Délmagyarország, 2003. július (93. évfolyam, 151-177. szám)

2003-07-26 / 173. szám

Szombat, 2003. július 26. SZIESZTA II. TIZENHÁROM ÉVVEL EZELŐTT TÁVOLÍTOTTÁK EL A RENDSZERVÁLTÁS LELKI GATJAT VÁSÁRHELYEN Iván nehezen adta meg magát A szovjet hősi emlékművet csak nagy erőfeszítéssel tudták leemelni a helyéről. ARCHÍV FOTÓ: HEGYI ENDRE Szaddám és a hasonmások MTI PANORÁMA Szaddám Huszeinnek voltak első osztályú hasonmásai és voltak „rövid lejáratúak". Az előbbieket kímélték, gondozták, mintha a korona ékszerei lettek volna, az iraki elnök a nagyobb ceremóniákra tartogatta őket, néha külföldi delegációkat fogadtatott velük. Milliókat költött plasztikai műtétjeikre, amelyekhez két-három évente folyamodtak, hogy a hasonlóság tökéletes maradjon. A „rövid lejáratú" alteregók viszont mondhatni „ágyútöltelékek" voltak, akkor vetették be őket, amikor nagy volt a merényletek valószínűsége. Mindezt Michael Ramadan mesélte el az Aszaah című iraki lapban. Ő 19 évig dolgozott Szaddám-hasonmásként, egy ideje azonban már családjával az Egyesült Államokban él. Ramadan elmondása szerint a bagdadi udvar egyik potentátja, Mohamed al-Dzsanabi tanította meg a hasonmásoknak, hogyan viselkedjenek igazi Szaddámként. Mindennap órákig gyakoroltatta velük hogyan jár, étkezik, szivarozik, beszél, nevet, haragszik... Ő választotta ki a „hasonmások hasonmását", Jaszim Muhammad Alit. A kerbelai férfi olyan tökéletes volt, hogy még Szaddám fiai, a kedden tűzharcban meghalt Kuszaj és Udaj sem voltak biztosak abban, ki áll előttük. Az álmok világa Mindenki álmodik. Van, aki ébredés után tisztán emlékszik az alvás közben látott képsorokra, ám az emberek egy részének emlékezetéből olyan tökéletesen törlődnek ezek a képek, hogy szilárdan meg vannak győződve arról: ők sohasem álmodnak. Az álmok létrejöttét, annak okát egyelőre bizonytalan teóriák magyarázzák. A Negyedik Dimenzió következő adásában arra keresi a választ, mit jelentenek álmaink. Van-e bármiféle alapja az álmoskönyvekbe foglalt „magyarázatoknak", lehet-e a jövő eseményeire következtetni az álmokból? Kiderül a vasárnap este 7 órakor a Telin Televízión jelentkező Negyedik Dimenzió című magazinból. Tizenhárom évvel ezelőtt szerelte le a helyéről mindenféle előzetes engedély nélkül az MDF akkori csoportja a vásárhelyi szovjet hősi emlékművet. A megye első rendszerváltáskor! szoboreltávolításával lelki gátat is ledöntötték. Iván először raktárba, majd a népkerti szoborparkba került A történelmi városfalon az ötvenes években kialakított helye azonban ma is létezik, igaz, már nagyon leromlott állapotban. Nem volt szerencséje Kamotsay István szobrászművész szovjet hősi emlékművének. A vásárhelyi köznyelvben csak Ivánnak nevezett szovjet katonát ábrázoló alkotást 1956 októberében terepjáróval rántották le a helyéről, s húzták végig az Andrássy úton. A forradalom leverését követően a megrongálódott szobrot kijavították, visszaállították a helyére; ahol hamarosan önmagától dőlt meg. Ekkor építettek vasúti síneket a csizmájába. Az acélszálak aztán majdnem kudarcba fullasztották az MDF 1990 áprilisi spontán szoboreltávolító akcióját, mely az első volt a megyében. A daru késve érkezett Az 1989 őszén alakult