Délmagyarország, 2003. április (93. évfolyam, 76-100. szám)

2003-04-19 / 92. szám

Szombat, 2003. április 19. SZIESZTA II. A BECENEVROL: JACK LONDONT KERESZÍAPJAKENT TISZTELI családi húsvétja Kilocsolták Akik húsz-huszonöt évvel ezelőtt is ott voltak Földes László alias Hobó koncertjein, most is kíváncsiak rá. A világ jócskán fordult, a közönség mégis hűséges és nem nosztalgiából. Talán érzik, hogy Hobó jobban érzi magát, mint valaha életében. Ki sem látszik a munkából, Erdélytől Amerikáig koncertezik, s ha hívják, a legeldugottabb falut is megtiszteli. Az első percben még megközelíthetetlennek tűnő Hobó szeme a legfurcsábban mégis akkor csillog, amikor ötéves lányáról mesél. A neve összefonódott a lázadással, a meg nem értettséggel és József Attilával. Mégsem akart megfelelni és nem akart más lenni. Jó húsz éve ő volt a mi Jimi Hendrixünk, Jim Morrisonunk és Rollíng Stonesunk, de beleborzongtunk, ha Villont, Pilinszkyt és József Attilát hallottunk tőle. - Becsíptem valami vírust, kiheverni meg nincs időm, mert naponta játszom - jegyzi meg egykedvűen. - Vannak már ősz tincsek a hajában, remélem, nem sértő, hogy észreveszem. De zömében azok jönnek el ma is Hobó-koncertre, akik huszonöt éve is ott csápoltak. - Nézze, ebben az értelemben elkényeztetettek vagyunk a zenekarral együtt, hiszen folyamatosan játszunk. Erre nincs érv és nincs magyarázat. Mindenesetre a közönség ma is érzi, amit mondani szeretnénk. Ez nem nosztalgia. Nem olyan vagyok, mint régen, hanem sokkal jobb, és mindenféle értelemben jól érzem magam a pályámon és a családom körében is. - Honnan a név, a Hobó? - Jack Londonnak van egy Kétezer vagány című novellája, ami a hobók hadseregéről szól Amerikában az előző századfordulón. Kétezren összeálltak és a polgármesterek, a delegációk eléjük jöttek, hogy mindent adnak, csak a városokba be ne menjenek. No, hát ez borzasztóan tetszett neSzükség van arra, hogy az ember időnként belenézzen a tükörbe, elgondolkodjon mások áldozatán és vértanúságán. FOTÓ: SZÜK ÖDÖN kem, s mivel a családi életem meglehetősen ingatag volt, sokat csavarogtam, ez szó szerint bevágott nekem. Állandóan erről meséltem a kosárlabdacsapatban, ahol játszottam, s ott ragasztották rám. Zenéről akkor még szó sem volt, nem is gondoltam rá, hiszen azt 33 éves koromban kezdtem. - Az jutott eszembe, hogy csak azt becézik, akit szeretnek az emberek. - Persze, ezt így is fel lehet fogni és biztosan igaz, de a legnagyobb ajándék, hogy ez én vagyok, lack London pedig a keresztapám. Jobban is szeretem, mint a Földes Lászlót. - Játszott már hajléktalanoknak? - Persze, többször is. Ahova hívnak, szívesen megyek. A napokban mozgássérültek javára Ócsán muzsikáltunk, de torokszorító, amikor hajléktalanszállón vagy épp hidegben játszunk. A mondás szerint „minden városban adj pénzt egy koldusnak" és én ezt mindig megteszem Párizstól Moszkváig. Ezt a problémát azonban mi egy estével nem tudjuk megoldani. Az egyik legnagyobb megbecsülésnek tartom, hogy a hajléktalanok lapja, a Fedél Nélkül változtatás nélkül, folytatásokban közölte a Csavargók tízparancsolata című könyvemet. - Nagyhetet írunk, milyen lesz Hobó húsvétja? - Kezdődött azzal, hogy a lányom beszólt és levágatta velem a szakállamat, ami tizenhat évig hozzám tartozott. A nagy házban már teljes a dekoráció nyulakból meg bárányokból. Fantasztikus családi ünnepnek tartom ezt, amire a gyerekkel együtt készülni kell. Nemcsak testben, lélekben is. Szükség van arra, hogy az ember időnként belenézzen a tükörbe, elgondolkodjon mások áldozatán és vértanúságán. - Ezek szerint jóban van az ünnepekkel? - Hát persze. Sokáig voltam csavargó, meg akadtak olyan házasságaim, ahol ezek nem így működtek. Nem azt mondom, hogy most tanulom, de lassan tíz éve egészen jól viselem, különös tekintettel a sonkákra. Fontos, hogy a szeretet és a hit magasságából a kézzelfogható dolgok is elérhetővé váljanak. Egy kis torma sonkával lemegy, de legalábbis még senkinek sem ártott. - Egyébként nagyon jól tartja a kondiját. - Fiatal