Délmagyarország, 2002. szeptember (92. évfolyam, 204-228. szám)

2002-09-14 / 215. szám

V Szív Ernő A nők két ősi Brukkelklein Rezsőnek volt egyszer egy nagy szerelme, Viktória Immerneinnek hívták. Ez a lány az utazó típusok közé volt sorolható. Nők, akik folyton úton vannak, máshol vannak, másra gondolnak, mástakarnak, látnak a ködben. És vannak azok a nők, akik megérkeztek. Megszületnek, és máris otthon vannak. Ez a két archetípus van, a férfi, lehet katona, rendőr, bányász, kalauz vagy bankigazgató, mindegy, mi micsoda, ha egy utazó növel veti össze a sors, úgyis csak árnyék lehet. Brukkelklein Rezsó még a háború előtt egyszer elvitt egy negyvenhárom éves, kivételesen szép, dús keblű, érzéki asszonyt, Gonda Bélánét a hortobágyi Pálmafa Hotelbe. Jégcsapok a fákon, porzó hó, sikló szánkók. Rendszeres vendég volt itt a tüdőbeteg maláj trónörökös, a monacói pénzügyminiszter és Luxemburg őrgrófjának az unokája is. Világutazó kasszafúrók, országszélhámosok, pihentek itt ki páneurópai hajszákat. Gonda Béláné a harmadik napon bement a szálloda konyhájára, ringó dereka elé fehér kötényt kötött, a személyzetet az étterembe parancsolta, és alig egy óra alatt nokedlis paprikás krumplit varázsolt. A maláj herceg kacagott a csodálkozástól, aztán köhögő rohamot kapott, kirohant az épületből, de a hóba csöpögött vérét követve ráleltek a holttestére. Gonda Béláné otthoni nó volt. Otthont teremteni, fönntartani, a tennivalók fókuszában állni, mindig, örökké, ez volt Gonda Béláné, a nó, akit anyánknak szeretnék, és az a bolgár kasszafúró, aki a zürichi főpénztár széfjének kódjáért hajlandó volt átvenni Brukkelklein Rezsőtől, és hajlandó volt magával vinni Szófiába, még nem tudta, hogy ezer paprikás krumplit fog megenni, és mindegyikért olyan hálát érez, hogy előbb ragyogó ikont festet az asszonyról, s csak utána veri agyon. Ha Isten megengedi, hogy a vállára álljunk, azért teszi, hogy minél nagyobbat zuhanhassunk. Egyszer éjfél után csengették föl Brukkelklein Rezsőt. Idegen lány állt az ajtóban, vékony metszésű piros szája volt. Zandebúrból jövök, szólt halkan, és azt szeretném mondani Önnek, Brukkelklein úr, hogy maga egy szánalmas, nevetséges és alak. Ennyit mondott, és elment, mert utazó nő volt. Délután négykor kopogtak rá, apró termetű kénsárga bőrű lány topogott az ajtóban, és nem tudott megszólalni. Álltak egymással szemben egy negyedórát, végül a lány fájdalmasan elmosolyodott, és elment. Aznap késő délután Brukkelklein Rezsó borneói útlevélre lelt a lépcsőház fordulójában. A lányt Bo Bo Wennek hívták. A férfi másnap leadta az útlevelet a borneói konzulátuson, ahol közölték vele, Bo Bo Wen három éve nem él, borzalmasan megcsonkított holttestét a Szajnából fogták ki, és a gyilkost még mindig égen-földön keresi Bo Bo Wen negyvenhárom testvérbátyja. Brukkelklein Rezsőnek volt egy titokzatos szerelme, aki a körmeit küldte a férfinak. Minden héten jött egy színes boríték Prágából, Los Angelesből, Kairóból vagy Kabulból, és a borítékban csak körmök, világító félholdacskák voltak. Három kiló körme volt már Brukkelklein Rezsőnek, mire megszakadt a küldemények gyönyörű sora, és a férfi több hétig gyászolt akkor, mert jól tudta, a halál az is, ha nem vágják többé a körmöt. Odaléptek hozzá az utcán Tokióban, idősebb asszony, méregsárga esőkabátban, fáradt, elgyötört arc, remegő szemöldök. Kedves Bmkkelklein úr, a lányom egy rizsszembe karcolta a maga arcképét, csak azért mondom, hogy úgy éljen tovább, hogy tudja ezt, tudja, hogy van egy arc, mely az öné, egy fiatal nő munkája és álma, és ez az arc egy rizsszemről fürkészi most már Nagasaki fölött az