Délmagyarország, 2002. augusztus (92. évfolyam, 178-203. szám)

2002-08-10 / 186. szám

SZOMBAT, 2002. AUGUSZTUS 10. "NAPOS OLDAL" II. Gyerünk a moziba be! A rettegés arénája ÚJABB AMERIKAI FILM KÉSZÜLT ARRÓL, Ml TÖRTÉNNE, HA EGY TÖMEG­PUSZTÍTÓ FEGYVER ROSSZ KEZEKBE KERÜLNE. A KÉT EMBER, AKI EZÚT­TAL MEGMENTI AZ EMBERISÉGET: BEN AFFLECK ÉS MORGAN FREEMAN. Megtörténhetne a valóságban, hogy terroristák tömegpusztító fegy­vert robbantsanak az Egyesült Államok területén? A Központi Hír­szerző Ügynökség, a CLA szerint legalább húsz ország - melyeknek csaknem fele Közép-Keleten és Dél-Ázsiában van - már rendelkezik tömegpusztító fegyverrel, vagy az annak kifejlesztéséhez szükséges technológiával. Mi több, nyilvános adatokból tudjuk, hogy a hideghá­ború alatt több tízezer ilyen fegyver készült, melyek a kilövőállásokon várakoznak. Egy jelentés szerint a mai napig 164 szállítható robbanó­fejjel nem számoltak el. A CIA elemzője, Jack Ryan [Ben Affleck), és a hírszerzés igazgatója, William Cabot [Morgan Freeman) hátborzongatóan valósághű képet igyekszik festeni arról, vajon mi történhetne, ha egy ilyen fegyver rossz kezekbe kerülne. A jelenlegi politikai légkörben ijesztően jövőbe látó film félelmetes ábrázolása annak, hogy a rettegés milyen gyorsan gerjed paranoiává, amely rátelepszik az emberek tisztánlátására. A történet szerint neonáci terroristák atomtámadást intéznek a Baltimore-i stadion ellen, éppen amikor az amerikai foci legnagyobb ünnepe, a Szuperkupa döntője zajlik. Az elnök természetesen azon­nal az oroszokra gyanakszik, és az ellencsapásról kezd gondolkodni, hiszen a hidegháborús hangulat az elmúlt tíz évben csak a felszínen látszott felolvadni, ám nem múlt el nyomtalanul a két szuperhata­lom kapcsolatából. Jack Ryanre jut az a szerep, hogy a CLA igazgató­ját, rajta keresztül pedig az elnököt [James Cromwell) lebeszélje az esetleges válaszcsapásról, és meggyőzze őket az oroszok ártatlanságá­ról. Aztán persze jó hollywoodi szokás szerint a végén egyedül kell rendet teremtenie az igazi bűnösök közt. Jack Ryan figuráját korábban Alec Baldwin és a népszerű Hamson Ford alakította, így nem volt könnyű olyan színészt találni, aki az ő nyomába léphet. A választás végül napjaink egyik kedvenc holly­woodi sztárjára, Ben Affleckre esett. - Ryan hihető hős, erős érzéke van az erkölcsi kérdések iránt és szereti a hazáját - jellemzi az általa megformált főszereplőt. A CLA elemzőjének szerepére való felkészüléséhez Ben Affleck hosszabb időt töltött el a hírszerzés virginiai központjában. A pontos­ságra és realizmusra törekvő filmkészítőket pedig katonai szakértők látták el technikai tanácsokkal, kezdve attól, mi történik egy robba­nás alatt és után, egészen addig, hogyan állítják össze és kezelik a tö­megpusztító fegyvereket. A film alapjául szolgáló regény ugyanezen a címen (The Sum of Ali Fears) jelent meg 1991 -ben. Tom Clancy alkotása hat hónapig vezette a The New York Times bestseller listáját, és eddig több mint hatmil­lió példány fogyott el belőle. Clancynek ez már a negyedik regénye, amelyből film készült. A rettegés arénáját csütörtök óta vetítik Szege­den a Belvárosi Miniplex Moziban és a Plazában. H. SZ. Harminckilencféle kép a boldogság kék madaráról Jubileumi osztálytabló „EGY HÚRON PENDÜLÜNK! 