Délmagyarország, 2003. június (93. évfolyam, 127-150. szám)

2003-06-28 / 149. szám

Szombat, 2003. június 28. SZIESZTA II. Mészáros Rezső: Nem tudok azonosulni az egyetemek túlzott piacosításával. FOTÓ: KARNOK CSABA Tudományos munkássága a területi kapcsolatoknak, a településeknek, a város és a falu egymáshoz való viszonyának, valamint a térszerkezeti problémáknak a vizsgálatára terjedt ki. FOTÓ: MISKOLCZI RÓBERT gátolják belső villongások. Úgy tapasztalom, hogy még mindig nem került nyugvópontra a régióközpont kérdése, holott magától értetődő, hogy ez mindenféle objektív paraméter alapján csak Szeged lehet. Véleményem szerint meglehetősen fölösleges vita folyik a régiók, a megyék és a kistérségek szerepéről, kissé szembeállítva egymással ezeket. Holott egy értelmes funkciómegosztási rendszerben mindegyik életképes egység lehet. Tehát a funkciókról és az intézményrendszer megvalósításáról kellene már beszélni, mert ahhoz, hogy az uniós pénzeket fogadni és teríteni tudjuk a régióban, intézmények kellenek. - Rektorként aktív volt a hazai felsőoktatás struktúrájának átalakításában is. Jó irányba tart az egyetemfejlődés? - Bonyolult kérdés. A 2000-ben létrehozott felsőoktatási integráció három és fél éve eltelt, ez azonban túlságosan kevés idő ahhoz, hogy csodát lehessen várni. Bár mostanában az egyetemfejlesztési szemlélet változni látszik. Nem tudok teljesen azonosulni az egyetemek túlzott piacosításával, különösen azzal nem, hogy tudós elméket kényszerítsünk arra, hogy pénzügyekkel foglalkozzanak. Ha ez történetesen nem szakmájuk, akkor ugyanis nem értenek hozzá. Tehát ha ez a koncepció megerősödik, akkor halaszthatatlan ennek a professzionális megoldása. A szervezeti átalakítások három és fél esztendeje után ideje lenne országosan összegezni és értékelni a tapasztalatokat, mert félő, hogyenélkül nem jó irányba megyünk tovább. Afféle magyar szokás, hogy elkezdünk egy folyamatot, kijelölünk egy utat, ám a szakaszainál nem állunk meg értékelni, mennyit és hogyan haladtunk, körülnézni, hogy jó-e az irány, hanem csak rohanunk. Azt hisszük, előre, pedig lehet, hogy kacskaringókat teszünk. Tovább érnénk, ha megfontoltan, lassan bár, de mindig a jó irányba lépegetnénk. - Vezetői tapasztalai alapján milyen konkrét fejlődési lehetőséget lát a Szegedi Tudományegyetem előtt? - Számomra ennek a három és fél évnek a legfontosabb felismerése az, hogy az egyetemek lehetőségeinek alakulásában egyre inkább meghatározó tényezővé válik a földrajzi helyzetük és a társadalmi-gazdasági környezetük állapota. A mi egyetemünk sajnos nem dinamikus gazdasági környezetben helyezkedik el, viszont földrajzi helyzete előnyös. De ilyen körülmények között sem mondhat le az egyetem a gazdasági szférával való kapcsolatkeresésről. Legalább két lehetőséget látok: egyrészt a kölcsönös érdekek alapján kialakított együttműködést a kutatásban és a szolgáltatásokban - a helyi gazdaság szereplőivel. Másrészt az egyetem magas szintű tudományos és oktatási teljesítménye segíthet abban, hogy letelepedjenek a városban a multinacionális gazdasági szervezetek. A földrajzi fekvés pedig kiváló lehetőséget hordoz egy határon átnyúló eurorégió kialakulásához; mint ahogyan ez eddig is történt: együtt a temesvári és az újvidéki egyetemmel. SULYOK ERZSÉBET megoldások MÉSZÁROS REZSŐ AZ ÉLETRŐL ÉS A TUDOMÁNYRÓL A Szegedi Tudományegyetem leköszönő rektora, Mészáros Rezső tudományos kutatóként is olyan területen dolgozik, amellyel befolyásolhatja az életünk alakulását. Egyetemvezetőként pedig egyik irányítója volt a hazai felsőoktatás átalakításának. - Nem bánta még meg, hog)' ennyire politika közeli kutatási területet müvei? - Nincs mit tenni, úgy látszik, azok a kutatási témák, amelyek úgymond aktuálisak, azaz hatással lehetnek a mindennapi életre, nemigen menekülhetnek a politika valamilyen hatásától. Persze