Délmagyarország, 2003. június (93. évfolyam, 127-150. szám)

2003-06-14 / 137. szám

Szombat, 2003. június 14. SZIESZTA II. JÓKAI ANNA: „AKINEK NINCS MÉRCÉJE, AZ NEM PRÉDIKÁLHAT AZ IGAZSÁGRÓL" A teremtés még nem ért véget PODMANICZKY SZILÁRD: FELTÉTLEN EMBEREK Hegedűszó ott, ahol nem volt Együtt, egy házban élnek Podmaniczky Szilárd legújabb könyvének szereplői, de azt, hogy van-e közöttük vérségi kapcsolat, nem tudjuk meg. Annyi derül csak ki, hogy mindhármantulajdonosai a háznak és egyikükben egyszer fölébred a gyanú: a többiek esetleg az ő házrészére pályáznak. De kiderül, ettől nem kell tartania. Az írások a Délmagyarország és a Délvilág közös tárcarovatában jelentek meg. Akik olvasták, a szerző utánozhatatlan humoráért szerették ezeket a szövegeket. Aki hozzákezd a könyvhöz, már egész világot lát, olyan világot, amelybe nem szívesen képzeli bele magát. A szöveg nem is kíván ilyet és ez először megnyugtató. A történeteket a szerző választékos nyelvhasználata közben adódó számtalan ötlet és a három szereplő természettudományos érdeklődése formálja. Ebben a világban nem biztos, hogy az élet, csak magától, úgy alakul, ahogyan az a szereplőknek jó; meg kell tervezni azt is, amit szabadidejüben csinálnak. És mindenképpen csinálni kell valamit, különben az egyik nap óhatatlanul hasonlítani fog a másikra. Azt, hogy ez milyen borzalmas lenne, egyre inkább sejtjük. És ahogy ezt a jövés-menést, tevés-vevést figyeljük, egy-egy ismerős, soha be nem vallott gondolat lelepleződése láttán kínosnak érezzük a kívülállást. Akik belül vannak: egy idősebb és egy fiatalabb férfi, meg egy nő, aki hol nagymamakorú matrónaként, hol önmagáról aktképeket készítgető, empirikus nagylányként áll előttünk. Ahogy élnek és ahogyan hatnak egymásra, az néha a burleszkfilmekre is emlékeztet - már ha eltávolodni és mindenképpen emlékezni szeretnénk valamire -, máskor úgy érezzük, a lakás metszetszerűen ketté van fűrészelve; színpadon mozognak ezek az emberek, egy olyan játékot látunk, amelyet egy hatalmas színházban csak egy valaki kedvéért adnak elő. S az az egy valaki nem figyel rájuk. Lehet az is, már régen kiment. „Pesztonka elméletileg nem volt egyedül. Későre járt már. Márton egy koaxiális kábelt hegyezett a barkácsbicskájával, Józsi bácsi hegedűszót hallott ott, ahol nem volt." (Podmaniczky Szilárd: Feltétlen emberek, Noran Könyvkiadó, Bp. 2003, 180 oldal, 2000 forint.) B. A. „Nekem az tény, hogy élek, s hogy itt élek, az nem játék, hanem halálosan komoly dolog, amire néha ugyan iróniával, de legtöbbször inkább döbbenten és kétségbeesetten tekintek" - vallja Jókai Anna írónő. - Különös ív figyelhető meg a Tartozik és követel című regényétől a most megjelent esszékötetig, A mérleg nyelvéig. - Minden írónak, így nekem is megvolt az a perspektivikus út, amit végig kellett járni. Én a völgyéletből indultam el. Hogy ez mit jelent? Annak idején úgy néztem körül a világban, mintha egy völgyben élnék és nagyon közelről szemléltem mindent. Aprólékosan, pontosan meg tudtam figyelni, milyen árnyékok vetülnek a völgyben, megállapítottam azt is, hogy oda nem süt be a nap; vagyis keserű, kegyetlen világot láttam. Utána fokozatosan éreztem: ebben