Délmagyarország, 2002. június (92. évfolyam, 126-150. szám)

2002-06-22 / 144. szám

SZOMBAT, 2002. JÚNIUS 22. • NAPOS OLDAL"" II. Futball, akciók, gólok, életek, halálok Szív Ernő PERSZE, HOGY EZEKEN A FÜLLEDT JUNIUSI NAPOKON A LABDARUGAS AZ EGYIK LEGFONTOSABB TÉMA MINÁLUNK IS. VOLT ÖRÖM ÉS BÁNAT ELÉG, VOLTAK MEGLEPETÉSEK, SÚLYOS TÉVEDÉSEK, HIRTELENHALÁL, ARANYGÓL, MINDEN. Ml IS ÖSSZEGYŰJTÖTTÜNK NÉHÁNY TÖRTÉNETET A LABDARÚGÁS BONYOLULT, SZERETETT ÉS GYŰLÖLT VILÁGÁBÓL, MESSZI TÁJAKRÓL. NEVETSÉGES, MEGHÖKKENTŐ, OLYKOR KOMOR TÖRTÉNETEK EZEK, ÉS NEM IGAZAK. VAGY MÉGSEM?! A megismételt magyar-spanyol Jüan Carmelo, az egyik legtekintélyesebb barcelonai elmegyógyintézet igazgatója, köztudottan nagy futballbarát. Egy nap elhatározta, hogy eljátszatja betegeivel a híres magyar-spanyolt 1925-ból, amikor a spanyolok Budapesten egyetlen rémisztő potyagóllal nyerték meg a mérkőzést. Carmelo igazgató terve az, hogy hajszálpontosan, mozdulatról moz- ; dulatra idézteti föl betegeivel a budapesti mérkőzést. Évekig ké- i szül. Beszerzi az összes korabeli magyar, spanyol, olasz és angol sportlapot, memoárokat gyűjt még élő játékosoktól, szemtanúktól, hozzátartozóktól. A betegek, akárha éreznék a vállalkozás kü- j lönlegességét, komoly segítőkész- ; séget mutatnak. Megismételjük a történelmet, hebegik a fejüket in- j gatva, a nővérek kezét összenyá- : lazva. S a nagy napon minden úgy j történik, ahogy a játék forgatókönyvében elterveztetett. A mér- j kőzést egy szeles, áprihsi délutá- j non játsszák le a gyógyintézettel szomszédos salakpályán. Carme- ; lo, az osztrák bíró, Braun szerepét osztja magára. Amikor lefújja a mérkőzést, a játékosok sugárzó arccal, boldogan, némelyek szinte gyógyultan futnak az hozzá. Jüan Carmelo arca mégis rendkívüb fe- l szültségröl és szenvedésről tanúskodik. Nem érti, mi történt. Min- ; den pontosan úgy zajlott, ahogyan eltervezték. Egyetlen játékos sem tett mást, mint ami a mérkőzés forgatókönyvében neki kije- : löketett. Nem volt öncélú, feles- : leges, eltévesztett mozdulat. És mégis. A barcelonai elmegyógyintézet mérkőzésén a magyarok ; csapata győzött azzal az egyetlen nyomorult potyagóllal. A batisztruhás Először a Pto Lópezben vizet i áruló szamaras ember mellett lát- : ta. Aztán gyors egymásutánban ; Villavicencióban, Sabanalargá- j ban, Sogamosóban és Fusagasu- : gában. Akár egy iszonyatos álom részei, tele édes, érinthetetlen ; gyümölccsel. Hangyák mászkál- j tak a mellkasán, éppen a szíve fölött. Ó tizennégy éves lehetett, a lány pedig, aki a pto lopezi porpá- ; lya mellett a csenevész eukalip- : tusz fa árnyékában állt, talán ti- ; zenkettő. Fehér batiszt ruhában volt, hajában fehér rózsa. Talán mondott neki valamit. Talán intett is, amikor vége lett a mérkőzésnek, melyet elveszettek, 2-0-ra. De az biztos, hogy amikor lecserélték Fusagasugában, oda- i ment hozzá, és megállt előtte. Hosszan nézték egymást. Marta szemét az izzadság, lihegett. Négy év múlva látta újra Barranquillában, amikor szándékosan törték el a lábát. A lány állt a mentőkocsi mellett, fátyolfehér batisztruhá- ; ban volt, rózsa a hajában. Talán szólt hozzá valamit. Tíz év múlva Floridablancában találkoztak. Ó a mérkőzés hőse volt. Két gól, négy gólpassz, és olyan cselek, melyekről tudta, hogy vannak, ám ame- i lyeket még soha nem tudott bemutatni. Mint egy iszonyatos álomban. Hangyák, hangyák a szíve fölött. A nő fehér batiszt ruhában, rózsával