Délmagyarország, 2003. március (93. évfolyam, 51-75. szám)
2003-03-08 / 57. szám
Szombat, 2003. március 8 SZIESZTA IV. MAGYAR KIÁLLÍTÁS BÉCSBEN: AZONOSSÁGOK A KÉT NÉP KULTÚRÁJÁBAN mai párhuzamokkal Hetvennyolc év, Egyik őse, a dúsgazdag földbirtokos vadászat közben, magaslesen fagyott meg, némi alkoholmámor közepette; bátyját, Árpádot pedig éppenséggel Rákosi Mátyás szerette volna magántitkárának. Nagyapjáról és atyjáról szociális intézményt neveztek el Szigetváron. Ennyi múlt után a Kossuth-díjas színművész, Raksányi Gellért - mint mondja - „négy liter borra hitelesített személy". Színháztörténetünk nagy alakja arról is híres, hogy élete során több beugrása volt, mint amennyi szerepet eredetileg neki szántak... Raksányi Gellért művészi kvalitásait híven jelzi az évtizedek folyamán elnyert Kossuth-díj, a kiváló és érdemes művész elismerés, a Nemzeti Színház örökös tagsága, a Nemzet Színésze, és még a Jászai Mari-díj is. Hamarosan napvilágot lát első CD-je. - Mostanság milyen tévéműsorban tudnának elképzelni engem vagy Zenthe Ferit, Komlós Jucit? Nos, gondolkodjanak csak! Ugye, ti főorvosa lett. A második világháború után munkájára a minisztériumban is számítottak, mivel ismerte az ország legtöbb személyi orvosát. Bátyám, Árpád - aJd a Parlament légoltalmi parancsnoki tisztét is betöltötte - 1946-ban mint nemzetgyűlési titkár, a pártközi értekezletek előadója volt, s a Parlamentben lakott. Rákosi Mátyás egyszer késő este felhívta telefonon: „IÁtom, doktor úr, önnél ég a villany. Szeretném, ha informálna a pártközi értekezlet állásáról." „Kérem, miniszterelnök-helyettes űr." Mikor befejezték a személyes találkozót, s Árpád visszakísérte Rákosit, az egyik szűkebb folyosón a politikus véletlenül belerúgott a felstócolt dobozok egyikébe, s az egész halom rázuhant. Bátyám ölbe kapta Rákosit, úgy „mentette" ki a göngyölegek közül. Ekkor mondta Rákosi Mátyás a bátyámnak: „Kérem, doktor úr, legyen a személyi titkárom..." Persze, szó sem lehetett arról, hogy elvállalja ezt, mondván, ő másra esküdött föl. Árpád végül 1947-ben Nyugatra emigrált. S hogy engem mi marasztalt itthon? Egyrészt többől buktam, mint ahány tantárgy volt, a nyelvekkel is hadilábon álltam; másrészt érzelmileg sem tudtam volna kint mihez kezdeni. Alapjában véve pedig úgy láttam, a magyar színészek nemigen boldogok odakünn a nagyvilágban, többen saját maguk vetettek véget életüknek. - Életemben több beugrásom volt, mint amennyi szerepet eredetileg rám osztottak. Ennek kapcsán azt kérdezi, hogy jó érzés volt nekem az a tudat, rám mindig lehetett számítani? Hát nem. Én mint „biztos pont"? Ugyan... Általában véve a nexusok lényegesen jobban minősítettek, mint a tettek. A színészi pályán pedig a szereposztás a legfontosabb, no meg a gázsi. Ez a két döntő minősítési forma mindig pontosan kimutatta, hogyan is áll az ember. - S hogy napjainkban milyen feladatok elé nézek? A legnehezebb közülük az, hogy ahová fölkérnek - mert számos helyre hívnak - előadóestre, legyen erőm azt tisztességesen lemondani... GOSZTONYI MIKLÓS Az 1873-as bécsi világkiállítás óta, vagyis 130 éve nem rendeztek olyan nagyszabású kiállítást a magyar művészeteknek Bécsben, mint amilyen február 10-e óta látható a császárvárosban. Az ötletgazda és a szervező a szegedi Csűri Károly professzor, a bécsi Collegium Hungaricum igazgatója. A bécsi Hofburg előtt is a magyar kiállítás zászlait lengette a kora tavasai szellő a múlt hét végén - odaát idén valamivel korábban köszöntött be az