Délmagyarország, 2002. november (92. évfolyam, 255-279. szám)

2002-11-09 / 261. szám

Szombat, 2002. november 163. SZIESZTA II. Milyen érdekes, hogy a kalandfilmek közül az úgynevezett indián filmek az egykori NDK-ban kaptak leginkább szárnyra. Ott valamilyen mitikus hőst kerestek és találtak meg, anélkül hogy az igazi hagyományokat keresték volna, mondjuk Cooper müveiben. Kari May, a nagy mesemondó hirhedt személye inkább hagyott nyomot bennük és az ott készült filmeken, mint bármi más. És ha már Itt tartunk, érdemes talán a westernfilmekről is szólni. A western ősi típusa az ötvenes évektől kezdve egyszerűen kiment a divatból. Az italo- vagy spagettiwestern ugyan még egy Ideig nagy közönséget vonzott a mozikba, de mára egyetlen országon kívül nincs hely, ahol komolyan néznék ezt a műfajt. Farkasházy Tibor anekdotája szól arról a magyarról, aki kimegy az USA-ba, és egy Idő után csak ül a tévé előtt és naphosszat westernfllmeket néz. Amikor a szemére vetik, hogy ez minő ostobaság, kikéri magának, mondván, ez a történelem. A western persze inkább ponyva volt, vagy színezett történelem. Talán ezért is ment ki a divatból. Mert azok a filmek, melyek western köntösbe akár Oscart is teremhettek - például a Nincs bocsánat Clint Eastwoodtól - már más filmek. Szerintem nem is támad fel soha ez a műfaj. De a dramaturgiája mindig élni fog. A hősről, a problémáról, a rosszról és a párbajról. Csak más formában. Válságban a filozófia? - Sokan úgy vélik, a filozófia válságban van, és meggyengült klasszikus értelemben vett szerepe - mondja Karikó Sándor szegedi főiskolai tanár. Szerinte a jelenlegi „vajúdási időszakból" egy új terület, az alkalmazott filozófia lendítheti ki a tudományt. A hazánkban még gyerekcipőben járó alkalmazott filozófia korunk fontos, gyakorlati kérdéseit boncolgatja. A tudományterület lehetőségeiről rendezett nemzetközi konferencia előadásai most nyomtatásban is megjelentek Karikó Sándor szerkesztésében. Az alkalmazott filozófia esélyei című könyv országos bemutatóját november 13-án, szerdán 16 órakor tartják a budapesti írók boltjában. FARKAS CSABA HORGÁSZROVATA T/- A n tf • Keso oszi Ha létezik titokzatos hal - akkor ez a menyhal. Mindenesetre sok mindent fordítva csinál, mint más halak általában. Enni például télen eszik - következésképp késő ősztől kora tavaszig érdemes rá horgászni. Szezonja novemberben kezdődik. Persze, az alapszabály - minél hidegebb a víz, a halak emésztése egyre inkább lassul, tehát egyre kevesebbet esznek - nyilván a menyhalra is igaz. Hogy nyáron miért nemigen fognak belőle a horgászok ugyanott, ahol télen egyre-másra akad horogra? Nos, ez rejtély; mindenesetre nem azt jelzi, hogy nyáron a menyhal beszüntetné a táplálkozást (ez biológiai képtelenség lenne), hanem azt, hogy milyen keveset tudunk erről a halról. Elképzelhető esetleg, hogy nyáron azért nem fog senki menyhalat, mert akkortájt e hal legföljebb véletlenségből hagyja el a kövezések közti réseket, a fűzfák kimosott gyökérzetét, „benn van a partban", és ott leskelődik az orra előtt elúszó táplálékállatokra. „Meghorgászhatatlan" területen tartózkodik tehát. Részint azért teszi ezt, mert itt bőséges táplálékforrásra talál, hisz hemzsegnek a bolharákok, részint pedig talán mert tart a harcsától. Tudvalévőleg, ahol menyhal van, ott harcsa is van, a harcsának pedig a menyhal kedvenc csemegéje. A gyökerek közt lappangó menyhalhoz azonban nemigen fér hozzá a harcsa. Télen viszont, mikor nincsen harcsaveszély, viszont amúgy is jön a menyhalívási idő, kimerészkedik búvóhelyéről a meny, s ilyenkor kerül horogra. Eddig az elmélet. És mi a gyakorlat? Mint Erdei Attila nemzetközileg ismert versenyhorgász - aki rendszeresen menyhalazik a Tiszán - mondja: novembertől könnyű fenekezőfölszereléssel, kishaldarabbal, az esti-éjszakai órákban eséllyel pályázhatunk húszdekás-félkilós menyhalakra. Húsuk, kisütve, fölséges csemege - májukról nem is beszélve! Ősszel, télen a titokzatos