feleségem van, ötéves a kislányom. Tudja, az ilyen öregedő ripacsoknak hamar megjönnek a problémái. Kétfelőli fejfájással, elöl dudorral. Ilyenkor jöhet a vietnami balzsam. Komolyra fordítva a szót: volt egy térdoperációm és ez hamar gatyába rázott. Mindenkinek üzenem, hogy aki húsz évig kosárlabdázott, vénségére ne legyenek illúziói. De ígérem, hamarosan gazellaként fogok szökellni a piliscsabai erdőben, jövő héten kezdem a futást. - Ebben a változó világban mennyit változott Hobó? - Jobban vagyok, mert olyanok vesznek körül, akiknek úgy adhatok, hogy nem akarják elvenni tőlem. Kutya évtizedeket tudhatok a hátam mögött, de bizonyos dolgokat lezártam az életemben. Öröm, amikor megyek a lányomért az óvodába, alá ennyire az enyém. Nézem, lesem az udvaron és gyönyörködöm. A léptei, a boldogsága mindennel felér... HARCSÁS JUDIT Eszenyi Enikő (képünkön) szereti az ünnepeket, a húsvétokról különösen szép emlékeket őriz. Szüleivei az idén is . készülnek, lesz finom sonka és festett tojás is. - Gyerekkoromban, a szabolcsi Csengerben húsvétkor arra ébredtem, hogy édesapám hideg vízzel kelteget. Szó szerint kilocsolt az ágyból - mesélte a művésznő. - Persze az ünnepet hosszas készülődés előzte meg. Tojásokat festettünk, méghozzá nem a most divatos porokkal, tablettákkal, hanem a vöröshagyma levelével. Szép formájú, apró leveleket kötöttünk a tojásra, nejlonharisnyát húztunk rá, nehogy elmozduljon, és a hagyma levelével megfőztük. Gyönyörű vörös tojásaink voltak, amin fehéren kirajzolódtak a levél kontúrjai. - A húsvétban csak azt tartottam felháborítónak - emlékszik vissza Eszenyi Enikő -, hogy az öcsém mehetett a rokonokhoz és egy rakás pénzzel jött haza, nekem meg otthon kellett várnom a locsolókat. Igaz, kárpótoltak, mert volt olyan év, hogy százan is jöttek locsolni. Ráadásul az én öcsém olyan rendes volt, hogy látva felháborodásomat mindig nekem adta az öszszegyűjtött pénz felét... - Miután már a szüleim is Budapesten élnek, a nagyobb ünnepeket együtt töltjük. Édesapám fantasztikus pácolt sonkát készít, lesz hagymás krumpli, s minden jó falat. Persze piros tojás is - most már a modern eljárással. A kollégáim, ismerőseim és barátaim jól tudják, hogy húsvéthétfőn hol találnak. Jönnek is locsolni - nyilván a finomságok is csábítóak! N.M. FOTÓ: MTI/SÁNDOR KATAUN Gyermekméretű mesék Húsvéti történet címmel jelent meg a napokban a Bába Kiadónál egy szép kivitelű színes mesefüzet, írta és illusztrálta Pártos Eszter. Az ifjú szerző 1994-ben végzett a szegedi Tömörkény István Művészeti Szakközépiskola grafika szakán, négy év múlva diplomázott a Juhász Gyula Tanárképző Főiskolán rajzból és marketingből. Meseírásra kislányai ihlették, rajzkészsége már sokkal korábban adott volt. A mese - melyben nincsenek negatív szereplők - rövid, pontosabban gyermekméretű, az igényes illusztrációk önálló életre kelnek, miközben persze követik a történetet. Pártos Eszter mindenekelőtt valószínűleg gyermekeit ajándékozta meg ezzel a mesefüzettel, de jutott belőle, egyebek között, harminc-harminc darab a szegedi gyermekkórháznak és a gyermek- és ifjúságvédelmi intézetnek is. N8$ $ : PODMANICZKY SZILÁRD Anyák napalmja Egy kisfiú útnak indul, hogy a városban lemezt vásároljon, de maga sem gondolná, míg célját eléri, micsoda kalandok várják... Már a külvárosban haladt a busz, mikor súlyos teher nehezedett a mellkasomra, mintha kívülről és belülről feszülne egymásnak lét és nemlét, a tégla és a tégla árnya. Asszonyom, mondtam, uram mondta, poggyászát leemelte a csomagtartóról, s mellkasomra támaszkodó kezét huncut szavakkal követte: milyen magasan ül maga, az ember eltéveszti a funkcióját. Az asszony körmein zöld és lila lakkcsíkok húzódtak, melyek a kézfején át a csuklójára fordulva folytatódtak. Versenyző vagyok, mondta, és nekem be kellett érnem ezzel a magyarázattal. A busz befordult a központi buszpályaudvarra, az óriási kormányt izomból forgatta a sofőr, mintha az óriásinál is nagyobb üstben rotyogó, lekvárba hajított óraszíjakat kavargatna; pillantásait