy a sok közül. Mi kell a misézéshez? Búzakenyér és bor. Hát a láger­ben ilyen nem nagyon volt. Si­került mégis kenyér helyett lengyel és litván fogolytársaim­tól oplatkát kapnom, vagyis egy hagyományos ostyalapot szereznem (ők szovjet állam­polgárként otthonról kaphat­tak csomagot), a kaukázusiak­tól pedig egy-egy szőlőfürtöt, amiből kinyomtam a levet. Az volt a bor helyett. Időközben elfogyott az ostyám. Egyik tár­sunkról kiderült, hogy hithű zsidó és időnként a moszkvai hitközségtől kaphatott ma­ceszt, vagyis kovásztalán ke­nyeret. Kértem, hogy szerezzen nekem is. Láss isteni csodát! Egy magyar bencés a moszkvai zsidóktól kapott kovásztalan kenyerével misézett a szovjet fogolytáborban. Ezt az Úristen intézte így... Jézus Krisztus azt mondta: a Szentlélek ott fú, ahol akar. Egy pillanatig sem tartottam ér­demnek, hanem mentőövként kaptam a túlélés szabályait, amelyek bizony a mai világ­ban, mostani körülményeink között is nagyon érvényesek." GÜLCH CSABA A dedikálás nehézségeiről Az emberek, közelebbről a kedves olvasók nem is gondolnák, az írói foglalkozás mennyi más egyéb tevékenységet feltételez és tesz hovatovább szükségessé. Recept persze nincsen. Lehet úgy is nagyregényt írni a komlói bányászfamíliáról, hogy soha nem lifteztünk le a föld gyomrába, és az így is nagyszerű alkotás. Én most a dedikálás nyűgeiről szólnék. Pedig a dedikálás író és olvasó közös ünnepe, nagyszerű találkozása. Vannak írók, akik imádnak dedikálni, tűz a nap, mint egy Camus-regényben, poszt­modern költők kaptak hőgutát, sokat megélt, inas parasztnovellis­ták száradtak ki a könyves sátrak oldalában, de ezek az írók mégis boldogan várják a nagyérdeműt, és valóságos elbeszéléseket karis­tolnak ez első oldalakra. Én, enyhén szólva, nem szeretek dedikál­ni. És ennek roppant egyszerű oka van. A nevek, bizony a nevek, melyek az emlékezet határtalan egén hol lassan elhomályosulnak, hol meg hullócsillagként vesznek a semmibe. Mármost hány és hány ember van, akit ugyan látásból ismerünk, még kalapot is emelünk egymásnak, ha összefutunk kivégzésen, temetőben vagy adóirodában, de a nevüket nem tudjuk?! Költői kérdés, számtalan ilyen ember van, több milliárd. És ezeknek az embereknek a nem elhanyagolható hányada mégis olyan természetességgel helyezi le az író elé a könyvet, mintha nem csak az ő drága nevét, de népes családja valamennyi tagjáét is tudni illene. Egyszer Szolnokon egy nagyon ismerős hölgy kért szelíd, már-már megbocsátó hangon de­dikálást, meg voltam győződve, hogy a rokonom, egy szép arcú, ve­lemkorú oldalági rokon, néhány éve biztosan lassút táncoltunk egy lakodalmi hajnal összevérzett felhőpárnái között, mígnem aztán ki­derült, hogy a gimnáziumban párban jártunk, cirka két és fél esz­tendeig. Ezért én az irodalmi esteket rendre segélykiáltással feje­zem be, vagyis felhívom a nagyérdemű figyelmét, csak abban az esetben dedikálom a könyvet, amennyiben nevet is a fülembe re­beg a delikvens, mert gyalázatosan működő memóriámért felelős­séget nem áll módomban vállalni. És erre mi történik? És erre az történik, hogy odalép hozzám az olvasó, sunyin pislog és nem, azért sem mondja ki a nevét, mert azt hiszi, hogy az ezerévi isme­retség felhatalmazza őt erre, pedig nem így van, mert úgy van, hogy dedikálás alatt gyakran még az édesanyánk neve sem jut az eszünkbe. A szépasszonyban kit tisztelhetek? A szülőanyádat, te marha! Van még olyan olvasó, akit illene deresre húzni, fölpofozni. Gyakorta találkozunk antikváriumban olyan könyvvel, amely dedikálva van. Mármost inkább azt reméljük, hogy az illető olvasó, kinek a könyvet ajánlották egykor, már gyöngéden elhalálozott, s valamelyik tech­nokrata örököse döntött a házikönyvtár kegyetlen kiárusítása mellett, azt sem vizsgálva meg, hogy a könyvek lapjai között lapul-e bemutatóra szóló takarékkönyv, szerelmes levél vagy egykori spi­onjelentés. Baka Pista rendre azt írta dedikálásként, hogy „baráti szeretettel" mert - bizalmas beszélgetésen a szakállát húzkodva többször elmondta - ezzel a szókapcsolattal akarta elkerülni a