vásárhelyi MDF-szervezet a kezdet kezdetén elhatározta, eltávolítja a pártállami jelképeket. Kószó Péter, Grezsa Ferenc, Grezsa István és Ágoston Lajos akkori szervezők ma mindannyian úgy emlékeznek, magától értetődő volt, hogy elsőként a szocializmus jelképének számító Iván-szobrot szerelik le a talapzatáról. A szobor levételének időpontját, azaz az 1990. április 11-i dátumot a sajtón keresztül közölték mindenkivel, így a városi tanács is onnét szerzett róla tudomást. Az MDF a helyi rendőrkapitánysággal hivatalosan kívánta közölni a tervét, ám a kapitányság nem igényelt írásos bejelentést róla. Iván eltávolítása kapcsán egyetlen hivatalos papír született, mégpedig az a megrendelőlap, mellyel kikérték a Démász egyik darus kocsiját. A daru azonban késve érkezett a helyszínre, mert sofőrjét nem engedte el a megrendelt feladat elvégzésére a főnöke, miután megtudta, mit és honnan is kellene leemelni. A sofőr ezért megvárta, míg letelik a munkaideje, s csak azután dacolva a kirúgás veszélyével indult útnak. Az Iván-szobor nem véletlenül vált a szervezők elsődleges célpontjává, hiszen azt olyan lelki gátnak tekintették a vásárhelyiek, mely útjában állt a demokratizálódásnak, s a közgondolkodásban erősen jelen lévő rendszerváltás igényének. A helybéliek úgy tartották, míg Iván a helyén áll, addig szó sem lehet semmiféle demokratikus változásról. A rendőrök hagyták A munkálatokat megafonnal irányító Grezsa István doktori ügyeletét leadta, majd a kórházból ment a Lenin térre. Mint mondta, hat kilót fogyott azon a délutánon. Volt is rá oka, hiszen a szobor leszerelése kis híján kudarcba fulladt. Délután fél 2-kor egy kőműves és két segédmunkás esett neki a szobornak, de nehezen haladtak. Végül sikerült a bronzalkotás csizmájánál megbontani az alapzatot, s kiderült, hogy a hóna alatt átfűzött kötéllel ledönteni próbált szobor azért nem rezzent meg egy pillanatra sem, mert vasúti sínek tartják a helyén. Végül egy fekete taxi szállított utánfutóján két acetilénpalackot a helyszínre. A szerelőműhelyüket a rossz hírre bezáró Kovács Zoltán és Bánki Péter lángvágóval látott hozzá a sín kettészeléséhez. A szervezők ma úgy emlékeznek, hogy ez a művelet is megakadt félúton, mert elfogyott a gáz. A darus kocsi vezetője ekkor megfeszítette a járművet, úgy, hogy a Tátra eleje az ég felé lódult. A drótkötél azonban visszarántotta a daru gémjét, s az fejbe találta Ivánt. Hatalmas reccsenés hallatszott, a szobor dülöngélni kezdett, s végre levált a helyéről. A vásárhelyiek félve Figyelték a történteket. A városháza strand felőli ablakaiból az akkori tanácsi dolgozók követték az eseményeket. Kik szurkoltak, kik pedig kárörvendtek, látván a nehézségeket. Az emberek délután leginkább sétálást mímelve ballagtak át kisebb-nagyobb csoportokban a téren, majd szürkületkor gyülekeztek nagy számban. Addigra ugyanis mindenki számára világos volt, hogy sem a rendőrség, sem a honvédség, sem más erő nem akadályozza meg Iván leszerelését. Lenint is leemelték A szobor megbillenése hangos ovációt váltott ki a nézőközönségből, ahonnét korábban többen is javasolták a szervezőknek: ne szereljék, hanem egyszerűen csak rántsák le a szovjet katonát. A levegőbe emelkedő