a hajában. Oda- ; futott hozzá, láttad a cselt a második gól előtt, kérdezte lihegve. Én mindent láttam, suttogta a nő tizenkét éves arccal, a hajában lélegző fehér rózsához nyúlt. ; Most vette észre, milyen kicsi a keze. Húsz évig nem látta. De az : utolsó meccsén, Barbacoasban ! újra ott volt az asszony, hajában rózsa, és intett is, és ő engedelmesen odaballagott hozzá, istenem, hát hol volt idáig, hol, suttogta. A nő válasza szomorú lemondó mosoly volt. Aztán hirtelen előrelendült a kicsi keze, és az ő arcára lebbent. Visszavonult. Néha persze a bulimeccsek a barátokkal. Popayanban, Buenos Airesben, Pto Cubaban, La Pedrerrában, Araucában, Petróleában, Garzonban. Hatvanéves volt, amikor a barátok ösztönzésére újra mezt húzott, Zipaquirában játszottak jótékonysági meccset, azt se tudta, beteg gyerekeknek vagy a gerillák özvegyeinek. A mérkőzés negyvenedik percében megszédült. Hangyák a szíve fölött, kicsi, súlyos kéz a homlokán. Kórház magasodott a stadionnal szemben. Mint aki tudja, mit csinál, szó nélkül ballagott le a pályáról, s ment be a mocskos sárga épületbe, haladt a fertőtlenítő szagban, a jajkiáltások és utolsó sóhajok között, ment gyereksírásban, gyászüvöltésben, ment ez az öreg játékos, kopogott végig a folyosókon. A boncterem előtti padon talált a batisztruhára, s a rózsára. Leült, hessegette melléről a hangyákat. Várt. Liam Butt, az áruló Tisztességes protestáns ember volt. Isten félésére, és az angolok gyűlöletére nevelték, s e két szenvedély úgy kapcsolódott össze a lelkében, amiként az ember természetében keveredik a szent és a profán. Liam Butt hátvéd volt. Soha nem lehetett megtudni, miért lett olyan, amilyen. Talán mert az édesanyja egyszer szoptatás közben maga elé nézett, majd azt mondta halkan, nincsen Isten. Talán mert kiskamaszként rányitott az apjára, aki éppen barátnőjének, a kis Marie-Lout simogatta. Talán mert egyszer halott csavargóra bukkant a labda keresése közben. Soha, soha nem lehetett tudni a dolog okát. Liam Buttot csak a hetvenhatodik percig lehetett játszatni, a pályán hagyni. A kifogástalanul játszó hátvéd bármelyik mérkőzés hetvenhetedik percében elhagyta posztját, az ellenfél kapitányához futott, s kétségbeesetten kérte, hadd álljon át hozzájuk. És mindig ekkor tette, sem nem hamarabb, és nem is később. S tökéletesen mindegy volt Liam Buttnak, hogy egy skót kiscsapattal, a szomszédos dubliniakkal, vagy a gyűlölt, a hiúságtól csakhogy nem földurranó Arsenal juniorral játszanak formábahozó edzőmérkőzést. Tteixeiro Vicente Még az ötvenes évek közepén történt, hogy a portugál sajtó lelkes álmélkodással kezdett cikkezni egy setubali labdarúgóról, aki elképesztően eredményesnek bizonyult. Teixeiro Vicente kivétel nélkül minden helyzetét értékesítette, nem tudott véteni, rontani, ügyetlenkedni, csak rugdosta a gólokat, s ehhez elég volt egy éppen fölvillanó lehetőség, elég volt a legapróbb esély, és Teixeiro Vicente máris cselezett, lőtt, s a társak gratulációját sem fogadva ballagott vissza a kezdőkörbe. A tehetős portugál nagycsapatok, a Porto és a Benfica egymással versengve keresték a játékos kegyeit, aki a setubali városi bajnokságban éppen száznyolcvanhárom gólt rúgott, csak mert száznyolcvanháromszor került helyzetbe. Hős volt, zseni volt, Jézus Krisztus után nyomban, Vasco de Gamat és Fernando Pessoat is megelőzve, a második legnépszerűbb ember Portugáhában. A népsze; rűség ragyogása