Délmagyarország, 2002. október (92. évfolyam, 229-254. szám)

2002-10-05 / 233. szám

SZOMBAT, 2002. OKTÓBER 5. • NAPOS OLDAL« II. Nagy zeneszerzők NEGY EV MULTÁN VALTOZATLAN KIADÁSBAN ÚJRA MEGJELENTETTE AZ EURÓPA KÖNYVKIADÓ AZ UTÓBBI IDŐK EGYIK LEGSIKERESEBB ZENEI ISMERETTERJESZTŐ MUNKÁJÁT, A NAGY ZENESZERZŐK ÉLETÉT. MUNKATÁRSUNKTÓL Harold C. Schonberg évtizedeken át a New York Times vezető zenekritikusa volt, ő az első zenei író, akit Pulitzer-díjjal tüntettek ki. A nagy zeneszerzők élete a legsikerültebb munkája, világszerte bestsellerré vált. „A könyv írásakor az embert is megpróbáltam közel hozni, beavatni az olvasót a nagy zeneszerzők érzéseibe és gondolataiba. Sok zenetudós szerint a mű a lényeg, nem a szerző; egy zenedarab zeneként értelmezhető legjobban; a harmónia és a szerkezeti felépítés elemzése az egyetlen érvényes „olvasat". A többi érzelgős műsorfüzetszöveg, és nincs valódi köze a zenéhez. Ezzel én nem értek egyet. Határozott meggyőződésem hogy a mű levezethető a szerzőjéből, sőt: az emberből és a korszakból kell kiindulni, hogy megértsük. Mert valakinek a zenéje, az egy ember megnyilatkozása: az ő szellemének visszahatása, az ő reakciója a környező világra. Ahogy a világot egy Rembrandt, Cézanne vagy Picasso szemével és szellemiségével látjuk a festményeiket nézve, úgy Beethoven, Brahms vagy Sztravinszkij fülével és szellemiségével érzékeljük a világot, amikor a zenéjüket hallgatjuk. Egy szellemiséggel van dolgunk, és meg kell próbálnunk azonosulni ezzel a szellemiséggel. Minél nagyobb fokú az azonosulás, annál közelebb kerülhetünk az alkotó művéhez." A szerző szándékainak ismeretében érthető, hogy a könyvben kevés a laikusok számára megterhelő műelemzés. A legnagyobb komponisták többségével külön fejezet foglalkozik, míg mások - akiknek zenetörténeti jelentősége jobban érthető, ha kortársaikkal összefüggésben vizsgáljuk őket - közösen alkotnak egy fejezetet. Olyan fejezeteket is találunk, amelyek egy egész korszakkal foglalkoznak, és általános ismeretekkel egészítik ki az izgalmasan, olvasmányosan megírt életrajzi részeket. könyvArtihúz H-6720 Szeged, Tisza L. krt. 34. w ww.f okuszo nline.hu Telefon: (+36 62) 420-624 Fax: (+36 62) 424-789 e-mail: fokusz.szeged@lira.hu Kifoltozták a leplet MTI PANORAMA Restaurálták a világhírű torinói leplet, amelyen a hagyomány szerint Jézus Krisztus arcának és testének lenyomata látható. Szakértők a munka során mintegy harminc foltozást távolítottak el a lepelről, amelyeket apácák 1532-ben varrtak rá, miután a XIV században egy franciaországi templomi tűzvésztől csodával határos módon megmenekült ugyan, de a tűz miatt fekete foltok maradtak rajta. A halotti leplet 1578 óta őrzik Torinóban. A restaurálást intéző tudományos bizottságot bírálat érte amiatt, hogy a munka közben indokolatlanul és szakszerűtlenül megváltozott a halotti lepel. Kétségtelen, bizonyos változás ment végbe a leplen - ismerte el Giuseppe Gbiberti, a bizottság elnöke is, de hozzátette, hogy most jobban hasonlít az eredetihez. A restaurálás bírálói szerint viszont a lepel nincs többé abban az állapotban, amelyben hívők millió tisztelték. Nincs egyetértés a lepel valódiságában sem. Az 1988-ban elvégzett radiokarbon-vizsgálat szerint a 4,36 méter hosszú és 1,08 méter széles halotti lepel feltehetően középkori hamisítvány. Mikrobiológusok viszont néhány évvel ezelőtt arra a következtetésre jutottak, hogy