eget. Viktória lmmernein fekete bőrű lány volt, és Szeged városában ismerte meg Brukkelklein Rezsó. A lánya Tiszával beszélgetett éppen. Hazudott neki, na jó, csalta kicsit. Szép vagy, folyó, suttogta. Szép a ruhád, szép a föld, melybe sárga medret vájtál, szépek az emberek, kik a vizedbe fúltak. A férfi nyomban tudta, olyan nővel van dolga, akit csak követni szabad. Viktória lmmernein nem élt sokat, de egész életében utazott. Szirom, mely körbeutazza a földet, mert egyetlen szél se veszi a bátorságot, hogy leejtse, s ne adja valamely légtestvérének tovább. Állomások, kikötők, távoü földek lélegeztek a szavai mögött, s ha képeslapokat nézegetett sírógörcsöt kapott. Isten szerelmes belém, szólt aztán megnyugodva, és kitörölte szeméből az utolsó könnycseppeket. Jaj, milyen nyugtalanító csönd lehetett a teremtés után! Csönd •volt, talán csak egy kicsi csillag csikorgott valami kedvetlen sanzont az égbolton keleti felén, míg nem lassú mozdulatokkal e képbe lépdelt bele egy tömzsi kalauz, végignézett a pusztaságon, bámulta a földet, és aztán észrevette a poggyászaival bajlódó Viktória Immerneint. A jegyeket kérem, szólt halkan, s bólintott. A lány kacagott, a térdeit csapkodta, Isten felöltözött kalauznak. •NAPOS OLDAL" típusa • Egon Schiele rajza Egy nő, aki utazik, soha nincs veled, de bármikor megérkezhet hozzád. Társa nem lehetsz, de kísérete, társasága, szolgája, árnyéka bármikor. Ó, mennyire félek az orgazmustól, suttogta egy vasárnap délután Viktória lmmernein. Az Amazonason utaztak éppen, a Bleibtreu nevű német gőzösön. A férfi havannai szivarra gyújtott, a füstön keresztül mosolygott a lányra. Az imádkozást gyakorolta gondolatban. Túl csábító közelség, mondta még Viktória lmmernein. Léghajóval Babilonba, lehelte egyszer a lány a férfi mellszőrébe, korán reggel, nyomban ébredés után, és persze köszönés helyett. Kívánsága szerint a zertolbelwegi temetőben hantolták el. Olyan volt az ég, mintha az angyalok serege állt volna rá, meztelen talpakkal, egy nagyon piszkos és aljas égi háborúból jövet. A föld meghorpadt, sírt és kopogott. Viktória lmmernein teste a földbe került, s Brukkelklein Rezsó állt a halom mellett. A temető nyugati oldalán, nem messze a Halálos Játékteremtől, és a Chaplin mozi épületétől terpeszkedett az úgynevezett Kapcsolat épület, melynek ajtaja lassan kinyílt, s egy fehér kesztyűs, frakkos inas indult el egy Morgenabend típusú telefonkészülékkel Burkkelklein Rezső felé, s ahogy kerülgette a sírokat, szépen húzta maga után a fekete vezetéket, a legfelsőbb égi kapcsolatot. A férfi lassan fölnézett, tekintete nem volt sem kérdő, sem merev, inkább, ha lehet ezt mondani, nem evilági tekintet volt, silberblik tekintet, mondják errefelé. A temető inasa hozzászokott már az ilyen arcokhoz. Tizenöt és huszonöt év között megtiltanám a nőknek, hogy meghaljanak, szólt halkan. Brukkelklein Rezső nem válaszolt. Az Úr hívja, uram, mondta az inas, a telefont nyújtva. A férfi megszólalt. Imádkozom, barátom, és éppen hozzá imádkozom, mondta, s a fejét meghajtotta újra. fó félóra múltán vette át csak a kagylót. Halló, itt Brukkelklein Rezső, tessék parancsolni. SZOMBAT, 2002. SZEPTEMBER 14. Orvosdoktorokat avatnak A SZEGEDI TUDOMÁNYEGYETEM TANÁCSA DR. DOBOZY ATTILA AKADÉMIKUS ÁLTALÁNOS REKTORHELYETTES ELNÖKLETÉVEL MA, SZEPTEMBER 14-ÉN A SZEGEDI NEMZETI SZÍNHÁZBAN RENDKÍVÜLI ÜNNEPI ÜLÉS KERETÉBEN 12 ÓRAKOR ORVOSDOKTOROKAT AVAT. AZ EGYETEM 126, MAGYAR NYELVŰ TAGOZATON ÉS 18, ANGOL NYELVŰ TAGOZATON VÉGZETT VOLT DIÁKJA KÖZÜL 12-EN SUMMA CUM LAUDE, 101-EN CUM LAUDE, 31-EN RITE MINŐSÍTÉSSEL KAPNAK DIPLOMÁT. A doktoravató ünnepségen