nem valamiféle közvetlen hatásra kell gondolni. A 70-es évek második felében, amikor a földrajzi tudományok más művelőivel együtt magam is komolyabban kezdtem foglalkozni a területi kapcsolatokkal, a települések, a város és a falu egymáshoz való viszonyával - akkor ez társadalmilag is aktuális volt. A politika hol fölkapta, hol elejtette. A rendszerváltás körül aztán egyre jobban lehetett látni, milyen nagy szükség van a térszerkezeti problémák kutatására. Amint az uniós tagság számunkra is reális közelségbe kerülhetett, egyre világosabb volt, hog>' nekünk kell majd idomulni az Európai Unióban kialakult társadalomszervezési szisztémához, a regionalitás rendszeréhez. A földrajztudomány alapvetően a térrel foglalkozik, annak szerkezetével, kapcsolati rendszerével; ehhez van kialakult szemléletmódja, jól kidolgozott módszertana, megfelelő apparátusa. Ezért nincs abban semmi csoda, hogy a 90-es években a regionális és társadalomföldrajz témái ismét a politika érdeklődésének is a fókuszába kerültek - és azon sincs csodálkoznivaló, hogy ismét hullámzó volt ez az érdeklődés. - Mit használhat vagy árthat a politika a kutatásnak? - Sokat. Legalábbis egy enynyire társadalom közeli témában, mint a régiókutatás. Jól megfigyelhető, hogy csoportérdekek, lobbiérdekek menynyire képesek befolyásolni: fölgyorsítani, lassítani a tempóját, vagy éppen deformálni az irányát. Ma, kevesebb mint egy évvel az uniós csatlakozásunk előtt, mindenki arról beszél, hogy hiányos az intézményrendszerünk. Vagyis kevesebb, mint egy év alatt kell kialakítanunk olyan intézményhálózatot, területi rendszereket, amelyek nélkül nem tudjuk befogadni az uniós pénzeket. Ez pedig kapkodás, és bizonyos mértékig a politikai előrelátás hiányát is jelzi. A tudomány emberei időben jelezték ezeket a problémákat. - Nem lenne egyszerűbb egy sokkal éteribb, elméleti kutatási területen dolgozni? - Csakhogy éppen azt szeretem benne, ami miatt gyakran a mérget is eszem... Hogy nem elvont, elméleti témákkal, hanem az élet kérdéseivel foglalkozhatom. Követhettem a magyar társadalom és a gazdasági élet átalakulását és javaslatokat tehettem mozgásformáinak befolyásálására. Érdekesek persze a társadalom- és gazdaságföldrajz elméleti vetületei is, de igen jó érzés, amikor az ember úgy gondolhatja, hogy a munkája azonnal hasznosulhat. - Mikor lesznek Magyarországon működő régiók? - Ha gondolkodásban és cselekvésben egyetértésre jutunk abban, hogy elsősorban a regionális intézményrendszer felépítése, a funkcióik kialakítása a fontos, akkor működőképes régiók lesznek Magyarországon. Olyanok, amelyek az Európai Unió területi rendszeréhez kapcsolódhatnak. Ennek több típusa lehetséges. Itt, a Dél-Alföldön nagy lehetőséget látok a határon átnyúló régiófejlődésben. A működő régiók kialakulását azonban még mindig P0DMANICZKY SZILÁRD Anyák napalmja Egy kisfiú útnak indul, hogy a városban lemezt vásároljon, de maga sem gondolná, míg célját eléri, micsoda kalandok várják... Ha a virágkertész nekem azt mondja, szépek a rózsái, akkor bizony nekem el kell hinnem. De nem vártam meg, amíg megszólal, a kerítés mellől Intettem: „Szépek a rózsái!" A kertész rátámaszkodott a kapanyélre, szemei úgy szikráztak, mint egy összetört szódásüveg, a fogai olyan fehérek voltak, mint az a bicikli, amit két év hiábavaló keresés után találtak meg a meszesgödörben. „Ó, bocsánat, most látom, hogy maga néger", nyögtem ki, és azonnal a számhoz kaptam, nehogy hozzátegyem, ó, bocsánat, most látom, hogy maga egy ültetvényen dolgozik, és a szemét kizsákmányolól minden kilokalória energiáját kihasználják. Olyan gyerek voltam, amilyen csak lehettem. „Én?", kérdezte a férfi meglepetten, majd lassan arcához nyúlt, a kezéből kihullott a kapa, s azt mondta: „Most járt nálam tegnap Bruce Dickinson, megittunk egy pár csésze teát, de azt nem mondta, hogy néger