menyhal - az egyetlen édesvízi tőkehalféle - is horogra kerül. Fotó: Karnok Csaba NOSZTALGIA AZ EGYKORI NDK ÜRÜGYEN És akkor Trabant, szandál, sör, 0RWO-film, turmixgép és kempingágy. Egy letűnt világ tárgyi jelképei. Biztos vagyok benne, hogy a harmincon túli korosztály kapásból vágja rá, melyik országra gondolok. Naná, hogy a Német Demokratikus Köztársaságra! Bevallom őszintén - a politikától függetlenül - nosztalgiával tekintek az egykori Varsói Szerződés tagállamára. Az NDK-s állampolgárok kedveltek bennünket, hiszen a Balaton partján nyugodtan találkozhattak jobb sorsú rokonaikkal, akik Németország kettészakadása után a nyugati részbe kerültek. Másrészt, a Moszkva vezette keleti blokkban kis hazánk volt a legvidámabb barakk, így az életkörülményeket figyelembe véve, Erich Honecker gyermekei közül sokan választottak maguknak magyar házastársat. A két szembenálló országrész) óriási presztízskérdést kovácsolt abból, melyik szerez több aranyérmet a világversenyeken, ezért pártközponti utasításra a vezetők nem riadtak vissza attól, hogy hormonkezelésnek vessék alá sportolóikat. A projektet az a 76 éves korában elhunyt Manfréd Ewald irányította, akinek az „uralkodása" alatt az NDK 197 arany-, 178 ezüst- és 167 bronzérmet nyert a nyári és téli olimpiákon. VIRÁGZÓ KEMPINGTURIZMUS NDK-s ismerőseink minden évben begurultak hozzánk öreg Trabantjukkal, s persze hogy valamilyen kempingalkalmatosságot hoztak ajándékba. Nagy volt a szimpátia, sűrűn jöttek-mentek a levelek, karácsonykor a csomagok. Gondoltuk, itt bizony egy életre szóló barátság köttetett. Kétszer üdültem náluk Wolfenben, a „festői szépségű" szocreál panelrengetegben. Kirándultunk ide-oda, száz kilométereken keresztül zötykölődtünk Trabijukkal az utazásra szinte alkalmatlan, barázdált autópályáikon, de a táj és a gazdag német kulturális emlékek látványa kárpótolt a kellemetlenségekért. Drezda, Potsdam, Bad Schandau, Szász-Svájc, a kastélyok és a várak sokasága lenyűgözte a látogatót. Virágzott a kempingturizmus, hiszen belföldi állampolgárok nem igazán jutottak fekvőhelyhez a keletnémet szállodákban. (Egyébként az országegyesítés után a Schneider Familie - nevükhöz hűen - mint szabó a gatyapertlit, úgy vágta szét a köztünk lévő baráti kapcsolatot. Éreztették velünk: a rendszerrel együtt a magyarokhoz való viszonyuk is megváltozott.) 1989 nyarán már a laktanyákban is lehetett érezni a változás szelét, ezért katonatársaimmal elhatároztuk, megnézzük gyorsan a még álló híres-hírhedt berlini falat. (Sorállományú határőrként még szerencsétlen NDK-sokat szedtünk le a vonatról, akiknek nem volt elég türelmük A mámoros fiatalok pezsgősüveggel és csákánnyal a kézben estek neki a gyűlölt építménynek. "kivárni az egyesítést.) Leszerelésünk napjának délutánján már részegen ültünk a Berlinbe tartó gyorsvonaton. Lecuccolás után azonnal mentünk az Alexanderplatzra, ahol röpke félóra elteltével leszólított a Weltzeituhr tövében képeslapokat áruló Katrin. A szőke, 19 éves lány feltartóztathatatlan gyorsasággal közeledett felém, miután kiderült, magyarok vagyunk. Ekkor éreztem: bizony volt értelme nyolc éven keresztül bajlódni az orosz nyelvvel. Eleget téve politikai vezetőink akaratának, tovább mélyítettük a német-magyar baráti kapcsolatokat. Ott-tartózkodásunk idejére Katrin az idegenvezetőnkké avanzsált, s kérésünkre megmutatta a fő látványosságokat. A Brandenburgi kapunál olyan érzésem támadt, mintha egy jelmezbál közepébe csöppennék, ahol minden második bálozó rendőrruhába öltözött. Ott megpillantottuk a történelmi várost kettészelő falat is. Nyufal áldozatai. Az ötletek nem ismertek határokat: léggömbökkel, magasfeszültségű vezetékekre szerelt görgőkkel, a Spree átúszásával és alagútásással is próbálkoztak a szerencsétlenek. Az utolsó áldozat 1989 márciusában a nemzetközi nőnapon zuhant le léggömbjével. (Mint ismeretes: abban az évben, október 9-én jelentették be a kormány részéről, hogy a fal eredeti célját