Délmagyarország, 2003. augusztus (93. évfolyam, 178-202. szám)

2003-08-09 / 185. szám

Szombat, 2003. augusztus 9. SZIESZTA II. NAPJAINKBAN HÉT ORSZÁGNAK VAN HIVATALOSAN NUKLEÁRIS FEGYVERE Hirosima: az atomkorszak kezdete Hirosima az atombomba ledobása, 1945. augusztus 6-a után és egy mementóként megmaradt épületrom a városból. Ahogy Teller Ede látta Az atombomba megalkotásában részt vettTeller Edének fizikus 1993-ban az ELTE-n elhangzott beszédében úgy vélte, az atombombák ledobása nélkül is békét köthettek volna a japánokkal. „Képzeljük el - mint én elképzeltem, túl későn ugyan, és annak lehetősége nélkül, hogy erre befolyásom lehetett volna -, hogy az első atombombát a Tokiói-öböl fölött dobtuk volna le, és az 10 ezer méter magasságban robbant volna föl. Megcsinálhattuk volna. Ki tudtuk számítani, hogy a bombának milyen hatása lesz. Tudtuk, hogy ha ezt tettük volna, egy esti órában 10 millió japán látta volna, miként lesz az esti sötétségből déli világosság és egy haláleset sem lett volna. Azt is tudjuk most, miután a bombát ledobtuk, hogy ennek mi volt a hatása Japánban. Hirohito császár fegyverszüneti beszédét Nagaszaki bombázása előtt megírta. Azt hiszem, hogy nem volt szükség a hirosimai bomba ledobására. Abban biztos vagyok, hogy nem volt szükség a nagaszaki bomba ledobására. Ha a császár látta volna a bomba hatását, ha megmondtuk volna a japánoknak: adjátok meg magatokat, mert máskülönben két hét múlva ilyen fegyver embert fog ölni - biztosra veszem, hogy elérhettük volna a békét emberélet vesztesé® nélkül." A még Szaddám Húszéin vezette Irak elleni katonai terveket fontolgatva az Egyesült Államok elképzelhetőnek tartott egy korlátozott nukleáris csapást is. Ebből úgy tűnik, a politikusok nem tanultak az ötvennyolc évvel ezelőtti, Hirosima és Nagaszaki elleni atomcsapás szörnyű következményeiből. „A kisbabák megszülettek" ez a rövid üzenet tudatta 1945. július 16-án a németországi Potsdamban, az amerikai-angol-orosz háromhatalmi csúcstalálkozón részt vevő Harry Truman amerikai elnököt, hogy felrobbantották a világ legelső atombombáját. A sikeres kísérletet a Szentháromság névre keresztelt nukleáris szerkezettel az egyesült államokbeli Alamagordo légibázis sivatagos területén hajtották végre. A bomba pusztító hatása mintegy 45 ezer tonna TNT-vel volt egyenlő. A robbanás zaja a majd 500 kilométerre északra lévő központi kutatóbázison, Los Alamosban is tökéletesen hallható volt. Rögtön a robbantás után a tudósok és a katonák egy csoportja egy lezárt tankkal érkezett a detonáció helyéhez. Az ott felépített 30 méter magas acéltorony elpárolgott, csak pár olvadt vasdarabka maradt belőle. A környéken 800 méteres körzetben a sivatag pora különféle színű üveggé olvadt mintegy három méter mélységig. Kisfiú és Kövér Ember Tíz nappal a sikeres kísérleti robbantás után a potsdami konferencián a nagyhatalmak képviselői feltétel nélküli megadásra szólították fel Tokiót. A japánok elutasító válasza után, augusztus 2-án Truman elnök Németországból hazafelé tartva az Augusta cirkálóról kiadta a parancsot az atombomba ledobására. Augusztus 6-án reggel az amerikai légierő Boeing B-29 Superfortress bombázója, az Enola Gay ledobta Hirosimára az emberiség történetének második atombombáját. A bomba a Little Boy, vagyis a Kisfiú nevet viselte. Mintegy 600 méter magasan robbant a városközpont felett, lerombolva annak túlnyomó részét, és megölve 80 ezer civilt és 20 ezer katonát. A sugárzás következtében további tízezrek haltak meg (jelenleg 140 ezer halott szerepel az évfordulóról szóló hírekben), vagy szenvedtek maradandó károsodást. Paul Tibbets ezredes, a gép pilótája helyi idő szerint 9 óra 15 perckor nyomta meg az urániumbombát kioldó gombot. Ferebee őrnagy, a