2.B" EZT ÍRTUK ARRA A JELVÉNYRE, ME­LYET A CSONGRÁDI BATSÁNYI JÁ­NOS GIMNÁZIUM DIÁKJAKÉNT VI­SELTÜNK. MOST 25 ÉVVEL EZELŐT­TI ÖNMAGUNKKAL, AZ ELMÚLT NE­GYEDSZÁZAD MAGÁNTÖRTÉNELMÉ­VEL SZEMBESÜLTÜNK. A gimi elé egykerekűn érkező Je­nő mintha az alternatív osztály­naplóból gurult volna elénk. Ott az egyik negyedszázaddal ezelőtt megörökített pillanat, a fotó: ugyanígy az egykerekűjén egyen­súlyoz. Igen, a találkát vállalók jutalma, hogy néhány órára visz­szafiatalodhatnak. De minden emlékképet átszínez a ma. Az üdvözléskor elém úszó arcban csak percek múlva fedeztem föl az osztály szépét, a szőke hajzu­hataga és magától értetődő hódí­tásai miatt sokak által irigyelt lányt, aki főiskolát végzett, mun­kahelyén jól boldogult és asz­szonnyá lett, de mára már a sú­lyos betegség elleni küzdelem az élete. Kálváriájának egyik stáció­ja, de közös terhünk is ez a talál­kozó. Tablók A jubileum alkalmából Zsóká­ék padlásáról került elő az osz­tálytabló: 39 diák mosolyog a szép jövő reményében és 21 ta­nár néz sokat tudóan a világba. De az emlékezésben ennél sok­kal fontosabb a szerepe az alter­natív osztálynaplónak, amit Sári és Ági vezetett. Két kötetbe zár­ták négy év kamaszosan kusza és szép históriáját. A pótkötetbe ke­rülnek az eddig megrendezett ta­lálkozókon elhangzott és folyta­tásos osztályregénnyé gyúródó életútvázlatok, de a mostani, 25 éves érettségi találkozóról szóló feljegyzések is. Jelentem, a csongrádi Batsányi János Gimnázium, Óvónőképző és Faipari Szakközépiskola 1973-77 között végzett matema­tika-fizika tagozatos gimnáziumi osztályának jubileumi érettségi találkozóján 24 diák, és 8 tanár megjelent. Az osztályfőnök, az 1977-ben velünk nyugdíjba balla­gó Kováts Lászlóné „felelésre" szólítja először Atkán Tamást, majd sorban mind a harmincki­lencünket, egészen a névsort záró Zvolenszky Editig. A megjelentek a hiányzókról is beszélnek. Életképletek Vázlatos önéletrajz-töredékek és szerényen előadott sikertörté­netek, titokzatosan rövidre zárt gondolatok és kuszán fogalmazott személyes vallomások, betegesen rövid mondatok és nevetésre in­gerlő emlékképek váltakoznak. A legeredetibb srác, Jenő persze most sem hazudtolja meg önma­gát: miután fizikushoz illő mó­don közli életének és családjának „2-2 diploma + 4 gyerek + 1 ház" képletét, kiosztja a megje­lenteknek szánt ajándékát, a ki­porciózott virágmagot. A pályamódosításra „kis Firci" nem mindennapi példával szol­gál: a faipari egyetem mérnöki diplomájával a zsebében állt be bölcsésznek, dolgozott a makói múzeumban, meg Budapesten a Néprajziban. Rendes családapá­hoz illően házépítésbe kezdett, de ehhez közalkalmazotti fizeté­se kevésnek bizonyult, ezért egy informatikai társaság controlling igazgatója lett, ám a cég csődbe ment. Most éppen a fővároshoz közeli faluban él és saját vállal­kozásának beindításán dolgozik. - Jobb csapat a matekosoké ­súgom oda Szeri Zsókának, aki­vel ötévente találkozunk, de úgy tudjuk folytatni a beszélgetést, mintha az előző tízperces szü­netben hagytuk volna abba. A ta­nárból rendőrré változott Papp Pisti és a közgazdászból világuta­zóvá lett Kulik Fecó viszi a szót, mikor Joe bácsit, vagyis Fehér Jó­zsef tanár urat emlékeztetjük a századik és kétszázadik matek­Óra szépségeire, az ilyenfajta év­fordulókat ünneplő tortaevésze­tekre, a két feladvány megoldása között fölröppenő aranyköpések­re. De akkor is felharsan a neve­tés, amikor elszólom magam, hogy rémálmommá lett a mindig dolgozatírással kezdődő, hétfő reggeli matekóra. Bólogat az ügy­védnek tanult Tarr Ági is, aki ugyancsak humán érdeklődése miatt érezte kínnak a matekfel­adatokkal való bíbelődést. Igaz, neki oly lelkesen segített a legte­hetségesebb