a lepel textilanyaga „csaknem bizonyosan" Krisztus korából származik. Izraeli kutatók ugyanis vizsgálataik során olyan polleneket és növényi lenyomatokat találtak rajta, amelyek abban a korban kizárólag a Közel-Keleten léteztek. Szeged kitüntetettje: Ferenczy Lajos mikrobiológus Egy lokálpatrióta európai AZ IDEI EURÓPA-NAPON FERENCZY LAJOS AKADÉMIKUS, MIKROBIOLÓGUS (KÉPÜNKÖN) VEHEHE ÁT A SZEGED NEMZETKÖZI KAPCSOLATAIÉRT ELNEVEZÉSŰ KITÜNTETÉST, LAPIS ANDRÁS SZOBRÁSZMŰVÉSZ EMLÉKÉRMÉT. Föl lehet sorolni a tényeket. Ferenczy professzor úr esetében egy tudományos kutatómunkával, kutatásszervezéssel, egyetemi oktatással eltöltött életből tárgyszerűen ki lehet ragadni olyan részleteket, amelyek megmutatják, mit köszönhet neki a város, hogyan szolgálta és szolgálja itthon és külföldön. Ennek a szolgálatnak a természetét a' laikusok is ismerik: ha valamely tudományágban kiemelkedőt, azaz eredeti, úttörő eredményt produkál valaki, akkor van esélye bekerülni a nemzetközi tudományosság áramába. Ha ez megtörténik, újabb és újabb, vagyis folytonosan jó teljesítmények függvénye, hogy ott is maradhat, kapcsolatai egyre bővülnek. A nagyvilágban az ő nevével együtt kezdik megjegyezni annak a helynek a nevét is, ahol dolgozik. A tudomány A mikrobiológiai szakma arra figyelt föl, hogy Ferenczy Lajos a munkatársaival eljárások egész rendszerét dolgozta ki arra, hogy a mikroorganizmusokat hogyan lehet „megjavítani" - nemesítéssel, tulajdonságok átvitelével, új genetikai kombinációk létrehozásával. A protoplasztfúziós eljárás kidolgozása a maga idejében úttörő jelentőségű, eredeti dolog volt; így aztán már a 70-es évek közepétől kezdve forogtak az „idegenek" a mikrobiológiai tanszéken. Húsz év alatt Japántól Amerikáig közel félezer keleti és nyugati kutató jött ide - tanulni a módszert. Vitték az egyetem, Szeged, az ország hírét. A professzor úrnak öt dolgozata jelent meg a Nature-ben. Kívülállók is tudják, hogy ez szakmai világhírnevet jelent. Sorjáztak is a meghívások a nemzetközi társaságokba, szaporodtak a kitüntetések. Az MTA és az Európai Akadémia mellett Ferenczy Lajos a világ legnagyobb tekintélyű akadémiájának, az Amerikai Nemzeti Tüdományos Akadémiának is tagja. A tanszék egyébként, amelyet a professzor 25 évig vezetett, az újszegedi egyetemi épületben van. Egy nagyszabásúra tervezett beruházás első szárnyának képzelték el, de máig egyetlen maradt. Ferenczy Lajos az elkészültekor - majdnem 30 esztendeje „költözött ki" Újszegedre, a szó szoros értelmében csupasz falak közé, és hozzálátott a sziszifuszi munkához, hogy kutatási felszereltség tekintetében megközelíthessék „a nagy szomszédot", a korabeli hazai viszonyok között igen jól ellátott Szegedi Biológiai Központot (SZBK) és a külföldi laboratóriumok jó részét. A tudományos siker ipari felhasználóitól kinyerhető pénzből és más, pályázattal elérhető forrásokból fokozatosan fölszerelték a laboratóriumokat. A szervezés Egyre színvonalasabbá vált a mikrobiológia egyetemi oktatása. Számos egyetemi vezető oktató és kutató került ki innen, szerte az országba, Pestre, Pécsre, Mosonmagyaróvárra. Szívesen mondják: Szegeden tanultam... S mindeközben Ferenczy Lajost hosszabb-rövidebb idejű külföldi munkára is kérték. Személyes lehetőségként képzeljük ha valaki híres tudásközpontokban dolgozhat. Az is. De a nem is olyan távoli múltban a külföldön (Nyugaton) dolgozó tudósoknak, s