vagyok. Szerinted átver?" kérdezte a földmunkás, a rácson át valahogy kinyújtotta a kezét, megpróbáltam kezet rázni vele, de csak a dróthálós kerítést rángattam az alkarcsontjával. „Én csak a lemezeimet akarom, vagyis szeretném" tompítottam az indoklást, mert semmi kedvem nem volt belemászni a néger és Bruce Dickinson viszonyába. A néger intett a szemével, aprócska kapun át beléptem a kertbe. Gyönyörű rózsák voltak tényleg, a férfin meg egy olyan ing, ami az összes rózsa színét magán viselte. Színes Itt az élet, fater, mondtam magamban, mert azért én se avatok be mindenkit a saját gondolkodásomba. A néger egyszer csak seggre ült a kertben, ahogy beléptem. „Atyaisten, kezdett sipákolni, nem te vagy az a kisfiú, aki a lemezeit keresi?" Rosszat sejtettem, s megértettem azt is, a férfi nagyot hall. A napfényben megcsillant a kapa éle, s valami szörnyű emlék tolult fel bennem arról, miként neveznek el írókról folyókat, melyekbe Ismeretlen körülmények között fulladt bele. Úgy, mint Edgár Allén Poe-ról a Pó folyót. Kirázott a hideg, s azt válaszoltam: „Á, szóba se jönnek nálam a bakelit lemezek. Éppen csak erre jártam. Anyám mondta, nézzem meg errefelé, járnak-e kóbor macskák, vagy biztonságos a környék, mert ha az, vesz itt egy kis telket, amin ibolyát termeszthet." Ekkor váratlanul elborult az ég, rosszat sejtettem újfent, a néger befogta a fülét az égzengéstől: „Fiam, fiam, te egyre hülyébb vagy, ha így folytatod, nem visznek el az oroszok se!" Aztán kisütött a nap, a kertész megnyugvással nézett szét a rózsáin, én meg széttártam a karomat, sajnálom, de én ezzel járok, valami mindig történik velem, nem tehetek róla, biztosan túlaktiválódott bennem a historikus gén. „Barátocskám, ha már itt vagy, mondta a férfi, nagy segítségre lenne szükségem." Bólintottam, hogy momentán nincs más dolgom, legfeljebb a vízilovaknak dobálhatnám az állatkerti banánt. Meg kellett őriznem Inkognltómat, így is félő volt, elég egy rossz mozdulat, egy szó, a zoknim szakadt sarkának kivillanó része, valami, amiről nem tudhatom, hogy félreismerhetetlenül kifejezi az egyéniségemet. A néger férfi berohant a kerti lakba, egy újságot hozott elő: „Tudod, pajtás, el akarok utazni Afrikába, szeretném meglátogatni Rejtő Jenő síremlékét, és Itt ez a rejtvény, tíz utat lehet rajta nyerni, ötöt oda, ötöt vissza, de nem megy, az Istennek se megy." Először ebben Is csapdát sejtettem, és próbára tettem az öreget. „Kérdezzen nyugodtan, csak először fújja ki az orrát, meri annyira nazális, mintha egy zsák krumpli közül beszélne." „Trombita harsog, dob pereg", mondta a férfi, és fújta és fújta az orrát, mígnem elnehezült a keze: a Tom és Dzserls zsebkendőt ledobta a földre, kis arcszeszt locsolt rá, aztán egy kézi szivargyújtóval fellobbantotta. „Ami Itt a legnehezebb, ez a szó itten, ez: elemzés", és rám nézett a nagy kék szemével függőlegesen. „Tíz betű." Egy percet töprengtem, néztem a rózsák duzzadó fejét, a kis méhecskéket, ahogy a hátukra szerelt helikopterrel beleszállnak a bibékbe. „Onanizálás", vágtam rá a töprengési idő letelte után. „Ez az", örülgetett a néger, elővett egy zacskó savanyú cukrot. „Köszönöm, nem ehetek cukrot most, mert nem fog jól esni rá az eper, túl savanyúnak érzem majd." A néger nem Is figyelt rám, töltögette a rejtvény kockáit, de hirtelen olyan kerekre nyílt a szeme, mint egy tengerszem az Alpokban. „Valami hlbádzlk Itt, öcsém-pajtás, mert keresztbe az jön ki, Malter Wattau." Nekem se kellett több, tudtam én, hogy kelepce, s azzal úgy futásnak indultam, mint Joe Cocker, mikor észrevette, hogy minden bankkártyáját benne hagyta a tisztítóba adott ruhákban, de ő már hiába futott, a mosógép tárcsája kíméletlenül forgott, színes pólóiból meg csak potyogtak ki a bankkártyák, ő meg ott ült előttük, és iszonyú szomorú volt, akkor írta azt a számot, hogy díra-tam-dam, bébi!