szaggatottan szórta szét a pályaudvaron, a számára oly ismerős cserjék között munkatársait kóstolgatta, akik fehér ingben, kék egyennadrágban sétáltak, ő bezzeg nem, mintha ezzel is jelezni akarná, egyedi élet az övé, vagy egyedi élet van kialakulóban, mely soha, de soha nem retten majd vissza a nyugdíjkorhatártól; ő nyugdíjas korában is ugyanúgy, napra nap borotválkozik, és már most fogadalmat tehet, 1 a 12,5-höz, hogy alacsony nyugdiját soha, de soha nem fogja kicsiny kertjének mezőgazdasági művelésével kiegészíteni, állatot is csak egyet tart, egy házőrző kecskét, egy bakot, amely mindamellett, hogy eszeveszett hangjával bárkit elriaszt már a kerítés túloldaláról, költségkímélőén alkalmazható a kerti gyepszőnyeg féken tartására. Épp ideje volt leszállnom a buszról a friss levegőbe, mert az utazóközönség kilenc a kettőhöz arányban műszálas felsőruházati termékekből választotta öltözékét. A műszálas ruha szaga mosás, vasalás vagy szárítás után, valamint a bogrács alatt gyújtott tűzben igen kellemes, főként, ha az elasztikusan felhajló műszáltömeg görcsös marokként még utoljára rákap és ráfonódik a bogrács aljára. Dante mesélhetne erről sokat. Átvágtam a buszpályaudvaron, s mindjárt a tér túlsó oldalán bedobtam egy szem negrót. Számban a mentől ízé gömbhéjszerűen terjedt tovább, s már néhány lépés után, ha valaki kívülről megszagolja orcámat, érzi, a gömbhéj túlnőtt az arcomon. Egészen rövid Időre, de kiszaladt a fejemből, miért is jöttem ide. Megálltam, mint akinek dupla clinch-csomóval bambuszszálakhoz erősítették a vegetatív idegrendszerét. Még egyszer: az utolsó lépést nem követte másik, oly céltalanná váltam, mint fenyőlevelekkel megszórt kilós zsírkocka a téli erkély üveglapjára dobva. Ha nincsen szolgád, magad ellen, uram, gondoltam, a negró papírját pici, kemény gömbbe sodortam, s afféle kétujjnyi maszszírgolyóként görgettem ujjbegyeim között. A lemezbolt, mindjárt gondoltam. Két darab lemezért jöttem, melyeket ha otthon fölrakok az öblös teraszra kihúzott lemezjátszóra, sem répa, sem retek, sem mogyoró nem marad szárazon. Megfogtam a lemezbolt kilincsét, már máskor is csináltam ilyet, de ezúttal a fogást valami körülmény nehezítette. Fölnéztem az ajtóra nehezedő homlokfalra. Gömbös Gyula Bábszínház. Ez állt a táblán. Kissé hátraléptem, a negró beleragadt a fogamba, a nyelvem izomgörcsöt kapott a feszegetéstől. A kirakatokat hosszú perzsa szőnyegek fedték, a máskori csillár, poplemez, hajsütővas dizájnháromszöge helyett. A betyárját, méltatlankodtam, s ha még csak a fele is a tréfa, mi a másik fele? Megfordultam, látja-e valaki ezt rajtam kívül. Újra megpillantottam a buszsofőrt, egy olajos rongyba törölte a kezét, zsebkendőt vett elő, kifújta az orrát, s akkorát köpött egy törpefenyőre, hogy az beleremegett, s majd, mivel a köpés telibe kapta a törpefenyő saját frekvenciájának rezonanciaszintjét, úgy dobta vissza az ominózus nyál- és huruttömböt a sofőr arcába, hogy annak nem maradt ideje még gondolkodni se. Szóval mégis ez a lemezbolt, gondoltam, s úgy nyomtam le a kilincset, mint aki egy dugig teli hátizsákba versenykerékpárt gyömöszöl. Az ajtó kinyílt, becsukódott mögöttem, egyedül maradtam a sötétben. A levegő nem mozgott, én Is alig, vagyis azt hittem, nem mozdulok. Hogy az egyensúlyomat megtaláljam (mint Ikarosz a gyertyagyárban), hátranyúltam az utolsó kapaszkodóért, a kilincsért. Megfogtam egy perzsa szőnyeget. Gyufa sercent a sötétben, de nem lett világosság. Ilyen gyufával gyújtanak rá a kommandósok, gondoltam. Egy gázégő egyre erősebben vibráló fénye gyúlt ki egy középen lukas üvegtábla mögött. A pénztárban Hazel O'Connor ült, inget vasalt egy törpe méretű satupadon, amelybe vakítóan fehér vádllját beszorítva tartotta. A vasalót felállította, hosszú szivart vett elő, beledugta a gázlámpába, rágyújtott, pont méretes karikákat fújt ki a pénztári üvegkörön. Anyád hol van, kérdezte, s amikor látta, hogy megszeppentem, alul, mert a pénztárbódénak nem volt alja, nesze, mondta, és elém rúgott egy rizses csokit.