enyhülés. A császárvárost már ellepte a ráérősen sétálók hada, a teraszok megteltek télikabátban ülő, kávéjukat kortyolgató emberekkel, akik között elegáns és elégedett-osztrák nyugdíjast éppúgy láttunk, mint kíváncsi és mindent látni akaró japán turistát. És ami igazán szívet melengető, hogy a magyar - osztrákokkal közös - kiállítás jellegzetes, szinte minden utcai hirdetőoszlopról visszaköszönő plakátja - Rippl-Rónai fekete fátylas hölgye - bevitte a bécsieket a Harrach-palotába. Azt már Csűri Károly professzor, a Szegedi Tudományegyetem osztrák tanszékének korábbi vezetője, a bécsi magyar intézet, a Collegium Hungaricum igazgatója mondta el, komoly rangot jelent a Harrach-palota kétezer négyzetméterén kiállítani. Odáig azonban nem volt egyszerű eljutni, de meg kellett tenni, hiszen a maCsúri Károly RAKSÁNYI GELLÉRT ÉS A SZIKLÁBÓL BORT FAKASZTÓ ŐSÖK nagy a csönd! - zengi indulatos, harangszavas orgánumával a népszerű színművész. - Sokan talán nem is veszik észre, avagy nem is akarják meglátni, hová sülylyedünk. Még szerencse, hogy sokfelé hívnak, így hetvennyolc évesen is találkozhatom a közönséggel. Sokat dolgozik az ember, sokat, talán túl sokat is. Ilyen korban már nem szabadna. - Hogy honnan kaptam a Gellért nevet? Vallásos indíttatásról nem beszélhetünk, tehát nem arról a püspökről, akit aztán letaszítottak a később róla elnevezett budai hegy tetejéről. A történet egy bizonyos osztrák földbirtokoshoz nyúlik vissza, aki annak idején letelepedett Zalában, és aki ott sok-sok falut vásárolt. Ő volt a dédapám. Virtuskedvelő, vérbő emberként ismerték, a korabeli feljegyzések szerint igen szerették a jobbágyai. Nagy vadász hírében állt, míg az egyik vadászat közben pokolian berúgott, s ott fagyott meg a magaslesen. Nagyon szép temetésben részesült. Nos, őutána kaptam a Gellért nevet. A családomban voltak olyan iszákosok is, akikre a Raksányi Gellért és Avar István. mai napig tisztelettel gondolok vissza: picike beosztottnak érezhettem magam mellettük, mert én csak négy liter borra voltam hitelesítve. Mégis, mindennek dacára, mindnyájan sokra vitték. Apai ágon orvosokat, református lelkészeket találunk a családban. Egyikük a balatoni Kopasz-hegyet szétrobbantotta, s zsoltárokat énekelve a Kopasz-hegyen telepített szőlőt. Hat-hét év múlva parafinnal bélelt vagonokban Bécsbe szállíttatta borait, a vagonra pedig feliratot tűzött: „Ez és ez a magyar nemes nem vizet, hanem bort fakasztott Balaton szikláiból." - Jómagam Szigetváron születtem, és elmondhatom, nemrég neveztek el nagyapámról és édesapámról szociális gondozási központot. Az intézmény - amelyet annak idején nagyapám alapított régebben kórházként működött; apám az első világháború után mint ezredorvos leszerelt, majd otthagyta a bécsi egyetemi tanársegédséget is és visszajött Szigetvárra, a szegények orvosának. Később Erdély megannyi városának tiszgyar kultúra kedvéért csak kevés érdeklődő megy el a Collegium Hungaricum kiállítótermeibe. Ki kellett lépni a „házból" - mondta Csűri Károly, ráadásul az osztrákokkal együtt, s olyan témát, kapcsolatot, összefüggést találni, amelyik közös a két nemzet történelmében, s ezért Bécsben is érdeklődésre tarthat számot. Valójában tehát nem csak a magyar festészetet, szobrászatot, építészetet, iparművészetet egyszerű sorrendiségében bemutató kiállításról van itt szó. Egy új integráció küszöbén érdemes egy korábbi integrációt, a Monarchiát feleleveníteni - mondta a professzor -, amely sokak szerint egyfajta modell volt