Délmagyarország, 2003. március (93. évfolyam, 51-75. szám)

2003-03-08 / 57. szám

KlILTU'Hi'S MELI EMI TT MtNDFN S70MRATÍ SZERKESZTI: WERNER KRISZTINA, HEGEDŰS SZABOLCS 2003. MÁRCIUS 8. NAPI MELLEKLETEK Hétfő Kedd A PÉNZ BESZÉL Szerda Csütörtök Péntek WWW.DELMAGYAR.HU AKIKNEK JÓLESETT VOLNA A PUUTZER-DIJ Háborúban tollal és fényképezőgéppel Ők ketten egy pár. Az élet és több háború vihara edzette őket eggyé. Kordos Szabolcs és Marosi Antal riporter, fotós és operatőr. Túlélők, akiknek egyetlen fegyvere a toll, a kamera, a fényképezőgép. És ezt legalább olyan hatásosan forgatják, mintha stukker lapulna a farzsebükben. Hiszen a szó nagyobbat üthet, mint egy atomrakéta - és ezt mostanában nemcsak az újságírók tudják, hanem Szaddám Húszéin és George Bush is. Kordos és Marosi pedig néha-néha beleszól ebbe a párbeszédbe. - Hány évesek? Kordos:-21 Marosi: - Én 47. - A 47-et értem. De azt elképzelni sem tudom, hogy lehet valaki 21 évesen háborús tudósító. Kordos: - A háborús tudósító rám még egy kicsit túlzó kifejezés. Tizenöt éves koromban sétáltam be egy napilaphoz, ahol először külsősként, aztán belsősként nyomtam újságíróként az ipart. Egy nap csöngött a telefon, a szerkesztőm mondta, hogy hívjam fel a Tónit. - Ennyi? Más reszketne a félelemtől, ha megtudná, hogy hdhoníha kell mennie. Kordos: - Mindig ez volt a titkos vágyam és nem hittem volna, hogy valaha valóra válik. Az indulás előtti éjszaka nem aludtam. Próbáltam elképzelni, milyen lehet a puskaropogás. - Nem félnek solui? Vagy a filmek alapján önök is úgy nőttek fel, hog)1 nem kell a harctól félni? Kordos: - Abszolút valóságosnak veszem az ilyen helyzeteket. - Fegyverük van? Marosi: - Nincs. Minek? - Hát, hallottunk már olyat, hogy az újságírót nem védte meg a kamera. ' Marosi: - Az újságíró hibázott. Az újságíróra mindenkinek szüksége van, akár palesztin, akár macedón, akár izraeli oldalról nézzük. Ha az újságíró egyértelműen dolgozik, nem áll be a zászlóvivő ember mellé és nem indul a barikádokra, hanem szépen oldalról megpróbál a tömeggel együtt haladni, akkor nem eshet bántódása. Akkor van baj, ha ő maga nem tudja eldönteni, emberként, aktivistaként vagy újságíróként van-e jelen. - Azt már tudjuk, hogy Szabolcs hogyan keveredett ekkora balhéba, de ön hogyan kezdte? * Marosi: - A koszovói válság idején találkoztam a Magyar Televízió Híradójából egy riporterrel, Világi Gyulával, aki készült kimenni tudósítani. Megkérdeztem, hogy van-e még hely az autóban. - Ezek szerint ön is vágyott a háborúra? Marosi: - Persze. - Hogy> döntik el ilyen zűrzavaros szituációban, hogy melyikőjük fotózzon? Vagy mind a ketten csinálják a dolgukat és a végén összerakják, amijük van? Marosi: - Eldöntjük előre. Kiválasztjuk, hogy nagyjából ki mihez ért. Ezt nagyban meghatározza a nyelvismeret is. Kordos: - Én alapvetően angolul és spanyolul beszélek. És az utóbbi, bármilyen hihetetlen, nagyon jól tud működni egy betlehemi közértben. Marosi: - Én meg az oroszon kívül nem nagyon beszélek egy nyelvet sem. De ilyenkor eldöntöm, hogy nem akarok szerepelni. Kordos Szabolcs és Marosi Antal a maguk útját járják. Hivatalos helyekről nagyon kevés segítséget kérnek. Ha nincs háború, akkor Antal a gyermekmentőknél vagy a gyerekintenzív osztályon készít rádióműsort. A Közel-Keleten mindennaposak a tankok. Fotó: MTI - írnak újságnak, bejelentkeznek rádióba. Filmezni nem próbáltak? Marosi: - Nekünk nem jött be. Hárman már sokan lennénk. Kedvünk persze lenne hozzá, csak a szponzoráció nem elég ahhoz, hogy kiutaztassunk egy filmes stábot. Hiszen volt már olyan, hogy 279 ezer forintos telefonszámlával jöttem haza Ramallahból, amiben belföldi beszélgetések is voltak - no meg egy élő, harmincperces tudósítás a Petőfi rádiónak. - Hogy tud koncentrálni puslcaropogás közepette? Nem remeg a hangja? Marosi: - Ha most párt kéne választani, akkor valamilyen balhés nőt választanék, aki naponta hozzám vágja a tányérokat. Ez dob fel. - És ön, Szabolcs? Hogy bírja idegileg? Kordos: - Jól ugrálok az árkok között. Idegileg bírom és fel vagyok spannolva, de a múltkor Ramallahban például húsz percig feküdtem egy pocsolyában, mert eldöntöttem, hogy inkább nem mozdulok. - Ramallahot többször szóba hozták. Arafat főhadiszállásának első ostrománál ott voltak. Hogy kerültek ilyen