szinte csak nekik adatott esély, hogy az ország fölzárkózási lehetőségeit tágítsák. Ferenczy Lajos 1988-tól tíz évig volt igazgatótanácsi tagja annak a szakmai szervezetnek (EMBC), amely az európai molekuláris biológiai kutatások rendszerével, működésével foglalkozik; vagyis a legtöbbet tehette azért, hogy Magyarország a „keleti blokkból" elsőként csatlakozhatott az EMBO-hoz, az európai molekuláris biológiai szervezethez. Ez egyebek mellett lehetővé tette, hogy magas nemzetközi ösztöndíjjal sok tehetséges fiatal kutató tölthetett rövidebb-hosszabb időt vezető külföldi kutatóhelyeken; itthon nemzetközi tudományos rendezvényeket lehetett tartani jelentős európai támogatással. A csatlakozás elősegítette azt is, hogy néhány hazai intézmény, köztük az SZBK kiemelkedő munkája elismeréseként megkaphatta a „Center of excellence" kitüntető címet. És az élet? Mit mondanak a fönti tények az emberről? Kezdjünk egy másfajta fölsorolásba? Beszéljünk a tudomány, a szervezés, az oktatás profija után a műkedvelőről? Mondjuk el, hogy neki van talán a legértékesebb gyűjteménye szegedi képeslapokból? Régi térképekből? Szegedi vonatkozású könyvekből? Hogy szerelmes a Tiszába? Szögezzük le, hogy minden jel szerint csak egy lokálpatrióta lehet européer? Újságoljuk, hogy itt egy ember, aki évtizedekig úgy töltött be vezető pozíciókat, hogy soha egyetlen munkatársa sem hallott tőle hangos szót? Aki a mai világban is rendületlenül őrzi azt a sokakat zavarba ejtő tulajdonságát, hogy örökké - kedves? Egy sok évvel ezelőtti beszélgetésünkkor mutatott egy szépen csiszolt márványdarabot. Olyan szeretetteljesen nézte, hogy megkérdeztem, mit lát benne. Kétszázmillió éves életet - hangzott a meghökkentő válasz. És elkezdett mesélni „kis barátairól", azokról az apró mészhéjú lényekről, amelyek összepréselődtek „odabent", s amelyektől a mások által ridegnek-hidegnek látott márvány számára barátságos, meleg. Életes. SULYOK ERZSÉBET Podmaniczky Szilárd Ork és Orkla Nappal a nappahban Ork egy pohár vízzel bedobja a két tablettát. Elkezdted, kérdezi Orkla. Orknak a torkán akad a szó, csak később beszél, miután lenyelte a tablettákat. Fokhagyma és valami életerő, az orvos átvágott, de legalább megnyugszom, hogy nem nézem tétlenül, amíg leépülök, mondja Ork. Csak gondolod az egészet, mondja Orkla, leteszi áz asztalra az atlaszt, szemben a nappali hatabnas üvegtáblája, a fény körbejár a szobán, meleg van, nincs mit tenni, mondja Orkla. Pedig valamit mindig szoktam, mondja Ork, mintha beismerné, hogy ezúttal viszont nincs mit tenni. Csak üljünk és nézzünk, mondja Orkla, semmi dolgunk, ha sokáig és egyfolytában szabadon gondolok valamire, előjöhet valami olyasmi is, amire eddig nem volt idő gondölni. Még soha nem meditáltam, csak elképzeltem, hogy meditálok, és már mindjárt az elején attól féltem, hogy elalszom, hogy semmi nem jut az eszembe, csak alszom és alszom, a nap megkerüh a házat, és ha már délután ébredek, más fényben látom a világot, mintha elpazarolnám az időt. Pihenj csak nyugodtan, nem kell, nem kell csinálnunk semmit, akár az életünk végéig is itt ülhetünk, mondja Ork, ahogy feljön, íemegy a nap, a hold körbejárja a házat és ha lelassul végre az időd, akkor még lehet, hogy ennél messzebbre is eljutsz, olyanokat Látsz, amilyeneket még soha. Mire gondolsz, kérdezte Orkla, de nem vár választ, mert a kényelmes, meleg és világos szobában megtörténik