mögött azonban mélységes szenvedés munkált. Tfeixeiro Vicente nem volt boldog ember, félt, szorongott és úgy i szenvedett, mint egy gazdátlan ri; ói kutya. Míg nem egy napon fölkereste Porto akkoriban legnépszerűbb pszichiáterét és elmondta, már nem bírja tovább. Végez magával, ha ez így folytatódik, ha ; többé nem hagyhat ki tizenegyest. A pszichiáter hosszú, fi; nom ujjait tördelve hallgatta a : labdarúgó elkeseredett monológi ját, majd őszülő halántékát maszi szírozva bóüntott. Teixeiro Vicen: te súlyos pánikbetegségben szenvedett, melyhez ráadásul perfek: tofóbia is társult. Minden szögből, a pálya akármely helyéről gólt rúgni, de még a könnyített edzéi sen se hibázni, ez olyasféle lelki : nyavalya volt, mely a legnagyobbak bajával - Nero, Jézus, Ham: let, Don Quijote, Dosztojevszkij : - mutatott rokonságot. Néhány hónapig tartó alapos terápia után, melybe egy elektrosokk-kúra is beletartozott, Teixeiro Vicente szenvedése olyannyira enyhült, hogy végül játékra jelentkezett. S a fiatal csatár kisimult arccal ballagott az öltöző felé, amikor a miatta elvesztett mérkőzés után a szurkolók szidták özvegy édesanyját, kicsiny gyermekét, amikor mérgező mór jelzőkkel átkozták a lelkét. Albert Liberati, egy francia játékos Nem Pelé rúgta a legtöbb gólt a világon. Nem is Marko Belanka Szeibiában. Minden idők legtöbb gólt rúgó játékosa francia volt, a neve Albert Liberati volt, civilben csendőrtiszt Poitiers környékén. Abból a temérdek gólból, melyek között volt távoli bomba, szabadrúgás, tizenegyes, stukkolás, felhőfejes, perdítés, szellemes emelés, bravúros ollózás, az élete utolsó húsz évében mégis csak egyetlen egyre emlékezett. 1956. október 23-án egy aurvailti hátvéd eladta a labdát, amire 6 rácsapott, majd könnyed sprint után ballal a kapuba gurított. Ezt a gólt mesélte minden áldott nap Albert Liberati, aki civilben csendőrtiszt volt, és csak egyszer csalta meg a feleségét egy Rose-Maria nevű, kékkörmű, álmatag nővel. A lényeget ne felejtsük. A beszámolónak ama a részénél, amikor a fiatal Albert Liberati lövésre lendíti a lábát, mintha egyenesen az égből érkezne, kiáltás süvít le hozzá. „Te ostoba, te ostoba!" A mérkőzés után Liberati vé: gigkérdez mindenkit, a csapattársait, a bírót, az ellenfél játékosait, a nézőket, de senki sem hallja a kiáltást. Albert Liberati eztán még sokáig játszott, és megszámlálhatatlanul sok gólt lőtt. Volt a mérkőzés hőse, gólkirály, küzdött oroszlánként, tört lábakat, törték az övét is, ám az élete utolsó éveiben mégis csak egyetlen gólról mesélt. Vörösboros pohárral a kezében ült a gesztenyefák alatt, és mindennap elrikácsolta egyszer, te ostoba, te ostoba. A svéd bíró, Yoo Lindh A fegyelmi bizottságban ott ült Kékfogú Olaf, a tizenegyes-gyilkos, Sigmundssen a Penge, Joachim Öberg, a Filozófus, ott ült továbbá Kari Sirehus, a Hentes, Franz Almgren, a Cselkirály, Peter Gustavsson, a Piszkoslábú, illetve Papa Gottlund, az Éhes Buldog. Csak Stephan Meld, a Playboy hiányzott, akinek néhány napja gyomorrákban elhunyt a felesége, s a temetés ügyeit kellett intéznie. A fiatal bírót, Yoo Lindnek hívták, s egy általános iskola fizika tanára volt, Kopernikusz, Galilei, Newton, Einstein és Teller Ede tisztelője. A bizottság sokat látott tagjai jóindulattal és empátiával próbáltak a zavarba ejtő ügy végére járni, megfejteni egy emberi döntés miértjét, vagyis azt, hogy a tiszta tudatállapotról bizonyságot tévő Yoo