az európai közösségre, természetesen más történelmi körülmények között. Az intézetvezető azt hangsúlyozta, „Az indulás láza - Budapest és Bécs a historizmustól az avantgárdig" címet viselő kiállítás (melyet a magyar intézetben, a Harrach-palotában és a Kunsthistorisches Museumban üveg- és porcelán-, szecessziós plakátkiállítás, szimpózium, zenei, irodalmi rendezvények, századfordulós filmsorozat egészítenek ki átfogó korszakképpé) azt kívánja dokumentálni, milyen sokrétű kulturális kapcsolatban állt a két nagyváros a 19. század végén és a 20. elején. Az 1867-es kiegyezést követően Budapest 30 év alatt nőtt fel Bécs mellé, több száz éves lemaradás után. A két városban lényegében egy időben történt a modernizáció, Bécs után nem sokkal Budapesten is átrendeződött a városkép. A kiindulópont az 1873-as bécsi világkiállítás, ezzel kezdődik a tárlat, azért, mert ez volt az első nagy alkalom a magyar művészetek bemutatására, s ebben az esztendőben egyesült Pest, Buda és Óbuda. Több mint nyolcvan év telt el a Monarchia megszűnte és a mai nap között, s Bécsben generációk nőttek fel anélkül, hogy fogalmuk lenne a magyar kultúráról és művészetekről, de ugyanez igaz fordítva is. Beszélünk sógorságról, úgy teszünk, mintha ismernénk egymást, élnek az operettklisék, de az átlag osztrák (és az átíag magyar) vajmi keveset tud a századforduló közös korszakáról és döntően annak magyar részéről. Nem véletíen az sem, hogy 500 műalkotás származik Magyarországról és 120 Ausztriából. Ez utóbbiak annak kedvéért, hogy a vonatkozási pontokat, a párhuzamokat érzékeltesse, mi történt Magyarországon és Bécsben egy időben. Olyan természetes kontaktusok éltek, amelyek következtében például Feszi Frigyes megpályázta a bécsi Votivkirche Bécsben látható. felépítését (a mai Mátyás-templom mását), s Ottó Wagner egyike volt annak az építész csoportnak, amely építészeti tervet nyújtott be a magyar parlamentre. A kiállításon életre kelnek a párhuzamok: milyen a Hősök tere Bécsben és milyen Budapesten, hogy néz ki egy Grassalkovich-palota az egyik országban és a másikban, bemutatkoznak a mesterek és a tanítványok. A reformkor álmodott, a dualizmus kora megvalósította az álmokat - ezek voltak a boldog békeidők, amelyek egy új integrációban visszatérhetnek, hiszen Magyarország - a vasfüggöny korszakától eltekintve mindig is része volt Európának. A kiállítás teljes költségvetése - ha a magyar intézet nem talál szponzorokra, például az Uniqa biztosítóra - elérte volna a 300 millió forintot. A költségek döntő részét a bécsi Szépművészeti Múzeum vállalta magára, a fennmaradó 48 millió forintot a Nemzeti Kulturális énye a makói múzeum tulajdona, jelenleg Örökség Minisztériuma biztosította. Jó befektetés, a magyar kultúra „újrafelfedezésének" és népszerűsítésének sikere már most, egy hónappal a nyitás után, biztosra vehető. Emellett a pénz csaknem fele maradandó érték: magyar műkincsek restaurálására, az Iparművészeti Múzeum és a Rumbach utcai Ottó Wagner-féle zsinagóga makettjének, valamint a kiállítás katalógusának elkészítésére szolgált. A várható hozomány sem mindennapi: felmerült a kiállítás budapesti megrendezése - osztrák hangsúllyal, s a kiállított képek láttán szóba került egy majdani önálló Rippl-Rónai-kiállítás szervezése is a Harrach-palotában. A most látható kiállítás kurátora F. Dózsa Katalin művészettörténész, a Budapesti Történeti Múzeum főigazgató-helyettese. A kiállítás április 22-éig tekinthető meg a bécsi Harrach-palotában. FEKETE KLÁRA