a völgyben nem lehet megtelepedni, el kell indulni, feljebb kell lépni. Az egész pályám hallatlan erőfeszítés, kapaszkodás egy olyan magaslatra, ami nem egy objektív magaslat, hanem az én elérhetőségeim között a legmagasabb pont. Ez olyan óriási lelki és szellemi munkába kerül, amit nem lehet megspórolni. Nem úgy megy az ember a hegyre, hogy leteszi a batyut a lábánál, hanem azzal együtt halad felfelé, sőt a keresztet is fel kell vinni, és arra a keresztre bizony fel kell mászni. Aztán jöhet a feltámadás... Felfelé a lajtorján - A Tartozik és követel népszerű volt, de mégsem ez határozta meg az utat felfelé. - Nem bizony! Megkezdtem az írói-emberi vándorutamat és elérkeztem ahhoz a műhöz, amely pályámon az első fordulatot hozta. Ez az 1972-ben megjelent Napok, amelyben egy értelmiségi férfi belső fejlődésregényét próbáltam megalkotni. A születéstől egészen a halálig úgy, hogy ez szinkronban legyen a mindenkori történelemmel, a mindenkori magyar helyzettel. Egyes szám első személyben óvatlan őszinteséggel kellett beszélni azokról a dolgokról, amelyek bennünket, magyarokat nyomorítottak. A regény főhőse halála órájában „érkezik" vissza ahhoz a kisfiúhoz, aki valamikor képes volt az imádságra. A könyvet annak idején támadással fogadták, de ez volt az a szakasz az életemben, amikor a völgyből kijutva elérkeztem egy olyan kies kaptatóhoz, ahol már körbe tudtam nézni. - Utána indult egy hoszszabb út. - Ahogy mondani szoktam: egy kis kilátóhoz jutottam és ennek 1982-ben a Jákob lajtorjája című regény lett az eredménye. Úgy éreztem, ezen a bizonyos lajtorján én is tettem néhány lépést felfelé, és megengedhetem magamnak, hogy egy emberpár történetét úgy ábrázoljam, hogy megjelenítsem azokat a spirituális hatalmakat, amelyek az emberi élet fölött valójában a történésekbe beleszólnak. Ekkor következett egy újabb felismerés, hogy ezen a lajtorján nem lehet középtájt megállapodni. Rájöttem, nem csak abban kell fejlődni, hogy mit tudunk az emberről, a világról, hanem ehhez egy olyan művészi kifejezőerő is kell, ami hitelesíti a művet. Megindult bennem az a szakasz, amit én meditációnak nevezek. A töve és a gallya kötetem esszéiben már nemcsak azt tudtam megállapítani a világról, hogy hiányzik belőle az abszolút erkölcsi középpont, Isten, hanem eljutottam odáig, hogy meg tudtam mutatni, ennek ellenére mégis milyen módon van jelen. Ez a nehezebb. A hiányról könnyebb írni, mint arról, ha az ember valamire rátalál. Ezt 1998-ban a Ne féljetekkel oldottam meg; - Úgy érzem, erre a művére a legbüszkébb. - Nem szeretném, ha nagyképűségnek venné, de akkor is nyugodt lelkiismerettel távoznék ebből a világból, ha ezután a regény után már semmi sem születne a tollamból. Amit az életbeli sorsról, a halálról, a feltámadásról meg lehet fogalmazni és számomra tudni lehet, azt ebben a könyvben megírtam. Akkor éreztem: ott vagyok a tetőn, ahová ugyan bogáncsok, keserves tüskék között jutottam fel, de megérte, mert egy végtelen horizont tárult fel előttem. És most már csak abban reménykedem, hogy ezen a Jókai Anna a völgyéletböl keserves tüskék között jutott a tetőre. tetőn sok hely van és be lehet járni minden egyes kis szegletét, és föl