Lindh egy helsinborgi barátságos mérkőzés ötvenedik percében, amikor pedig minden rendben volt, a játékosok élvezték a játékot, hajtottak és férfiasan küzdöttek, amikor a nézők megtapsoltak néhány dicséretre méltó akciót, amikor komoly várakozás övezte az eredmény kimenetelét, amikor ez egész egyszerűen jó és élvezetes volt, nos, akkor egy partdobás elvégzése előtt miért futott minden indok nélkül a kezdőkörbe, miért állt a pálya középpontját jelző mészfoltra, miért hunyta le a szemét a sípját elővéve miért fújta le a mérkőzést. Saarinnen Pekka Pedig csak egy lényegtelen edzőmérkőzés volt a Lahti Lahti ellen. A neve Pekka. Saarinen Pekka. Nem volt különösebben tehetséges, sem szorgalmas, de azért szerette a posztját, állni a kapuban, dirigálni, unalmasabb percekben kidumálni a nézőkhöz, fölállítani a sorfalat, s évente egyszer, nem többször, kivédeni egy tizenegyest. Egyszerű edzőmétkőzésnek indult a Lahti Lahti ellen. A neve Pekka, Saarinnen Pekka. Volt három tizenegyes, két közvetett szabadrúgás, rengeteg távoli bomba, nyesés, csavarás, ejtés, stukkolás, perdítés, ollózás, kapáslövés, alattomosan pattogó gurítás, önveszélyes bazaadás, ; sorfalon megpattanó lövés, volt minden. A neve Pekka. Saarinnen Pekka. Egyszerű edzőmérkőzés volt a nagy hírű fővárosi csapat, a Lahti Lahti ellen, mégsem kaptak gólt. És lefújták ezt a lényegtelen edzőmeccset, és csend lett, pedig nem hullt a hó. S az ellenfél hitetlenkedő csatárai, a hideg szivarral a kezében álmélkodó fővárosi edző, az a néhány néző, és a bíró is, és persze a saját csapatának já- ; tékosai meredten nézték őt, bámulták, ingatták a fejüket, nem szóltak egy szót sem, és nem hullt a hó. Egyszerűen megőrült a mér- ; kőzés végére, elment az esze, j megháborodott. A kapus azóta egy finn elmegyógyintézet békés lakója, s ha pelenkázzák, akkor se i csinál mást, mint egyébként. Az : arca elé tartva bámulja a kezét. A neve Pekka, Saarinnen Pekka. ANeal Hannsen-féle megoldás Néhány évvel ezelőtt egy izlan- j di kiscsapat valamennyi játékosa súlyos depresszióba zuhant. De még az ifjúsági csapatból fölke- ; rült balhátvéd is, a gyúró nem kevésbé, a szertáros, továbbá a pálya gondnoka is, akárha valamely ragályról lenne szó, mindenki megkapta a kórt. Egyetlen emberrel nem bírt e lelki nyavalya, pedig ő volt az edző, egy oslói közkönyvtáros, Neal Hannsen. A játékosok szótlanul, egyetlen vicc, egyetlen derűs kiszólás, ug- ; ratás, úgynevezett zrika nélkül csinálták az edzéseket, s ha vége volt a tréningnek, szótlanul öl- : töztek, tisztálkodtak, és szótlanul ballagtak haza. Habár az egész csapat depressziós volt, az eredményességgel kapcsolatban nem akadt különösebb kívánnivaló. Az edző által megtervezett hatodik helyen állt a csapat. Am a játékosok gyászos arckifejezés- i sel játszottak, s a fejüket lehajtva ballagtak az öltözőbe a mérkőzé- j sek után, és teljesen mindegy volt, hogy súlyos vereséget, vagy gólzáporos győzelmet arattak. A helyzet tarthatatlanná vált. Az újonnan igazolt játékosok néhány nap alatt ugyancsak de- i presszióssá váltak, sőt a csapat drukkerei közül is néhányan feltűnő kedvetlenséggel ácsorogtak a tribünön, s az egyik gólzáporos győzelem után unottan, merev arccal kiáltozták fenyőből épült klubház előtt, hogy éjjo, éjjo, éjjo, gyertek ide. Sürgősen tenni kellett valamit. Neal Hannsen először Santorini szigetére utaztatta el a csapatot, de nem segített sem az atlantiszi