dr. Lonivics János egyetemi tanár, orvoskari dékán a következő hallgatókat fogadja orvosdoktorrá: Abonyi Anita Bernadett Ilyó-Kovács Katalin Ország Erzsébet Agárdi Szilvia Papp Gábor Ambrus Lívia Járomi Péter Patakfalvi Zsolt Árvái Csaba Jarabin János Péter István Asztalos Tímea Jánó Ildikó Polyák Brigitta Jobbágy Zita Prédl András Balogh Csilla Balázs László Kajáry Kornélia Rekettye Erika Bazsó Anna Kanyó Balázs Rihmer Annamária Berkes Veronika Kaposvári Anikó Rudas Máté Bíró Andrea Karagity Eliza Sarkadi-Nagy Ágnes Bódi Tímea Kelle György Sarkadi-Nagy Ágnes Bodnár Katalin Kemény Annamária Sasi Viktor Brasnyó Tibor Kertész Zsuzsanna Schubkégel Mihály Kiss Eszter Surányi Anita Csikós Sára Réka Kis Zsolt Szabó Árpád Csitos Ágnes Klausz Gergely Szabó Dávid Csonka Endre Kocsis Ádám László Szabó Erzsébet Csósza Györgyi Kondacs Ilona Mária Gyöngyi Csupor Ildikó Kopp Daniella Szabó Eszter Klára Czeglédi Zsófia Kovács Anetta Szabó Éva Henrietta Kovács Krisztián Szabó J.Attila Domokos Nóra Kovács Nóra Szász Orsolya Dubnicz Andrea Kóródi Katalin Szegény Krisztina Kotormán Mária Szöllősi Dalma Eiler Nóra KuhlZsuzsanna Sztanó Balázs Eszlári Edgár Kustár Emília Takács Veronika Fejes Imre Laduver Anita Tankó András Fejős János Lakos Melinda Zsófia Taybani Zoltán Jamal Füle Kálmán Tenki Anna Eszter Machnitz Andre Judit Töröcsik Katalin Gaál Katalin Major Mária Gyöngyi Tóth Anita Réka Gajda Tünde Makra Zsuzsanna Tóth Tamás Garab Gergely Makranczi Edina Turóczy Krisztián Garaczi Éva * Mari Judit Tüdő Roland Levente Gráner Nóra Marsi Ildikó Mátyus Mirtill Varga Edina Tímea Hajas Zoltán Milassin-Bárdos Anna Varga Rita Halász Ágnes Molnár Mihály Varga Sándor Halmai Renáta Molnár Szilvia Vágó Otília Harsányi Gábor Vármonostory Edit Hartai Zsuzsanna Nagy Edvárd Veréb Blanka Hauk Dóra Nagy Helga Gabriella Vincze Róbert Hegedűs Ildikó Nemes Edina Ágnes Virág Laura Herszényi Eszter Neu Klára Vitányi Györgyi Horváth János Nyilas Eszter Volosinovszki Hajnalka Horváth Szatmár Orosz Edit Zsiska Beáta Az angol nyelvű évfolyamról orvosdoktorrá avatja a következő hallgatókat: • Arah T. Boghos Jamil Hakam Taji Remo Mohammed Ali John D. Colombo Moomiaie Chatziathanasiou Despoina Krashia Niki Sallam Nermin Lilla Feyza Asikuzunoglu Mahad Omar Warsame Tariq Abu Saada Mohammed Khattab Tore Tholfsen Hakon Tobro Mohannad Talal Abdo Tseriotis Nicolas I. A. Raitsos-Exarchopoulos Ramez Abu Sa"bha Vijayselwyn Davis Dhas Podmaniczky Sziláid " : Ork és Orkla Ork legalább heti egy alkalommal visszajár a kocsmába, ott tálálkozik a pékkel, a megvert taxissal, és azok haverjaival. A kocsmáros is sokszor ül közéjük, győzködi Orkot, tegyen valamit a temető ügyében. Ork újra és újra elhárítja a kérést, helyette inkább pálinkát javasol, a kocsmáros pedig egy értéken kezeli a két problémát, csereértéken, így alapvetően nem kínos, inkább kellemes az elutasítás. Ork remek társaságra talál, nem hitte volna, hogy itt, ebben az jsten háta mögötti „kisvárosban, vagy faluban, a csuda tudja, mi ez, ennyire közeli emberek fogadják Ám mind közül a péket figyeli Ork, úgy érzi, mesefigura, aki akarva akaratlan független és teljes személyiséggel rendelkezik, nincsenek túl nagy kilengései, és mintha nem akarna többet magánál. Többnyire a megvert taxis dumál, ki gondolta volna, mondja magában mindig Ork, a fene hitte, hogy az az árokparti bunyó ilyen jót tesz neki: valakinek le kellett ütni a számról a lakatot, mondja sokszor a taxis, ilyenkor megbokszolgatja Ork vállát. Egyszer homlokon is csókolja ököllel, akkor fölugrik: azt az egyet nem szabad, a fejemet, ahhoz ne érjen hozzá senki, mondja Ork, és