bombázótiszt pedig a következő két szót írta a fedélzeti naplóba: „good result", vagyis „jó eredmény". Japán kapitulált Három nappal később, 1945. augusztus 9-én újabb atombomba pusztított el megközelítőleg 40 ezer embert Nagaszakiban (a halottak száma azóta 70 ezerre nőtt). A plutóniumból készült, Fat Mannak, vagyis Kövér Embernek elnevezett bomba közvetlenül a földfelszín felett aktivizálódott, és legalább 40 százalékkal erősebb volt, mint a hirosimai. Augusztus 14-én, este 7 órakor japán azonnal és feltétel nélküli letette a fegyvert. Az Amerikai Nemzeti Atomműzeumban ma is látható az Enola Gay nevű Boeing B-29-es, valamint a Bockscarnak keresztelt Republic F-105D Thunderchief bombázó, amely ledobta a háborúban bevetett első és második atombombát Hirosimára, illetve Nagaszakira. Fegyverkezési verseny A történészek szerint a második atombomba bevetésének valójában már politikai okai voltak. Truman így akarta Sztálin tudtára adni, hogy az amerikaiaknak több bombájuk is van. Sztálin az amerikai sikerek miatt elrendelte az orosz fejlesztések felgyorsítását. A tudósok és az orosz hírszerzés együttes munkájának következményeként 1949-re Sztálinnak saját atombombája lett. Az amerikaiak 1952-ben bejelentették, hogy újabb tömegpusztító fegyvert, hidrogénbombát alkottak. Ugyanebben az évben vált atomhatalommá Nagy-Britannia, 1960-ban pedig Franciaország is felrobbantotta első atombombáját. Az atomhatalmak sorában a franciákat Kína (1964), India (1974) és Pakisztán (1998) követte. Jelenleg ennek a hét államnak van hivatalosan bejelentett atomfegyvere. A nukleáris fegyverkezési versenyben az 1963 augusztusában aláírt atomcsendegyezmény hozott korlátozást: a szerződő államok vállalták, hogy azonnal beszüntetik a légköri, vízi és víz alatti atomrobbantásokat. Az aláíró atomhatalmak, vagyis az USA, a Szovjetunió és Nagy-Britannia azonban „kifelejtették" az egyezményből a föld alatti robbantásokat. így ezek a kísérletek folytatódhattak több-kevesebb nyilvánosság mellett egészen 1992-ig, amikor gyakorlatilag minden állam vállalta, hogy soha többé nem robbant semmilyen nukleáris bombát. Igaz, Franciaország és Kína ezt követően is végzett kísérleti robbantásokat. HEGEDŰS SZABOLCS P0DMANICZKY SZILÁRD Anyák napalmja Egy kisfiú útnak indul, hogy a városban lemezt vásároljon, de maga sem gondolná, míg célját eléri, micsoda kalandok várják... A tehervonat éppen húzott kifelé az állomásról, kicsit elbizonytalanított, szabad-e ugranom, vagy nem. Vártam. Fölnéztem az égre, de nem jött eligazítás. Akkor nekilódultam, és ahogy kézzel-iábbal fölkapaszkodtam, mégis csak megszólalt a hang: „Mozgó járműre soha ne ugorj föl, mert könnyen az életedbe kerülhet, s különben is, kárba vész minden, amit eddig érted tettünk, ott fogja kettészelni a vonat a szeretetünket!" Nem viselem valami jól a stresszt, állandóan földagad a hóiyagom, de jól emlékeztem arra a táblára, hogy amíg a vonat az állomáson tartózkodik, nem szabad a vécét használnom. Mire kihúztunk a rendezőn át, csupa szén lettem, meg a ruhám is kőporos, közben szorítottam a gatyámba a tökvirágot. Mer' mindig ezt énekelték, hogy sárgát virágzik a tök, aztán meg idétlenül mosolyogtak, hogy ez mindenképpen mást jelent, mint amit. Jól ráfáztam ezzel, azóta mindent sok felől hallok, mindent úgy meg kell gondolnom, mintha éppen nyugdíj előtt álló főrendőr lennék. Fölkapaszkodtam végre a kocsira, fönt elővettem a fütyülőmet, és teli torokból jól kifújtam magam, persze, nem szembe a széllel. Akkor jutott eszembe, milyen buta vagyok, eltalálok valami elektromos vezetéket, aztán annyi. Vagy valamennyi. Először jót nézelődtem a szeneskocsi tetejéről, integettem a termőföldön dolgozó munkásoknak, parasztasszonyoknak és paraszt