múlt, sem ; a zeuszkék ég, sem a tenger. Az edző eztán a barceloniai elmegyógyintézetek válogatottja ellen szervezett mérkőzést. Hiába. Elvitte a játékosokat a bécsi gnómok és szörnyszülöttek kiálh'tásátfa, levetítette nekik a berni labdarúgó-világbajnokság döntőjéről készült összefoglalót, alkalmazott női gyúrót, bundázott, korholt, dicsért, az öltözőben új helyre rakatta a padokat, megtiltotta a mérkőzések előtti szexet, majd kötelezővé tette, hiába és hiába, minden igyekezete és ötlete hiábavalónak bizonyult. Végül egy keddi edzés előtt egy tökéletesen pontos svéd colostok segítségével lemérte előbb a pálya jobboldali térfelének a hosszát, majd pedig a baloldalit. Tűnődött keveset, s a műveletet megismételte. A pálya egyik térfele másfél centiméterrel hosszabb volt, mint a másik. Az edző a csíkozó gépért ballagott, s újra kihúzta a félvonalat. Izzadó homlokát megtörölte, rágyújtott egy amerikai cigarettára, s a játékosaira pillantott. S ekkor, akárha angyal szállt volna el a pálya fölött, halkan fölnevetett a cserekapus. Pedro Cruz A dél-mexikói kiscsapatot a század húszas éveinek legelején alapították részeg földmunkások, és tiszteletből a hős Sebastian Cruz nevét adták az egyesületnek, akiről azonban mára már annyit sem lehet tudni, mint az utolsó kaktuszról a Yucatan félszigeten. Sebastian Cruz éppúgy lehetett spanyol kalóz, fekete bőrű hittérítő, tábornok, mint mesztic gerillaharcos. Néhány éve még egy Pedro Cruz nevű szőke, csöndes férfi volt csapat a középhátvédje. A játékos olyan köztiszteletnek örvendett a dél-mexikói kisvárosban, hogy hamarabb köszöntek neki az emberek, mint a klub tulajdonosának, a drogbáró Emilio Cruznak aki pedig öltöztette, utaztatta, győztes mérkőzések után pedig tequilával megtöltött kerti medencéjében fojtogatta a csapatot. Huszonöt éve játszott Pedro Cruz a Sebastian Cruz Sportegyletben, ismerte a sporttelep műiden fűcsomóját és földkupacát, tudta, hogy a pálya bizonyos pontjából mely hegycsúcsokra, völgyekre és templomtornyokra látni. Pedro Cruz mindent elért, amit a labdarúgásban el lehet érni; nők, pénz, siker, súlyos sérülés után sikeres visszatérés, szigorú eltiltás enyhítése, meghívás a körzeti válogatottba, Pro Űrbe díj és a Morales Cruz emlékérem. Am egy levezető edzés végeztével sokáig bámulta a kapu előtt kitaposott homokos, poros földfoltot. Bólintott Pedro Cruz, majd kibontotta az oldalhálót, kötelet sodort, a fölső lécen átvetve a nyakába hurkolta, a labdájára állt, melyre az ő nevét írták, s végül egy nagyon finom bokamozdulattal kiemelte, s nyakcsigolyájának roppanásával egyazon pillanatban a visszahulló labdát a kéken tomboló égbe rúgta. A csapat edzője, egy Walter Cruz nevű kriptokommunista a másik kapuban találta meg Pedro Cruz labdáját. A játékos corpusa lágyan ringatózott a rőt alkonyati fényben. A közeli óriáskaktuszon unott keselyük tollászkodtak. Walter Cruz egyetlen késdöféssel megölte a labdát, s a belsőt kifordította. Jól sejtette. Pedro Cruz a labda belsőjében tartotta a végrendeletét. A középhátvéd azt kérte, hogy a következő napig hagyják fent lógni, s legyen ott akkor is, amikor másnap kora délután edzést tartanak a Sebastian Cruz SE serdülő korú játékosai. Az edzést, ahogy a megboldogult Pedro Cruz kérte, megtartották. S ha a halottat olykor eltalálta egy eltévedt lövés, bosszankodva vijjogott föl - Cruz! Cruz! - a keselyű, mely a játékos nyakát tépkedte reggel óta.