Délmagyarország, 2002. október (92. évfolyam, 229-254. szám)

2002-10-19 / 245. szám

NAPI MELLÉKLETEK Hétfő Kedd m M^MMHMMHHi SZERKESZTI: WERNER KRISZTINA, HEGEDŰS SZABOLCS 2002. OKTÓBER 19. Szerda Csütörtök Péntek WWW.DELMAGYAR.HU BARTÓK, PUSKÁS, GULYÁS, PUSZTA, PIROSKA ÉS KERTÉSZ! köszöntötték Az első irodalmi Nobel-díjas magyar írót ünnepelte Kiadója, a Magvető csütörtök este. Szolid és zárt, ám annál barátságosabb ünnepség volt ez, s ha valakinek van kétsége arról, hogy egy könyvkiadó nem csak gyárként vagy pusztán profithajszoló vállalkozásként funkcionálhat, akkor ez az este fényes tanúbizonyság, hogy másként is lehet. Figyelmesen, kedvesen és barátian. Tudnék például arról mesélni, milyen egy irodalmi est Bradenburgban, Berlinnek ennek a főúri elővárosában, novemberben és hétfőn, gomolygó ködben. Nos hát, vigasztalan. Ez az irodalmi est jutott az eszembe, ahogy a Ludwig Múzeum felé baktattam a fényben úszó budai vár kövein. Ama brandenburgi fölolvasásra tán négyen jöttek el, egy idős házaspár, s két fiatal véletlenül a kávéházban maradt. Nem baj, barátias tud lenni az ilyen szűk körű szeminárium is. Az est végén a német lektorom, a drága Katharina Raabe azért vigasztalt, megfogta a karomat. Semmi baj, tudod, Imrével is így kezdtük, amikor néhány éve megjelent németül újra a Sorstalanság. Imre persze Kertész Imrét jelenti, ezt a nagyszerű, kedves, figyelmes embert, momentán a leghíresebb magyart. Akivel Katharina Raabe hasonlóképpen téblábolt a hideg brandenburgi éjszakákban. Kertész Imre szinte a teljes ismeretlenségből érkezett meg a német irodalmi életbe, s miközben, mondjuk így, néhány év alatt üstökösszerű pályát futott be, népszerű, elismert, a legfontosabb irodalmi díjakat megkapó író lett, itthon továbbra se nagyon ismerték. A helyzet illusztrálására: a kilencvenes évek közepén az egyik legtekintélyesebb hazai irodalomtörténész összefoglaló munkát készített a második világháború utáni magyar irodalomról. És, nocsak, nocsak, nem szerepelt benne Kertész. ÜNNEPSÉG A LUDWIG MÚZEUMBAN Csütörtökön este tartották a Ludwig Múzeum impozáns épületében a Magvető Kiadó családi ünnepségét. Belépés csak invitálás alapján, kiszűrendő a tolakodó sajtót, a pesti éjszakák egyik jellegzetes állatfajtáját, az úgynevezett bulihiénákat, valamint a politikát. Ó, igen, egyetlen fényeskedő politikust sem látni a vendégek között! Itt vannak viszont a kollégák, a pályatársak, a barátok. Spiró György, Závada Pál, Bodor Ádám, Kocsis Zoltán, Krasznahorkai László, aztán a világhírű operatőr, Koltai Lajos, vagy Konrád György. A Magvető Kiadó igazgatója, Morcsányi Géza nyitja meg az estet. Azt mondja, boldog és büszke, s mert nem a szavak embere, szólítja máris köszöntésre Esterházy Pétert. Kérdezem később Morcsányi Gézától, mi az, amit még föltétlenül el kellene ezzel a nagyszerű dologgal kapcsolatban mondani. Nézd, szerintem a szeretetről kell beszélni, mondja. Arról, hogy mennyire örülnek az emberek ennek a díjnak. Tudod, Demszkytől jöttünk, s ahogy sétáltunk az utcán, jönnek szembe a járókelők, mindenféle emberek, fiatalok, öregek, ránéznek Imrére és hátrahőkölnek, hogy valóban ő az?! És átölelték, gratuláltak neki, rázták a kezét. Nagyon bízom abban, mondja Morcsányi Géza, hogy Imre könyveit végre nem csak