Délmagyarország, 2003. augusztus (93. évfolyam, 178-202. szám)

2003-08-19 / 193. szám

KEDD, 2003. AUGUSZTUS 19. «MEGYEI TÜKÖR« 7 A butaság • a / • is faj „Szakmai tudással lehet eredményt elérni ebben az ágazatban, butasággal nem " - mondta a gazdák szemébe Vásárhelyen Magda Sándor, az országgyűlés mezőgazdasági bizottságának elnöke. Talán nem is csodálkozott azon, hogy a jelenlévők magukra vették az inget: füttyel válaszoltak neki. Talán elégedett is volt, hiszen tényleg igaza van. Más kérdés, hogy ő politikus, azaz tagja annak a kasztnak, amely a rendszerváltozás óta azzal butítja a kicsisége miatt versenyképtelen gazdaságok tulajdonosait, hogy szükség van a munkájukra, így, ebben a formában. Holott nagy részük úgy lett termelő, hogy a privatizáció idején elbocsátották, s e földön és az otthon, vagy a rokonok háztájijában elsajátított, valóban kétes értékű tudáson kívül nem volt mása. De jobb, ha ezek az emberek dolgoznak - még ha rossz hatásfokkal is -, mintha sorban állnának segélyért. És az idő előbb-utóbb úgyis megoldja ezt a problémát. Ez az óriási, arcpirító képmutatás, amelyet több-kevesebb utálkozással, de magáévá tett minden hatalomra került politikai elit a rendszerváltozás óta, nagyon nagy bűn. Őszinteséggel nem lehet jóvá tenni. B.A. Az apátfalviak szerint csoda, hogy életben maradtak A Marosból mentette osztálytársát Életmentő kitüntetésre terjeszti föl Apátfalva önkormányzata Jani Krisztiánt. A tizenhat éves helybeli fiú kimentette a Marosból osztálytársát, Szigeti Istvánt, akit nem régen engedtek haza a kórházból. Krisztián, bár ma indult volna táborozni a Balatonra, úgy döntött, nem megy. Azt mondja, elég volt a vízből. Olyan kevés a víz a Marosban, hogy Apátfalvánál teljesen szárazon van a széles, hosszú homokporond, amely majdnem a meder feléig benyúlik. Augusztus negyedikén azonban magasabb volt a vízállás, a homokpadból is kevés látszott ki. Jani Krisztián és osztálytársa, István a fél lábszárig-térdig érő vízben sétálgatott, amikor majdnem baj történt. - Megbeszéltük, hogy lenézünk a Marosra, a strandhoz. Nem fürödni, csak úgy - emlékezett a történtekre Krisztián. - Fél tizenkettő körül járt az idő. Pityu bátran lépkedett előre, én óvatosabban, mondtam is neki, arra már vigyázzon, mert mélyülhet, amikor az egyik lépésnél elmerült. Épp hogy utána tudtam kapni. Mivel Pityu erőteljesebb alkat, Krisztián nem tudta megtartani, ő is beleesett a vízbe, az osztálytársa után, aki - az életösztöntől hajtva - fogta, szorította Krisztiánt. Mindketten elmerültek. * Krisztián édesanyja (balról) azt mondja, „biztos közöttük volt a jó Isten". - Vitt bennünket a sodrás, de azért annyira sikerült kijjebb vergődni, hogy el tudtam kapni egy belógó faágat. Akkor megfogtam a nyakánál Pityut, és megkapaszkodtam a fában. Szerencsére, ahogy leengedtem a lábam, elértem a meder alját. így ki tudtam húzni a partra, ami viszont olyan meredek volt, hogy följebb nem tudtam vinni. Nem is volt eszméleténél. Megnyomkodtam a mellkasát, akkor kijött belőle egy kis víz, oldalt fektettem és egy faágat szúrtam mellé, hogy ne guruljon bele, aztán toronyiránt elkezdtem szaladnf, és beszóltam Fejes faninak, akivel korábban a Marosra jártunk horgászni, meg fürödni, hogy jöjjön gyorsan. Szóltak a mentőknek, aztán helikopter is jött, bevitték Szegedre Pityut. Krisztián édesanyja nem szokott templomba járni. Az eset óta a faluban őt is, Pityu édesanyját is megállították az asszonyok, mondván, menjenek el a templomba, együtt. Hiszen csoda, hogy nem történt tragédia. - Az biztos, hogy köztük volt a jó Isten, azért nem történt baj mondja Jani Ferencné. - Aznap este óta figyeljük a gyereket, mert felnőtt emberek idegzetét is összeroppanthatja egy ilyen eset. De szerencsére eddig nem volt semmi gond. Meglátogattuk Pityut, ő is jobban van már. Annyi Fotó: Gyenes Kálmán azért történt, hogy Krisztián eldöntötte: nem megy el a Balatonra. Elege van a vízből. Krisztián fiatal kora ellenére megállapodott fiatalember benyomását kelti. Komolyan, világos szavakkal mondja el, mi hogyan történt. Csak