vele, amit a kérdésre válaszul vár. De még azt is elfelejti, hogy a világ melyik pontján van, vagyis nem felejti, inkább megszűnik a hely valódisága, helyette a szoba lesz csak, a fény, és egyre kisebb körökre zárul a fénykör, mintha végül egyedül őt akarná körüljárni. Orkla nyitott szemmel fekszik a ragyogó kanapén, ruhája rátekeredve, a szemében élőn csillog a fénypont. Ork föláll, megszédül, a ház hátuljában lévő raktárba megy. Odabent az oldalkocsis motor, pár boroshordó, flakonok, üvegek, a falon kábelek, a legbelső sarokban egy zöld tokban horgászbotok, mellette egy táska műcsalikkal teli. Ork felnyitja mindkét csomagot, kinéz az ablakon, érzi karjában a mozdulatot, ahogy a 10 gramm súlyú műhalat a vízre ostorozza, a szája páragömböket dob a levegőbe, a jégtáblák között ügyesen vezeti, az első koppintás, víz alatti ág vagy hal. Ork visszahajtja a táska fülét, töpreng, kint toporog a hóban. Arra gondol: miért nem vagyok még szabad? Mit kell még elhagynom, vagy fölvennem, hogy szabad legyek? Nem, ezt már régebben elszúrtam, mondja magában Ork, miközben vakítja a hómező, visszamegyek oda, gondolja, és újra elindulok valamerre. De ez már nem megy, itt vagyok, ebből kell a legtöbbet kihozni- Pontosan tudom, hogy ez az az állapot, amikor nem szabad gondolkodni, amikor csak erősen ostoba vagy semmilyen dolgok jutnak az eszembe: pl. nem vagyok szabad, és ahogy fönnakadok ezen, már ez is. Látom magam előtt a régi képeket, az utcákat, a fűcsomót a ház tövén, és mintha oda kellene visszamennem. De ha visszamegyek, már nem ábránd, látom, semmi keresnivalóm nincs ott. Miért nem jó itt, mit keresek egyáltalán? De hát éppen ezek a kérdések teszik értelmetlenné az egészet. Nem akarom hallani magamat, mondja Ork magában a hómezővel szemben, nem akarom, és ebbe most már belenyugodnék. Ork agya szabályokat verve magának hasztalan pörög, tudja jól, hogy önmaga működését ellenőrizni a legkilátástalanabb, macska és egéré, tojás és tyúk harca eldönteni a kérdés és a lélekállapot elsődlegességét, csöppet sem egyenrangú harc a prioritásért, ahogy ezt a bányászok mondják, gondolja Ork. És elég is volt ennyi, mintha más Ork lépne be az ajtón, mint akit messzemenőkig kicseréltek, vesszője merev, mint egy ásványvizes palack, visszatér a nappaliba, ahol Orkla lóg a napfény indáin. Ork csípőre teszi a kezét, érzi, milyen magasan van a csípője, keresi a megfelelő pillanatot, hogy belépjen a fényes térbe, s hogy mint vegye látványos hasznát az életnek. Lábujjhegyen közeb't a kanapéhoz, a köntös rojtozata érdes radírként dörzsöli, Orkla félálomban lélegzik, fényt és levegőt szippant a tüdejébe. Ork átmászik a kanapé végén, a kanapé besüpped, de Orkla nem mozdul, lábujjai félig kifelé állnak, lógnak a levegőben, mint apró jégcsapok. Ork beszippantja az egyiket, aztán sorban a többit, majd játszik rajtuk, mint egy egyszerre fúvós-szippantyús-billentyűs hangszeren. Orkla lassan ébred, a finom álom folytatása ez, lábujjai meleg és puha szorításban, nem mer mozdulni, nem látja, de azért bízik benne, Ork az. Ork csukott szemmel, szenvedélyesen játszik a hangszeren, egyre tisztább a harmónia. Orkla óvatosan mozdul, nehogy szájba rúgja Orkot, vagy az éles körömpereramelelmesse a szája szélét. Ork bálás az óvatosságért, csupa nyál már Orkla mind a tíz lábujja, amikor Ork hangszert vált, és az édes kis bokák között megindul a koncertterem felé. (FOLYT. KÖV)