holokausztirodalomként fogják olvasni, hanem egy nagy és komoly gondolkodó műveiként. ÉS MIT MOND ESTERHÁZY PÉTER? övé a köszöntés joga. Különösen szellemes a mester. Elmondja, hogy az éves német irodalmi ösztöndíjjal éppen egy fiatalabb erdélyi pályatárs, Láng Zsolt időzik Berlinben. Amikor robbant a hír, Zsoltot űton-útfélen megszólították, gratuláltak neki, mintha éppenséggel ő lett volna a díjazott. Egy másik magyar író három éve várt szerződésre egy regényével, a Nobel-díj kapcsán hirtelen megkapta. Kicsit később, viccesen azt mondom E. R-nek, na, Péter szólni kell Imre bácsinak, hogy most nem szabad elbíznia magát. E. P. kuncog, széttartott újjakkal hosszú hajába túr. Hát persze, mondja, ott állunk vele, Nádas Péter és én a szélfútta német utcán, megbököm Nádast, te, figyeled, milyen foghegyről beszél velünk újabban az Imre. KERTÉSZ IMRE FELESÉGÉVEL, MAGDA ASSZONNYAL. FOTÓ: MT1/K0SZTICSÁK SZILÁRD De ez persze csak vicc, szeretetteljes évődés. Ahogyan évődött a díjazottal Bodor Ádám is. Ugyanis Kertész Imre kedvenc írója Krúdy Gyula. Gyönyörűen olvas föl esténkét Krúdy-passzusokat a magyar rádióban. Bodor Ádám a hír után incselkedve mondta neki a telefonba, Imrém, vigyázz, te lassan jobban olvasol, mint ahogy írsz. És hát e kedves, mulatságos fölsorolás is Esterházy Pétertől való. Bartók, Puskás, Gulyás, Puszta, Piroska és Kertész! Maga a díjazott is ironikus derűvel konstatálta az eseményeket. Képzeljétek, mondja, a díjnyertes nevének közzététele előtt fölhívott egy akadémiai bennfentes. Nézd, Imrém, szólt halál komolyan a telefonba, tudnod kell, hogy az esélyesek között vagy. De arra is föl kell készülnöd, hogy nem te, hanem egy afrikai kommunista költő kapja meg a díjat. Egyébiránt a honi publicisztika tárgykörében a figyelmükbe ajánlom Megyesi Gusztávnak az ÉS első oldalán közzétett műremekét. Alighanem a legjobb publicisztika, amelyet a tárgykörben elkövettek. A KELLEMETLEN ÍRÓ A helyzet az, hogy Esterházy Péter elvett tőlem egy szót. Napok óta ezt dédelgetem pedig. Arra gondolok, hogy ezzel a szóval igyekszem majd megmagyarázni, kicsoda-micsoda író Kertész. Hogy ugyanis kellemetlen író. Esterházy Péter kimondja a köszöntőjében. Mert például Esterházy kellemes, vagy Závada, írjon bár fullasztó emberi szenvedélyekről. Kellemes író Parti Nagy Lajos. De például kellemetlen író Nádas, vagy Spiró, és talán Krasznahorkai. A kellemetlenségen a látásmód szokatlanságát, radikalizmusát, egyfajta jó értelemben vett esztétikai botrányosságot értek. Kertésznek mindenekelőtt kellemetlen a témája. Kellemetlen a metsző iróniája, hogy például Auschwitzról lehet humorosan is beszélni, azt tőle tudjuk. Mogy miféle humor ez? Kellemetlen, elképesztő, fekete, emberi. Micsoda dolog az, hogy egy konA gyomaendrődi Kner Nyomdában elkészült a Sorstalanság utánnyomása. Egyelőre 2500 darab kerül a boltokba, a további példányok a következő héten érkeznek. Fotó: MTI/Tóth Gyula centrációs táborban nosztalgiát, urambocsá!, egyfajta boldogságot érezhet az ember?! Nem véletlenül értették itthon is félre a Sorstalanságot. Az 1970-es évek elején Kertész szerényen bekopogtatott az akkori Magvetőhöz a regény kéziratával. Néhány hét múltán meg is kapta a ledorongoló lektori jelentést, amely ügyetlen mondatokról, olvasókat sértő