akkor mosolyodik el, amikor megkérdezzük tőle, honnan tudta, hogy oldalra kell fordítania Pityut: - A Baywatchban láttam... BAKOSANDRÁS Egymásnak mutatnak példát az ital rabságából szabadulók „András vagyok, alkoholista" A Névtelen Alkoholisták szegedi csoportja azokat várja, akik a maguk erejéből nem képesek lemondani az ivásról. A közösség segít, de az alkohol elleni harcot mindenkinek magának kell megvívnia. „Itt ez a teszt, menj be vele a mellékhelyiségbe, töltsd ki, nézd meg az eredményt, aztán tépd össze!" így biztatja a hozzá fordulót András, a Névtelen Alkoholisták szegedi csoportjának egyik tagja. A tizenkét kérdésre válaszolva ki-ki megtudhatja, szüksége van-e az Amerikából a harmincas évek óta világszerte elterjedt AA-ra, (angolul: Alcoholics Anonymus) vagyis az alkoholizmusuk ellen küzdőkből alakult szervezet segítségére. Ha a tizenkét kérdésből háromnál többre „igen" a felelet, akkor a válaszadónak ajánlatos elgondolkodnia, akar-e változtatni az életén. Kocsmából a csoportba A csoportba lépőnek először is önmagával kell szembenéznie. „Senki sem mondja ki magáról szívesen, hogy alkoholista. Inkább ürügyeket gyárt arra, miért iszik. A baj akkor kezdődik, ha az alkalmankénti, „szociális" ivás már nem éri el a kívánt hatást: az alkoholista egyre többször iszik, és egyre többet." András nem tagadja, hogy első alkalommal éppen egy kocsmából ment a Névtelen Alkoholisták találkozójára. Másnap letette a poharat. „Valami megérintett abból a légkörből, amely az itallal és önmagukkal küzdőkből sugárzott. Abból merítettem erőt: az első hetekben számoltam az órákat a következő találkozásig" emlékszik vissza a középkorú férfi. Fél évre rá az orvos nem akart hinni a vérképvizsgálat ugrásszerűen javuló értékeket mutató eredményének. Csak magukról beszélnek A csoportban nem tartanak fölvilágosító előadásokat, senkinek sem adnak tanácsot, szállást, munkát, még csak nem is győzködik a közéjük ülőt, akinek csak keresztnevét kell elárulnia. Csak magukról beszélnek: „Mi így csináltuk, ide jutottunk, jobbá vált az életünk!" Aki meghallgatja őket, eldöntheti: nekivág-e a küzdelemnek. A tíz éve működő szegedi AA tagjai szerint a gyógyszeres kezelés csak átmenetileg tartja vissza az alkoholistát. Úgy tartják, betegségük gyógyíthatatlan, de mindennap megküzdenek régi életük kísértetével. S hogy honnan veszik az erőt? András szerint egymásból és önmagukból. Aki megpróbálja, így biztatják: tízezer kilométer megtétele is az első lépéssel kezdődik. A hazánkban még csak néhány éve működő Névtelen Alkoholisták mozgalmát még ismeretlenség övezi. Az Egyesült Államokban viszont már huszonnégy órás foglalkozásokat is tartanak, s hírességek egész sora állt közéjük, vállalva alkoholizmusát; Svédországban pedig a munkahelyeken is működhetnek csoportok. Külső támogatást - ez fontos alapelv - nem fogadnak el, tájékoztató kiadványaikat a saját pénzükből nyomtatják. A szegedi AA tavaly óta a családsegítő szolgálat Kereszttöltés utca 13. szám alatti klubhelyiségében tartja összejöveteleit. Minden hétfőn, délután 6-7 óráig találhatják meg őket azok, akik úgy érzik, társakkal könynyebben jutnak eredményre. Nehéz elhatározás Tartós elhatározásra jutni nehéz: húsz-harminc betérőből egy marad meg az AA tagjai között. Visszaeső is akad, de arányuk az ötven százalékot sem éri el - ez kimagaslóan jó eredmény. Az alkohol nélkül kezdett új élet évfordulóit mint születésnapokat ünneplik meg. De nem felejtik régi énjüket sem. Beszélgetőtársam így mutatkozik be a heti foglalkozásra újonnan érkezőnek: „András vagyok, alkoholista. Ezerhatszázhuszonnyolc napja nem iszom, jól érzem magam." NYILAS PÉTER Gyógyszerre, tankönyvre is ad az önkormányzat Új támogatási forma Makón Gyógyszertámogatást vezetett be a makói önkormányzat azok számára, akik havi jövedelmük több mint negyedét orvosságra költik. A beiskolázást több mint hárommillió forinttal segítik. A makói önkormányzat - a nyugdíjak emelésére való tekintettel - egyedülállók esetében a nyugdíjminimum kétszereséről két és félszeresre emelte azt a jövedelemhatárt, amely