matekos, Szakái La­ci, hogy abból fergeteges diáksze­relem lett, sőt: máig is együtt él­nek. Megállapítjuk, hogy alapo­zó és tehetségnevelő tárgynak is kiváló a matek. Ezzel egyetért a nekünk magyart okító Szöllősi Annamária is. Hiányzók Van, aki többre vitte, mint amit róla feltételeztünk, más a töredékét se hozta ki magából annak, mint ami benne volt. Az osztályunkból egy kivétellel min­denki felvételizett egyetemre, fő­iskolára és a többség szerzett is egy-két diplomát. Ez, a továbbta­nulás jelentette sokunk számára a kitörés egyetlen lehetőségét. Azok, akiknek nem sikerült el­sőre a felvételi, többnyire otthon, Csongrádon, vagy Szentesen, Tömörkényen, Gátéron keresik a megélhetést. Közülük néhá­nyan birkóznak a munkanélküli­séggel, mások évek óta ugyanott, például az egészségügyben, a ke­nyérgyárban dolgozhatnak. De a diplomások közül is számosan hazatértek. Többen tanítanak, Rózsavölgyi Ani meg népműve­lőként az idősek Aranysziget ott­honának módszertani vezetője. Úgy számolom, az egykor 39 fős osztályból 23-an szülőhe­lyükön élnek, de közülük csak ti­zenketten jöttek el randevúzni a többiekkel. Azokról, akik nem akartak nyilvánosan szembesül­ni egykori és mai önmagukkal, meg az osztálytársaikkal, egy-két tárgyszerű mondatot mond az, aki tud valamit. Elkomorodunk a rokkantnyugdíjassá lett egykor jól sportolóról hallva, vagy az idegi problémái miatt folyama­tos ápolásra szoruló költő kusza történetén. A beállt csöndet az újabb beszámoló nehezen oldja. Zavarunkat két, halálos kórral viaskodó társunk pár mondata könnyes együttérzéssé formálja. Leltárok A diákszerelem a többségünk számára tovatűnt szépség, de örömmel konstatáljuk, hogy az öt gimiben eredő házasság közül csak egyet kellett felbontani, a többi máig működik. A leltár sze­rint az osztálytársak döntő több­sége családos és elsőre választott párjával él. De a 21 fiú közül négy agglegény maradt, kettő második házasságát nyüvi, a családosok közül egynek nincs utóda, egy má­sikviszont négy gyereket nemzett. A 18 lány közül egy nem ment férjhez, egy „férjezett különélő­ként" és egy másik élettársával együtt neveli egyetlen fiát, illetve lányát, a családossá lettek közül egy a mai napig reménykedik a gyermekáldásban, egy másik négyszer szült, a következő meg nemrég elvált, ketten megszen­vedték az özvegységet, ám új há­zasságban keresik a boldogságot. Igen: a boldogság kék madarát keressük mindannyian. De úgy boldogulunk, ahogy tudunk. ÚJSZÁSZI ILONA Matekosok • Az alternatív osztálynapló helyett ma videofelvétel készülne. (Fotó: Tésik Attila) Podmaniczky Szilárd ' KI Ork és Orkla A buszmegállóban hárman állnak rajtuk kívül, egy férfi, aki fából készült sírkeresztet tart a vállán, és egy fiatal nő, kezében korcso­lya. A harmadik pedig. Nem, ez számolási hiba. Csak ketten van­nak, a harmadik csak távolról tűnt harmadiknak, az maga Krisztus a kereszten. A busznak hamar meg kell jönnie, mert Ork nem szíveli az ilyen társaságot, fölszállnak, a buszban meleg van, meg mintha áporo­dott hálószoba levegője lenne, ahol már napok óta semmi mást nem csinálnak, csak gyúrják és nyűvik egymást a férfi meg a nő. Orkla lesöpri Orkról a havat, az utasok rosszallóan néznek rájuk, kik ezek, és miért hordják föl a buszra a havat, tönkre teszik az ülés, és gazdaságtalanná teszik az utazást. Jobban vagy, kérdezi Orkla. Minden rendben, mondja Ork, magához húzza Orklát, ahelyett, hogy odahajolni, csókolgatja a fülét. Egy idős úr krákog a hátuk mögött. Ork