homoszexualitás vádját. A közelmúlt egyik legnagyobb irodalmi merényletét a volt kormányfő, Orbán Viktor követte el, amikor néhány éve Nádas Péternek a magyar könyvhetet megnyitó beszéde alatt már lelkesen dedikált, imígyen fejezve ki érdektelenségét a világhírű magyar író mondandója iránt. Orbán Viktor ugyan nem író, de azért az idén is dedikálta A történelem főutcáján című szép kiállítású könyvét, amelyben szép fotók, illetve magvas gondolatok találhatók. Mondjuk, a dedikálás illetékességén eltűnődik az ember, amikor az eszébe jut, a fotókat nem a volt kormányfő készítette, illetve a magvas gondolatokat sem ő írta, hanem erre alkalmazott ünnepi beszédírók. Mindegy. Horn Gyula is nagy szeretettel dedikálta az ő „Cölöpjeit", holott tudnivaló, annak a sorai között is kapálgatott névtelen eminenciás pártbarát. Nem tudni, igaz-e, de beszélik, a lángoszlop Csurkának is az arca elé tettek volt a könyvnapon egy nyomdameleg Sorstalanságot, fogalmazna bele néhány virágos, magyar, megváltó mondatot. Egyszer megkérdeztem Esterházy Pétert, ugyan mit tenne, ha a Javított kiadást helyeznék kezébe alászignálás végett. Szem­üvege mögül szelíden nézett néhány pillanatig, aztán ivott egy gyűszűnyi pálinkát a Kistelek-közeli tanya eperfája alatt, amiből én két következtetést vontam le: egy, igyak én is egy kis pálinkát, kettő, a nagy Torgyán - emlékeznek még rá? - által lehazaárulőzott író ezt a könyvét semmiképpen sem szignálná. Különféle emberek a dedikálok. Sokan zavarban vannak, nem is kérik a saját nevüket, csak az író szignóját. Mások pedig ajándékba viszik a könyvet, ilyenkor sokkal jobban esik az ajánlás. Némelyek előregyártott szöveggel jönnek, a kis cetli megiibben az arcunk előtt, ezt írja a könyvbe író úr: Doktor Willbauer Gézánénak nagy szeretettel és különösen a fantasztikus almás pitéi miatt, és persze tisztelettel is, név, aláírás, hódolat. S hogy miket szoktunk volt könyvbe dedikálni úgy általában? Sok szeretettel, barátsággal, tisztelettel, emlékül, azzal kellemes érzéssel, nagyrabecsüléssel, satöbbi. Néha meg a hely szelleme szállja meg a dedikálót, pl. halottas kamrában ilyen ajánlás is született már: „A sok, már megvizsgált, illetve még fel nem boncolt tetem közül szeretettel ajánlom legújabb kémregényemet, Irinyi Endre okleveles boncdoktornak." Fiatal, nagyon szép nő ad kezedbe könyvet. Nem írhatsz neki lelki vagy testi túlzásokat, mert a dolog ízléstelen lenne. Nem fiatal, nem túlságosan szép nő akar dedikáltatni, viszont úgy csillog a szeme, hogy attól zavartan megtorpan a kertkapu előtt az ősz is. Neki csakis túlzásokat írhatsz, legyenek benne ilyen szavak, hogy kemence, égbolt, véredény, erdőség, örömünnep, bátorság, kegyelem. Ha nagyon nem fiatal hölgy dedikáltat, akkor pedig úgy kell írni, mint az édesanyánknak. Viszont vegyük észbe, élettapasztalati úton az édesanyánk az az ember, akiről a legtöbbet tudunk, szívdobogás, magzatvíz, vajúdás, anyatej, könnyek, na most ez a tudás, hogy kerül bele egyetlen könnyű, dedikáló mondatba. Nagy kihívás. Kosztolányi mindig azt írta, szeretettel, és azt hangsúlyozta, hogy ez a szeretet minden kapcsolatában mást és mást jelent, hangsúlyoz, satöbbi. Budapesten él olyan dedikálásgyűjtő, többször volt alkalmam találkozni vele, aki nem csak könyveket, hanem mindenféle meg­hívókat, plakátokat, szórólapokat aláírat, elképesztő tag, állandóan bőröndnyi irodalommal zaklatja az írókat. Személyesen ismerek egy fiatal lányt, most Amerikában tanul, aki dedikálások ürügyén szokott könyveket lopni, egy-egy könyvhéten tízezres nagyságrendű lopott szépirodalommal, bestsellerrel libeg haza. És persze a sok lopott könyv, hát az is mind dedikáltatva van. Nekem a legszebb dedikálásom igen egyszerűen indult. Hallottam a nevet, fel se néztem, már nagy szeretettel ajánlottam is a könyvet. Igen, Nagy szeretettel Kiss Károlynak, ekkor és itt, Ernő. És aztán felnéztem. Csalódott, kissé borostás lány állt előttem. „De hiszen én azt mondtam magának az elébb, uram, hogy Nagy Nikolettnek hívnak!" SZÍV ERNŐ

Next

/
Thumbnails
Contents