lehet fedezni valamit a magasságban. Kilépés az írásból - A tetőn döbbent rá, hogy mi is a mérleg nyelve? - A saját tapasztalataimból, fájdalmaimból, keserűségeimből, tévedéseimből és csalódásaimból tanultam meg, hogy mi a mérleg nyelve. Az én életemben a szakrális igazság, Krisztus, akit még mindig nem értünk meg, akit még mindig kis Jézuskának becézünk, aki nem a múltunkként van mögöttünk, hanem Ő az emberiség jövője, Ő a mérleg nyelve. Énnek fényében lehet meglátni, hogy mi az igaz és mi a hamis a világban. Ezért nem tudok egyetérteni azzal, hogy minden relatív, mert akinek nincs mércéje, az nem prédikálhat igazságról. - Erről üzen a tavaly karácsonykor megjelent Ima Magyarországért című versében is. FOTÓ: H. BARANYAI EDINA - Igen, ahhoz, hogy valami vagy valaki igazában mértékadó legyen, kellenek mértékek. Ma sokan nevezik ki magukat mértékadó értelmiséginek ebben országban, de ahogy a versben is megfogalmaztam: minden mérték nélkül. - Elégedett ember? - Hazudnék, ha azt mondanám, hogy elégedetlen vagyok, de nem sütkérezem a fényben, hanem felelősséget érzek, hogy még hozzátegyek valamit ahhoz, amit eddig felépítettem. Még lehet díszítgetni az épületet. írói-művészi természetem ellenkezően működik, mint általában másoké, akik még a haláluk előtt öt perccel is azt mondják: nekik még anynyi írnivalójuk van. Én nem ezt érzem. Helyette inkább azt, hogy amit kaptam, szaporítottam és tisztességgel előadtam. Kíváncsian várom, hogy mikor melyik zsebből bukkan elő valami, ami az én dolgom lehet, de azt nem érzem, hogy mindenáron írni kell, az utolsó pillanatig. Szerintem van egy olyan kilépés az írásból, ami nem lefelé visz, tehát nem kiüresedés, hanem egy olyan telítettsége a léleknek, amit már nem lehet papírra vetni. Kapocs az ég és a föld között - Titokzatos ez a krisztusi mondat: „Ne féljetek!" Anna, ezt ma mivel indokolja? - A mai emberiség, így hazánk is, egy rendkívül bizonytalan léthelyzetben van. Kiszolgáltatottnak érezzük magunkat, ezért soha időszerűbb nem lehet a „Ne féljetek!", ami nem ostoba bátorságot feltételez. A félelem egyébként a gonosz találmánya, Istentől nem kell félni. A gonosztól nem tudunk elmenekülni, csak szembefordulni vele. A „Ne féljetek!" a félelemmel való szembefordulás. Nem hiszek abban, hogy a Földön a rossz fogja ülni a diadalát, de kétségtelen, hogy most, a harmadik évezredben úgy tűnik, mintha Isten megengedte volna a sátánnak, hogy bizonyos dolgokat cselekedjen. Tőlünk, emberektől pedig azt várja, hogy társteremtőként próbáljunk Isten háta mögé állni és vele együtt szembeszegülni a rosszal, a gonosz erőivel. A teremtés még nem ért véget. Annak idején, az emberi nem hajnalán, mint egy tudatlan kisded, lemásztunk az atyai ölből. Isten engedte, elnézte, miként játszódik a gyermek, és most ez az ember messzire elkóborolt az Atyától, de lelkében bennmaradt a lehetőség, hogyha felnő, elkezdjen vágyódni az Atya után, és viszszatérjen hozzá. Már nem csecsemőként, nem tudatlan kisdedként, hanem úgy, hogy az Atya támasza legyen. Ezért nekem az irodalom, a művészet azt jelenti, hogy erősíteni kell a kapcsolatot, ami az ég és a föld között megszakadt. GÜLCH CSABA PODMANICZKY SZILÁRD