esetében a közgyógyellátás igényelhető. Emellett - mivel egyre kevesebb gyógyszer írható fel közgyógyellátás keretében - bevezette az évente egyszer, maximum 15 ezer forintos értékben igényelhető gyógyszertámogatást azoknak, akik havi jövedelmük több mint negyedét kénytelenek ilyen orvosságokra költeni, és ezt három hónapra visszamenőleg patikai számlával igazolni tudják. Erre azok jogosultak, akiknek a családjában az egy főre jutó jövedelem nem több, mint a nyugdíjminimum kétszerese, illetve egyedülállók esetében a duplája. Ismét kapnak beiskolázási támogatást azok a Makón élő, de bárhol tanuló általános és középiskolai diákok, akik az első, az ötödik illetve középfokon a kilencedik évfolyamot kezdik - három-, négy-, illetve ötezer forintot. SZ. I. M. Híres Istvánná már évek óta 100 százalékosan rokkant. Előbb egyik, majd másik lábát is elvesztette, azóta, mint mondta, jószerivel tolókocsiban él. Ritkán mozdul ki kübekházi otthonából, csak akkor tart családjával, ha az ő ügyeit intézik. így volt ez azon a napon is, amikor Szegedre jöttek. A Mérei utcában találtak szabad helyet autójuknak. Amikor visszatértek, a jármű szélvédőjén büntetőcédulát találtak. Csodálkoztak, ám kisvártatva észrevették, hogy rokkantigazolvány véletlenül lecsúszott a műszerfalról. A nő fia egyből betolta rokkantkocsiba ülő édesanyját a Szepark irodájába. Az asszony az ügyintézőnek megmutatta igazolványt, hozzátette, nem jogtalanul vették igénybe a parkolót. Azt javasolták, írjon méltányossági kérelmet. Megfogadták, de hiába fordultak levélben a Szeparkhoz, kérelmüket elutasították. A Szepark indoklásában az állt, hogy az igazolvány lejárt. Ez azonban nem igaz, hiszen visszavonásig érvényes. Ezt a kübekházi polgármesteri hivatalban is megerősítették, ahol nagyon készségesen megpróbáltak segíteni Híreséknek. Felhívták a Szeparkot, de nem tudták meggyőzni az ügyben illetékest. A parkolási cég alkalmazottja ráadásul meglehetősen durva hangnemben beszélt a rokkant nőről, mint mondta, ilyen állapotban biztosan nem képes beülni az autóba. Ezenfelül azzal rágalmazta meg a százszázalékos rokkant asszonyt, hogy az autóját már több napja figyelik (?), mert mindig azon a helyen áll. (Amit egyébként nem tilt egyetlen jogszabály sem - a szerk.) Híresné elmondta, nem is igazán a büntetés bántja, bár azt is igazságtalannak tartja, nincs is pénzük, lakásuk lépcsőinek rámpásítása sokba került. Leginkább azt sérelmezi, ahogyan a parkolási cég munkatársa beszélt vele, róla, hogy csalónak nevezték őt és családját, úgy érezte, nem is vették emberszámba. Radics János, a Szepark marketingvezetője elmondta, a pótdíj kiszabása jogszerű volt, hiszen a rokkantigazolvány le volt esve, ez pedig olyan, mintha nem is lenne. Az utólagos bemutatást nem szokták elfogadni, hiszen ezzel kapcsolatban rengeteg visszaélés történt már. Arra, hogy a személyesen megjelent százszázalékos rokkant hogyan tudott volna visszaélni, nem tért ki. Arra a kérdésre pedig, hogy az egyik ügyintéző javaslatára írt méltányossági kérelmét miért nem fogadták el, a marketingvezető nem tudott válaszolni, hangsúlyozta, ez már nem az ő hatáskörébe tartozik. Azt viszont sajnálatosnak nevezte, hogy kollégája így beszélt a rokkant nőről. Híres Istvánné most a szegedi polgármesteri hivatalhoz fordult segítségért. Mint mondta, már nem is igazán azért, hogy a büntetést ne kelljen kifizetni. Mielőtt lejár a határidő, befizeti a csekket. Csak azt szeretné elérni, hogy végre igazat adjanak neki és valaki elismerje, nem így kellett volna beszélni róla, mert attól, hogy nincsenek lábai, még ugyanolyan teljes jogú ember, mint bárki más. TÍMÁR KRISZTA A hivatal dolgozói nem hittek a szemüknek és az igazolványnak Csalónak titulálták a rokkant asszonyt Utólag bemutatott rokkantigazolványát nem fogadták el és megbüntették a rokkantnyugdíjas kübekházi asszonyt Szegeden. Az asszony mindkét lábát évekkel ezelőtt amputálták. Büntetését sem tartja jogosnak, mégis elsősorban azt sérelmezi, ahogyan bántak vele. Híresné úgy érezte, nem vették emberszámba. Fotó: Schmidt Andrea