Iván aztán nemcsak hangos ovációt okozott, de az emberek futva indultak el az életveszélyesen pörgő alkotás felé. Amikor az magától megállt, valaki nemzetiszín szalagot kötött a kezére, majd a Magyar Honvédelmi Szövetség Avia kisteherautójára rakták, s elszállították a városgazdálkodási vállalat Csomorkányi úti telepére. A szovjet katona mindaddig ott pihent, míg a népkerti szoborparkba nem került. Újbóli felállításának érdekessége, hogy abban a leszerelés egyik kezdeményezője, Kószó Péter is segédkezett. A szobor eltávolítása napján, hangsúlyozandó, hogy csak a jelképpel volt bajuk, Grezsa Ferenc az MDF nevében megkoszorúzta a vásárhelyen nyugvó szovjet katonák sírjait. A városi tanács a történteket megelőzően többször is tárgyalta az önkényuralmi rendszert szimbolizáló alkotások eltávolítását, ám minden alkalommal döntésképtelennek bizonyult. Az Iván levétele utáni napon azonban túllépett önnön lassúságán, hiszen saját maga daruztatta le, s szállíttatta el minden hírverés nélkül a helyéről Lenin szobrát, majd alpinistákkal napokon belül leszereltette a városháza tornyán lévő négy vörös csillagot. Kószó Péter, a Grezsa fivérek és Ágoston Lajos ma is úgy vélik, a szovjet hősi emlékmű levétele egyet jelentett a rendszerváltás előtti utolsó, súlyos lelki gát leomlásával. korom andrás PODMANICZKY SZILÁRD Anyák napalmja Egy kisfiú útnak indul, hogy a városban lemezt vásároljon, de maga sem gondolná, míg célját eléri, micsoda kalandok várják... Alighogy lehuppantam egy padra, mindinkább nyilvánvalóvá vált, hogy valahová nagyon messzire kerültem a céltói, a kezeim üresek voltak, mint egy kitömött hóbagoly tekintete. Vissza kell jutnom, oda, ez járt a fejemben, és futásnak eredtem. Szerencsére a KRESZ-t hozzám hasonló gyerekek találták ki, ezért mihamar megtaláltam a vasútállomásra vezető táblát. Fütyörésztem, és indiánt szökdeltem a porba, és a szépen sütő verőfényben beénekeit hangon fogtam hozzá a Hull a pelyhes fehér hónak: „Hull a pelyhes fehér hó, adjon isten, télapó, mizus van, mizus van, tán még nem is ugorhatsz! Minden gyermek várva vár, páncélszekrény tárva áll, hull a hó, hull a hó, raboljál el télapó! A karácsony jaj de fényes, átfut rajtam egy-két krémes, csilingel, csilingel, a belügyi miniszter! A szeretet ünnepén, fent ülünk egy nagy tevén, hová mégy, hová mégy, tán csak nem a Gyöngyire?" Igy danolásztam az úton, mikor hirtelen pisztolypárbajba keveredtem. „Ó, istenem, ezt a filmet még nem láttam", csaptam össze a kezem, s megkerestem egy golyón kívül eső helyet, hogy végnézzem a csetepatét. „Állj, bocsánat, állj", szóltam bele magam számára is igen udvariatlanul a párbajba, „Ne haragudjanak, de én csak most érkeztem, tudják, én vagyok az a kisfiú, aki a bakelittel van annyira oda, és meg kell mondanom, nagyra tartom az önök fegyverkészségét, de mindjárt újra hozzáteszem, épp csak most érkeztem, és ahhoz, hogy rendesen tudjam élvezni a párbajukat, tudnom kellene, mi volt a kiváltó ok." „Kuss!", mondta a borostás, és a földre köpött egy olyat, hogy ha az nünükénél kisebb bogarat talál el, menten vihetjük az állatkórházba törött lábakkal és fél vesével. „Hogy beszélsz te ezzel a gyerekkel, hiszen még gyerek, nem