lassan visszabújik ülésébe, Orkla most már nem nevet, nem érti, mi történik vele. Óriási hullámokon le és föl, mintha ebben a nyomorult világban kellene az egész életét leélnie, aztán egy szem­pillantás alatt jön a másik hullám, már nem ebben a nyomorult vi­lágban van. Orkla az ablakra lehel, a pára pont olyan, mint gyerekkorában. Lehet, hogy innen is elüldöznek, mondja Orkla. Ork hallgat, nem tud mit mondani. Ő is így érzi. Nincs olyan, hogy ne szólnának bele, kérdezi Orkla. De van, mondja Ork, fölpattan az ülésből elönti a düh. A kis öreg lejjebb csúszik az ülésben. Ork nem lát benne mást, nem látja az öreget, csak azt, aki bele­pofázik az ő dolgába. Fújtat, visszaül. Ne hülyéskedj, mondja Orkla. Meg akartad agyalni? A kis öreg fölpattan, egészen a hátsó sorokig húzódik, ahol egy tagbaszakadt munkás ül kabátban, parányi, lapos bőrtáskávaí, amelynek oldalán főtt tojások domborodnak ki. A nagy darab nyugodtan nézi az öreget, bár el nem tudja képzel­ni, mi késztetheti az embert átvándorolni egyik ülésből a másik­: ba. Szóval, nem működik, azt mondod, kérdezi Ork Orklát, és ezt a ; kérdést, most tényleg csak neki tehette fel. Csináljuk, amíg lehet, de azt hiszem, ott kell elkezdeni, hogy például nem szállunk többet buszra... .. .vagy nem megyünk orvoshoz, mondja Ork. Lehet, válaszolja Orkla. Csak azt nem értem, vagyis értem, de egyre kézzelfoghatatla­nabb, hogy mit akarunk elérni. Jó, tudom azt, hogy elegünk van itt ebből, szó, ami szó, mindenből, mondjuk úgy, nem mindenből, csak ami beszél és emberi formája van. Pontosan, mondja Orkla. Mit pontosan? Hogy így van. így van, de ez valahogy langyos. Jó, mondja Orkla, szerintem túlpörgeted magad, ha az orvos le­méri a vérnyomásod, bent fog tartani. Nem jókor beszéljük ezt meg. Nem jókor, kérdezi Ork. Inkább hagyd abba, nem kell hozzám szólnod, inkább nem, mondja Orkla, Orkhoz bújik, lentről fölfelé a szájába csúsztatja az ujját. A busz körül vakítóan fehér hómező vibrál, helyenként fényes és sima felületek fagynak a takaró tetejére, villódzik rajtuk a nap, a buszban meleg van, és most már pisiszag. Ork csavargatja az orrát, az anyja is épp ilyen szagot árasztott. A távolban kirajzolódnak a város vonalai, és úgy tűnik föl Orklá­nak ez a kép, mintha a szélvédőre vetítenék, és mintha a lassú tem­pójú, és unalmasra gyártott filmek közben fölállhatna, és kint az épületből a saját távlataiba zökkenhetne újra vissza. De erről szó sincs, a helyzet kényszerű, és tényszerű, ezért pontos leírását nem részletezem. A megállóba csúszkálva evez a busz, Ork lép le előbb, térdig süp­ped a hóba, leemeli Orklát, hanyatt vágódnak. A kisöreg az ablakra tapad, gúnyosan vigyorog, de ahogy a busz indul, bevágja a homlo­kát, arcára fagy a vigyor. Ork és Orkla úgy haladnak az úton, mintha mindketten tudnák, merre van az orvos, holott ellenkezőleg, fogalmuk sincs. Megkérde­zik egy idős asszonytól, aki fekete sálat visel, fekete szoknyát és fe­kete kabátot, és csak néz és néz. Gúnyolódnak, kérdezi az idős asszony. Már hogy miért, kérdezi Ork. Elnézést, mondja Orkla. Egy hete halt meg az orvosnál a lányom, három napja a férjemnél volt kint. Ez nem orvos, ez a halál. Nem tudnak mit mondani, a véletlenek ilyen szimpla közjátéka vérfagyasztó, mondja Ork. Miben haltak meg, kérdezi Orkla. A férjem tüdőlövésben, a lányomnak pedig levegő ment az injek­ciójába. Ork meglöki finoman Orklát, hogy az asszony nem egészen tisz­ta, de Orkla nem hátrál. (FOLYT. KÖV)

Next

/
Thumbnails
Contents