férfiembereknek, a besegítő, iskolából kimaradt parasztgyermekeknek, akik most ugyan irigyelnek, milyen úri módon utazok, de ha tudnák, hogy töri a seggem a brikett, biztos, hogy maradnának a kapanyél mellett. Aztán voltak útközben gazfickók, aki megdobáltak apró kavicsokkal, sőt akadt egy ilyen torz fejű gyerek, aki csúzlival lőtt rám, meg még sőtebb, egy idősebb pasas, amelyik légpuskával, csak úgy csattant a vagon oldalán. Akkor elgondolkoztam az emberiségen, s a gondolatok egy életre szóló tőrt döftek a szívembe, s döfnek folyamatosan azóta is, nap mint nap levágnak, véresebbnél véresebb technikákkal pusztítanak el, és hiába reménykedek, hogy egyszer vége lesz, mint egy rossz álomnak, nem akar vége szakadni ennek a szerencsétlenséget szerencsétlenségre szülő érzéketlenségnek; mint egy emberből font ketrecben, úgy keringek a világban, vagy úgy nem mozdulok, de hagyjuk a fenébe, nem ezért jöttem a világra, így csak még siralmasabb lesz az, ami voltaképp kacagnivaló. Az állomásokon jól lekuporodtam, nehogy az állomásfőnök „leészleljen" onnan, de valahogy nem jól kuporogtam, mert éppen már vagy fél órája kuporogtam, mikor felnéztem, s egy egész rendőri osztag vett körül, puskával, pisztollyal, bombával, és azzal az értetlen gyűlölettel a szemekben, amelytől végső elkeseredésemben azóta szeretetté szublimálhatatlan ölési ingerem támad. Felkaptak, mint egy anyakocát, és bevittek az állomás épületébe. Nem volt éppen jó a lámpa, ezért egy ventilátort állítottak az arcomba, hogy valljak, kinek kémkedek. Igaz-e, hogy a besenyőknek? Igaz-e, hogy elefántcsontparti gerilla vagyok? Igaz-e, hogy az az ember vagyok, aki az Amerikai Egyesült Államokban vattacukorral fojtja meg áldozatait, majd csicseriborsóval hinti teli a helyszínt, hogy a kiérkező rohamosztagosok seggre essenek? „Nem, nem, nem", tagadtam, ahogy csak torkomon kifért. „Én az a kisfiú vagyok, aki elindult a lemezboltba két bakelit lemezért, egy kisés egy nagylemezéit, és soha nem leszek más, mint ez, ez, ez", üvöltöttem. Akkor egy kapucnis csibész lépett az állomás épületébe, nem volt sokkal idősebb nálam, megfogta gyengéden a főhadnagy vállát: „Hagyd, Marszel, majd elintézik a parasztjaim. Két hétig tulipánt etetnek vele, amit visszahozunk a piacról, aztán jön a szegfűkúra, az aranyeső, legvégül a Bülbül rózsái, csak kérlek, Marszel, fizess a munkámért, adok számlát, sehová be nem sorolható gazdasági tevékenységet segítő szolgáltatásról." „Köszönöm, Pier", mondta a felügyelő, aztán arra biztatta Marszelt, üssön meg nyugodtan, ha jólesik neki. Marszel undoritó nyálas módon masszírozta a tenyerét meg a hosszú ujjait, de engem se abból a fából faragtak, amit eláztat a nyál. „Elnézést, mondtam, és tapogatni kezdtem a zsebeimet. Nem látták véletlenül az aranytárcámat? Még szegény fogadott ükapámtól örököltem, bele van írva a neve, báró Podmaniczky Frigyes. Nem látták valahol? Biztosan kiesett. Mindig az ilyen értékes dolgok tűnnek el a legváratlanabb helyeken." Az összes rendőr és tiszt kiugrott az épületből, csak a csuklyás fickó maradt bent. „Megöljelek?", kérdezte. Bólintottam, és hozzátettem: „Tedd meg, akkor legalább nem tudok elmondani semmit a sajtónak az ügyeleteitekről", és kibólintottam az ablakon a rendőrök felé. „Honnan a francból tudsz te a bolgár olajról!?" „Benne van mindenki, tudom, ebből éltek. Akinek nincs szíve, az pénzből él." És akkor hatalmasat csapott felém, mintha szársiló dőlne oda, csakhogy belecsapott a ventilátorba, az fölcsapta a karját a váltószekrényre, a fönti rugós kar rácsapott, és úgy elterült, hogy annál menekülősebb helyzetet el se tudtam volna képzelni. „Ne hősködj, fiam, csak ne hősködj, először tanulj meg rendesen papírrepülőt hajtogatni" - hallottam a rádió irányából.