hosszú szünet következik, ott lebeg a levegőben a hosszú és véres bunyó hangulata. A kocsmáros javít valamit a helyzeten, látványosan kidobja az egyik részeget, ebben minden indulat lecsillapul. A pék többször rászánja magát, beszélni szeretne Orkláról, aki azóta az egy alkalom óta nem járt itt, a péket megbolondította teljesen. De nem meri a szájára venni a nevét, úgy érzi, azonnal elárulja magát, viszont Ork egyetlen szót sem beszél Orkláról. Orkla utakat tervez otthon a lexikonból, fölrajzolja az egész programot, aztán jobbat talál ki. Főz, néha a sütőbenielejt egy-két pulykát, mikor a délután hazatérő Örköt berántja az ágyba. Ork csak sétál kint a hóban, levegőzik, le a dombokról, föl a dombokra, és elképzeli, milyen lesz itt tavasszal. Az elsó néhány séta közben többször gondol arra, hogy ugyan itt van a hó alatt a tavasz, de mint idő, jóval messzebb, mégsincs az a gondolata, hogy ne láthatná. Azokban a napokban jön rá Ork, hogy egészen másképp kell gondolkozni a halálról. És ha nem is kell, inkább tud. Előbb úgy gondol rá, múlt született vesztesre, aztán úgy, mint adományra, amely rátalál, mielőtt elunná az öregség véges útjait, a semmilyen délutánokat, amikor már mozdulni sem bír. A friss levegő, a vakító hó után bent a szobában Orkláról sugárzik az egészség. Mindig ezt akartam látni rajtad, mondja Ork, és nincs pillanat, ami ne töltené el hosszú és izgalmas képzelgéssel, várakozással. Azt hiszem, ez, mondja Ork a zuhany alatt Orklának, azt hiszem, ez, hogy mintha most kezdődne az élet, azt jelenti, hogy nem az élet kezdődik most, hanem az életnek egy újabb szintje mutatja magát, valahogy egyszerűbb, de biztos vagyok benne, hogy bonyolultságában túl van az eddigieken. Á pulyka, ugrik ki Orkla a zuhany alól, a szag már fejmagasan lebeg. Meztelen rohan a konyhába, a kövön megcsúszik, irányíthatatlanná lesz a mozgása, fölperdül a levegőbe, és úgy vágódik az ajtófélfának, hogy elájul. Ork semmit nem sejt, a szag egyre áthatóbb. Ki kéne szellőztetni, mondja Ork, elzárja a csapot, megtörölközik, a füstöt már vágni lehet. Mi van már, kiabál Orkla után, és megindul törölközőbe tekerve a konyha felé. Orkla a konyhakövön fekszik, Ork nem tudja hirtelen, a gázt kapcsolja ki, vagy Orklát kapja föl, vagy egyiket se. Ork elzárja a gázt, ablakokat nyit, addigra Orkla feje mellett mélybordó vérfolt jelenik meg. Orkla meztelenül fekszik a kövön, a teste egyre hűl, az ablakon betörő hideg szél a haját borzolja. Ork majd meg őrül, mást mondani nem tud: ez nem igaz, ez nem igaz. Valójában nem tudja, mi történt, csak sejti. Nyög és nyöszörög, pillanatonként veszíti el a fejét, és nyeri vissza. Mit kell egyáltalán csinálni' Az eszébe se jut, hogy orvost hívjon. Talán ba), talán nem. Orkla meztelenül fekszik a konyhakövön, Ork borzong a látványtól, az elvesztés hisztériájától, attól, amire már oly sokszor gondolt, hogy ami az egyik pillanatban valóságos igen, az a rákövetkezőben irreális nem, vagy fordítva, a fene se érti ezt a káoszt, a pillanat fölfoghatatlan hiteltelenségét, vagy ha úgy tetszik, játszi hitelét. Ork megérinti Orkla bőrét, hideg, halálosan hideg. Most végre óvatosan megfogja a törzsét, átfordítja a melléről, a falról papírtömböt szakit, még egyet, a vértócsára dobja, aztán a sebet törli le, és abban a pillanatban fölnyílik Orkla szeme. Ork nyög, szó szerint. A sebet törli Orkla fején, a seb nem nagy, csak a bőr repedt föl, most abbahagyja Ork a nyögést. Milyen szép az élet, mondja Ork, Orkla kábultan mosolyog. Ork fölemeli Orklát, emelné, fogja a derekát, fogja a behajlított lábakat, de érzi, a dereka nem egyenesedik ki. (FOLYT. KÖV)