helyzetbe? Marosi: - Öten vagy hatan voltunk egy csoportban. Egy palesztin tévéssel és egy félőrült békepárti tüntetőnővel nézelődtünk, aki egy szál fehér zászlóval állt a tér közepén, amikor elkezdődött a lövöldözés. Azért emlegetjük ezt a sztorit, mert a CNN, a BBC és minden egyéb hírcsatorna csak utólag csöppent bele. Minket egy fotós barátunk vitt le Jeruzsálemből páncélautóval, hogy körbenézzünk. Már az is szerencse volt, hogy leengedtek egyáltalán. Aztán annyi volt az egész, hogy kidugta a fejét egy izraeli katona, és egy pár másodperc múlva lőttek. - Mi ilyenkor az első reakció? Kordos: - Futás. Minél távolabb. Csak az volt a probléma, hogy ez a ramallahi főhadiszállás zárt terület. A szerencsénk az volt, hogy rövid időn belül leesett, hogy a palesztinok nem akarnak viszszalőni. - Lassan mulatságos, amilyen rezignáltán erről beszélnek, úgyhogy felteszek egy morbiá kérdést: önök ilyenkor számolnak? Hány sebesült, hány halott? Kordos: - Igyekszünk mindig a hivatalos forrásokra hivatkozni, másrészt nem azt adjuk le, hogy hányan voltak ott a helyszínen. A híreket megírja az MTI. Marosi: - A halottakkal nem szoktunk foglalkozni. Helyben úgysem derül ki, hányan vannak, rábízzuk a szerkesztőségre, hogy a többi hírből szedje össze az információkat. Egy hermetikusan elzárt Ramallahból úgysem tudjuk meg, hány sérültet vittek be Jeruzsálembe. Nem merészkedünk olyan területre, ahol nincs információnk. - És az itthoni bázis? Itt is van egy lánykollégium, vagy legalább egy nő, aki várja önöket haza? Aki elviseli a kockázatos életmódjukat? Marosi: - Nekem nincs barátnőm. Vannak gyerekeim, akiket nagyon szeretek és akikért rajongok, de azt a bizonyos tánvérdobálóst még keresem. Kordos: - Épp elég, hogy a szüleim milyen nehezen viselik az életmódomat. Pedig nem a háború a félelmetes. Izraelben golyózáporban A KÖZEL-KELETI T Izraelben jól el vannak látva információkkal. Háborús helyzetekben is teljesen normális, emberi normákon alapuló kapcsolatok, barátságok. Ezek akkor sem szűnnek meg, ha két-három hónapig szünetelnek. Az első alkalom mindig furcsa egy idegen országban, mert nem tudni, ki kicsoda, hova lehet fordulni segítségért. Néha a futás a leghasznosabb. Amikor Betlehemben barikádharcok folytak, benzines palackokat dobáltak, autógumik köpenyét gyújtogatták. semmi bajom nem lett, nemrég viszont Pesten megtámadtak és ripityára vertek. - Hadd kukacoskodjak még. Nem érzik, hogy a téma a nagyszerű, nem önök? Hogy nem a tollúk jobb más újságíróknál, hanem „csupán" bátrabbak? Kordos: - A téma mindenképpen inspirálja az embert. Amikor olyan gépfegvverropogás van körülötted, hogy beleremeg a föld, az nem hagy érintetlenül. Ettől kezdve nem kell a saját szavaidat keresned, az élménybeszámolód maga lesz a cikk. Marosi: - Én, ha nincs há-' ború, akkor is ilyen szituációkat keresek. Ügy alakult az életem, hogy megérzek helyzeteket, tökéletesen értem, mi minden történik, és el is tudom fogadni, meg mondani. - Hozzá lehet ehhez szokni? Azt mondta, nem megy fel az adrenalinszintje, ha kirobban valami. Marosi: - Hozzászoktam, de ez nem azt jelenti, hogy nem érdekel. Csak nem idegeskedem. Akkor idegeskedem, ha az anyósom rám küldi a végEgy palesztin lánygimnáziumban szoktak lakni. Az amerikai alapítványi iskola, tele gyönyörű szép palesztin nőkkel. A lényeg, hogy amerikai. Olyan helyen kell megtelepedni, aminek kialakításában egyik fél sem segít. rehajtókat, és elárverezteti a fejem fölül a házat. - A közelmúltban az embereket az az izraeli atomtudós foglalkoztatta, akivel önök is beszéltek. Ezt a lehetőséget hogyan sikerült megcsípniük? Marosi: - Ezt Szabolcs nélkül csináltam, mivel ő vizsgázott. Egyébként ezúton is csókoltatom a spanyoltanárnőjét, mert miatta kellett Ramallahból is hazajönnünk. Szóval szokás szerint mázlink volt. Akkor jelent meg nyáron a szökött iraki atomtudós könyve, én meg elkezdtem tárgyalni a kiadóval. Kiutaztunk, és bár nyilatkozott jobbra-balra, ha úgy veszem, rajtunk kívül senki sem beszélt vele. Ezért jólesett volna a Pulitzer-díj. - Megérdemelnék? Marosi: - Simán. Ramallahban nem volt újságíró, úgyhogy Szabolcs megkaphatta volna azért, amit írt, én meg a Kossuth rádiós tudósításért. Mostanában nem szokás díjakat osztogatni. Úgyhogy már csak a becsvágy hajt minket. DÉNES VANDA