fogtad fel, te barom, hogy én se legyek kevésbé kemény!? A gyerekek kíváncsiak, te barom, nem tudtad ezt? Megkérdeznek mindent, te barom! Azt is, hogy mér van két kezük, mikor látják, hogy kettő van, te barom! És azt, hogy mér mindig olyankor romlik el a gázcsap, amikor apa Japánban turnézik a londoni filharmonikusokkal!? He? Te barom!" Jól van öregem, te győztél, föladom!" „Álljunk meg egy szóra, mondta a másik, szóval föladod!? És elismered, hogy a föld legnagyobb gleccsere nem a Fedcsenko a Pamír hegységben, hanem a Malaspina a St. Éliás-hegységben!?" „Hogy beszélsz a gyerek előtt!?", és újra köpött egy nagyot, de most akkorát, hogy látszott, az ádámcsutkája fölugrott a szájába. „Szóval elismered, te barom, végre, hogy én vagyok Charles Bronzon!?" „Figyelj, aranyapám, nekem telj' mindegy, hogy bronzon vagy, vagy kaucsukon, tőlem lehetsz az eperfán is, az is biztos, hogy..." És ebben a pillanatban elsültek a fegyverek. Olyan rutinosan csinálták a figyelemelterelést, hogy ezt majd a következő járási sakkversenyen alkalmazni fogom. Bár nem biztos, hogy jó a módszer, mert itt ez remivel végződött. Lelőtték egymást, mind a ketten. Mint két biztonsági őr. Az egyikből balra, a másikból jobbra folyt a vér, az egyikből Rh+, a másikból: -. Szellő pattant az égből, a felhők, melyek a párbaj alatt igen vastagra gyűltek mindkét fickó feje fölött, most minden irányba szétnyíltak, mint egy édes kis kehely, és három angyal szállt alá, kettő csupasz kézzel, a harmadik szaxofonon kísérte társait. Ott lebegtek egy darabig a holttestek fölött, precízen nézték a karórájukat, várták a beavatkozásra legmegfelelőbb időpontot, mígnem az egyik rám nézett. „A nemjóját, ez a fiúcska lát minket, angyaltestvérek." Az egyik angyal egy igen szép kislány volt, olyan, akit napestig szívesen temetgetnék a homokbányában; arany fürtjei körüljárták piros és pufi arcát, az az érzésem támadt, mindig aranygaluskát kap ebédre vaníliamártással, vagy pedig tojásos galuskát harmatgyenge ecetes-cukros salátával. „Bár csak megpuszilhatnálak", mondtam félhangon sopánkodva, mire a szaxis teljesen berágott. „Mondtam, hogy lát minket, Elvira testvér, ezt nem engedhetem meg. Mi lesz később szegény gyerekkel? Mindenki hülyének fogja nézni. Ne bájologjál, Elvira testvér, mer olyat beleszaxofonozok a füledbe, hogy hazáig kísér! A nemjóját! Majd állandóan a túlvilági élményeiről fog beszélni környezetismeret-órán, tornából meg viszi haza a nagy léceket. Gyorsan, testvérek, kapjuk föl ezt a két szeszszagú banditát, amíg a fiúcska koraidején nem ejakulál. Ne undorodj, Bernadett testvér, a te mentorod napi négy liter bort ivott, mikor kikönyörögte, hogy a mentőcsapatba kerülj!" „Akkor segíts nekünk, mondta Elvira testvér, ne csak a szád járjon, Brinkmann testvér, tudsz papolni erkölcsről, Kant testvértől is tudsz ezer idézetet, az objektív szubjektivációját, és a szubjektív objektivációját, de most fogjad ezeket a cowboyhullákat, és vigyük föl az égbe őket, amíg át nem megy rajtuk a locsolókocsi." Huss, egy szaxofonszóló, és már mentek is a mennybe, de ahogy eltűntek az égről, megszólalt egy hang: „Ugyan már, kis tökös, addig játszol a lányokkal, amíg éjjel be nem pisilsz!"