kijelentésekről beszélt. Aztán a konkurens Szépirodalmi mégis megjelentette a művet, s bár az inkább elismerő kritikákat kapott, egy komoly elismerés még mindig váratott magára. A nyolcvanas évek magyar irodalmi életében aztán taroltak a Péterek Hajnóczy, Lengyel, Nádas, Esterházy -, s Mészöly Miklós is remek formában volt. Kertészt a mai napig egy szűk értelmiségi réteg szerette és becsülte. Ám az annál inkább. Érdekes volt látni a tanácstalanságot és az értetlenséget, ami a hír kapcsán szétáradt a honban. Ki ő? Honnan jön? Mit írt? Te olvastad? Az úgynevezett polgári sajtó csöndesen csikorgatta a fogát. Hanem egyúttal föl is lélegzett, mert ha netán, tegyük föl, az irodalmi főellenség Esterházy kapja az elismerést, az aztán botrányosan sok lett volna. Úgyhogy van némi különös megkönnyebbülés is az ügyben. De mindezt csak mellékesen mondom. Kertész iránt most óriási az érdeklődés. Könyvei egy-két nap alatt föltolakodtak a magyar bestsellerlistákra. Francia kiadója egyetlen nap alatt húszezer példányt nyomatott a Sorstalanságból. Mégis élnék némi szkepszissel az író honi elfogadásával kapcsolatban, hogyan és miként tud az ő kíméletlen logikája, kíméletlen őszintesége beleépülni a mi közgondolkodásunkba, amely nem annyira a toleranciájáról, rugalmasságáról vagy az árnyalatokat is figyelembe vevő képességéről híres. Kertész elviselhetetlen létezésről beszél. Ne felejtsük el azt sem, hogy a haláltáborok irodalmi krónikásai sorra öngyilkosságba menekülnek. Primo Levy, Celan, Tadeus Borowski vagy a szibériai Kolima jeges poklát megjáró Salamov. Kertész nemcsak Auschwitzot élte túl, hanem az emlékezés poklát is. MAGDA ASSZONY Volt az ünnepi estnek egy meghitt, megható és roppant szép pillanata. Már persze azon túl, hogy mindenki őszintén örült az eseménynek. A köszöntet mondó Kertész egyszerre oldalra pillantott, majd magához kérte, fölhúzta, átölelte a feleségét, Magda asszonyt is. Ez a díj nem jöhetett volna létre, ha nincs, nos ilyen típusú pillanat volt ez. Kertész megcsókolta a felesége homlokát, majd pedig mondta, de ne felejtsük el az előző feleségemet sem, köszönjük meg neki is, ő már meghalt szegény. AMI REMEG Nos, hogy milyen érzés Nobel-díjasnak lenni?! Iszonyatosan fárasztó. Kertész Imre fáradt, de tartja magát. Eszembe jut az a vérfagyasztóan ironikus mondata a Sorstalanságból, amikor azt mondja a főhős, hogy nincs kimerítőbb dolog azoknál a nyűgös fáradalmaknál, amikor egyik koncentrációs táborból a másikba költözik az ember. Az ünnepség végén Kertész megköszöni a szeretetet. Ebben a díjban egy kicsit mindnyájan benne vagytok, mondja. A barátok pedig egyenként köszöntik, néhány barátságos szó, ölelés jut mindenkinek. Közelebb jutok én is, ismerjük egymást. Az idős férfi mintha víztükör mögül nézne a világra. Hány interjút adtál eddig, Imre bácsi? ötvenet biztosan. Meddig maradsz Berlinben? Júliusig biztosan. Tudom, hol lakik, a Wissenschafts Kolleg épülete a festői Grünewalban található. Most ott lakik Nádas Péter is, aki pedig hatvanéves. Pincérek jönnek pezsgővel, borral, szendvicsestálakkal. A népes vendégsereg kisebb társaságokra bomlik. Kertész ül egy fotelban, valaki beszél hozzá. Kertész fáradtan mosolyog, bólint. Nézem a kezét. Amivel ír. Nem durván, nem feltűnően, de remeg. SZÍV ERNŐ