megszűnt szolgálni, s a mámoros fiatalok pezsgősüveggel és csákánnyal a kézben estek neki a gyűlölt építménynek.) TIZENÖT ÉVET VÁRTAK A TRABANTRA Kíváncsiságból ellátogattunk Berlin egyik külvárosi kerületébe is. Néhol lehangoló látvány fogadott minket, mintha csak néhány éve fejeződött volna be a második világégés: lepusztult, romos házak, koszos, törmelékes utcákon guberáló kóbor kutyák. „Lelki füleimmel" már hallottam az SS-osztag csizmáinak ütegat-Berlin fa ¿IdoZClt mf dübörf" szálka volt az ir.nr. , . set a macskaNDKtestében, 1989 marClUSabün, köveken. Borhiszen becsié- a nemZetkÖZÍ zonBott a há' sek szerint „ , . tam, gyorsan 1945 és 1961 Tionapon ZUrlCint le visszameneközött 3,6 mii- léggömbjével. kültünk a vá00 J rosközpontlió személy szökött az NSZK-ba, főleg a fővároson keresztül. Az adott időszak utolsó 8 hónapjában „csak" 180 ezer ember hagyta cserben az országot. Augusztus 12-én vette kezdetét az Erich Honecker felügyelte „Kínai fal"-hadművelet. A katonákat az övezethatárokra vezényelték, s megkezdődött a szögesdrótok felállítása és a fal felhúzása, hogy az ellenségeitől megvédjék a szocializmust. Az építmény fénykorában két, egymástól száz méterre fekvő betonfal volt, köztük 300 megfigyelőtoronnyal, 22 bunkerrel és 255 kutyafuttatóval. Az ijesztő falrendszeren 5043 személynek sikerült az átjutás, de 80 személynek egyben ez volt az utolsó cselekedete is. Hatvanat lelőttek a határőrök, a többiek pedig „trükkös" módon lettek a ba. Tény, hogy a magyar pénztárcához viszonyítva olcsón lehetett lucullusi lakomát csapni, még az előkelőnek számító éttermekben is. Főleg akkor, ha korgó gyomorral volt az embernek türelme a bejáratnál beállni a sorba. Néha bizony neveletlen módon kikerültük a sort. Változó eredménnyel, de legalább megjátszhattuk a tudatlan külföldit, aki nem ismeri a helyi viszonyokat. Az NDK-s állampolgárok magukat gyakran csak „szocialista sorban állók közösségének" nevezték, hiszen amíg mi 2-3 évet vártunk egy Skodára, addig ők akár 15(!) évet a Trabantra. Ha valaki jogosítványt szeretett volna, ötéves türelem szükségeltetett. Ha ledöglött az autód és nem voltál külföldi, heteket-hónapokat is várhattál, amíg sorra került a járgányod a szervizben. Éhség ide vagy oda, harmadik nap már allergiás lettem a Generál nevű barna szószra, mert kis túlzással még a süteményt is nyakon borították vele. Gondoltam, majd a „Matthias-Kellerben" - hiszen mégiscsak magyar étterem megúszom Generál szósz nélkül. Tévedtem. A pincérnek olyan átható Generál-illata volt, hogy bármelyik szelet hús megirigyelhette volna. A feketét természetesen a Fernsehturm 207 méteres magasságában az óránként körbeforgó panoráma-kávéházban fogyasztottuk, bár a lenyűgöző látványtól nem is tudtunk odafigyelni a híg lötty „zamatára". A sörbarátok számára NDK maga volt a földi paradicsom, hiszen amikor 7 forint körül mozgott a márka árfolyama, 50 pfennigért egy korsót tett le a pincér elénk az asztalra. Hát igen, az árak. A rendszer életképtelenségét a „különleges" árpolitika és dotáció is elősegítette, hiszen amíg egy élő állatot 40 márkáért vett át az állam a tenyésztőtől, addig azt a boltban 10 márkáért meg lehetett venni. Egy számítástechnikai alkatrész előállítása majdnem elérte az 550 „makit", de a maximalizált ára alig haladta meg a 16-ot! Nonszensz. Nem csoda, hogy az ország a nyolcvanas évek első felére 10 milliárd dollár feletti külföldi adósságot halmozott fel. HONECKER KAPUT! Az öt nap gyorsan tovaszállt, visszaindulásunkkor az alkoholtól folyamatosan „csonton" lévő társunk a lichtenbergi pályaudvaron a vonat ablakából üvöltötte a peronon lévő zöld ruhásoknak: „Honecker kaput!" Mindezt persze úgy téve, hogy derékig lógott ki a vonatablakból. Szerencsére mi, józanabbak, mint a villám rántottuk vissza társunkat, nehogy észrevegyék, honnan érkeztek az izgató hangok. Biztos, hogy a rendőrök pár nap erejéig meghoszszabbították volna a berlini tartózkodásunkat... 0. JAKÓCS PÉTER