Délmagyarország, 2002. június (92. évfolyam, 126-150. szám)
2002-06-08 / 132. szám
V •NAPOS OLDAL" SZOMBAT, 2002. JÚNIUS 8. E.P. Még mindig sok, nagyon sok történelem SOK ÜNNEPÜNK VAN NEKÜNK, MAGYAROKNAK. ALLAMALAPITAS, FORRADALMAK, SZENTSÉGES ÉVFORDULÓK, HÁZASTÁRSUNK ÉDESANYJÁNAK A SZÜLETÉSNAPJA, NO ÉS PERSZE ÉVTIZEDEK ÓTA A KÖNYVHÉT. ÜNNEP EZ IS, HOLOTT HOLOTT A KÖNYVEINK, AMELYEKET A MEGPAKOLT SÁTRAK FORGATAGÁBAN ÉS A ZSÚFOLT KÖNYVESBOLTOKBAN MOST MEGVEHETÜNK, OLYKOR NÉLKÜLÖZIK AZ ÜNNEPIESSÉG LEGCSEKÉLYEBB FORMÁJÁT. MERT MIRŐL SZÓLNAK PÉLDÁUL AZOK A KÖNYVEK, MELYEKET MOST BEMUTATUNK, AJÁNLUNK ÖNÖKNEK? AZ EGYIK PÉLDÁUL EGY VIRTIGLI BESÚGÓRÓL SZÓL. A MÁSIK EGY MORFINISTA FIATALASSZONYRÓL, AKI BOLDOGTALANUL SZERELMES, MÁR BOCSÁNAT, EGY NŐS, CSALÁDOS ÚJSÁGÍRÓBA, KÖVETKEZÉSKÉPPEN TÖBBSZÖR IS ELCSÁBÍTJA AZT. AJÁNLUNK EGY MEGRÁZÓAN AKTUÁLIS VERSESKÖNYVET, MELYNEK A KÖLTŐJE, ORBÁN OTTÓ A NAPOKBAN HUNYT EL. ÉS AJÁNLUNK EGY FIATAL KÖLTŐNŐT, SZABÓ T. ANNÁT, AKI NAGYON ÉRT A FÉNYHEZ. Esterházy Péter ESTERHÁZY PÉTER JAVjÍTOTT KIADÁS • i J A könyv címe: Javított kiadás. Alcím: Melléklet a Harmónia Caelestishez, vagyis ahhoz a nagyregényhez, amelyben Esterházy Péter édesapjának a történetét írta meg. Javított kiadás, mert a két évvel ezelőtt megjelent, azóta több nyelvre lefordított, Németországban már-már bestsellerré váló nagyregényt ki kellett javítani. Ami történt, köztudott. Az író befejezi a tíz év munkájával megírt opust, mondhatnánk elégedetten, a bevégzett munka örömével hátradőlhetne, amikor a Történeti Hivatalban elébe raknak négy darab vaskos dossziét. Ezekből aztán megtudja, hogy az édesapja úgynevezett IlI/3-as, ügynök, spicli, besúgó volt. Megtudja, hogy az apja huszonhárom éven keresztül, 1957-től 1980-ig jelentéseket írt a titkosszolgálatnak. A javított kiadás olyan könyv, amelyben az író kommentálja egy besúgó, vagyis az apja jelentéseit. A tárgyban a könyv megjelente óta minden fontos és szükséges alapvetést megírtak, amit meg lehetett, és meg kellett írni. Bölcs, megértő és pontos emberek szóltak az ügyben. Három dolgozatot ajánlanék a tisztelt olvasó figyelmébe, Bán Zoltán András kritikus - Magyar Narancs, május 23. -, Radnóti Sándor esztéta, - Népszabadság, május 25. -, illetve Bojtár Endre irodalomtörténész, - ÉS, május 24. - írásaira gondolok. Elemezve lettek a történet morális és esztétikai következményei, fikció és realitás viszonya, a művészi tett hordereje, etc. Lennének persze nekem is személyes emlékeim, hogy például amikor E. P. a Javított kiadáson dolgozott, éppen együtt időztünk a hársfaillatú, huzatos Berlinben, együtt néztük a labdarúgó Eb-t, voltak vacsorák a portugálban, miközben a legkisebb árulkodó jel sem mutatta a fájdalmát és a megrendültségét. Mármost jól emlékezhetünk, hogy a szocialistának nevezett rendszer összeomlása után milyen lázasan várta a nép s a kritika az asztalfiókok irodalmát. Jól van, író, elő a farbával, kapd elő az eleddig kiadhatatlan regényt, és mutasd meg végre valahára minekünk. Magyar író kinézett az ablakon, látta, hogy odakint szabadság van, írószobájának ablakán túl szép, szabad és okos ország terül, megszépültek a nők, a miniszterek, a rendőrök és házmesterek. És az író kihúzta a fiókokat, egyiket a másik után, és bizony mindhiába tette. Mert fiókokban nem hevert publikálatlan kordokumentum, sűrű szövésű, szocialista éjszakákban körmölt kulcsregény, titkos nagy opus. Ami maradt, a lelkekben maradt. Vagy ott időzött a félig elpusztított ügynöki jelentések aktahalmaiban, a később Történeti Hivatallá keresztelt, jócskán kifosztott dokumentumházban. Az a szó jutott tehát az eszembe, hogy rendszerváltás. Én ezt a szót ki nem állom. Hatalmilag, gazdaságilag, jogrendileg igen, valóban megtörtént, semmi kétség. Ugyanakkor az is kiderült, hogy a szabadságban komplikáltabb, olykor bajosabb élni, mint a puha, papáskodó diktatúrában, következésképpen a lelkek rendszerváltása volt a legnehezebb történelmi ügymenet, mert a lelket nehezebb rendbe rakni, mint egy gyárat privatizálni. Egyszerűen tovább tart a dolog. A folyamat elhúzódott, nyúlt, mert bizony velünk maradt a történelmi szorongás, a hatalom túlzott tisztelete és félelme, a tolerancia és a megértés hiánya, az előítéleteinkhez való ragaszkodás, a könnyen fölhorgadó utcaharag. És velünk maradtak a homályos titkok a személyes múltunkból. Magyarországon kevés besúgó bukott le. Tar Sándor író ügye volt a leglátványosabb két évvel ezelőtt, akit a frankfurti könyvvásárból hazaérve fogadott a leleplezés gyomorszorító híre. Tar Sándor ez év januárjában vallott először beszervezésének nyomasztó körülményeiről, egyébiránt regénye készülődik a témában. De például köztudottan spicli volt Bódy Gábor, a szikrázóan tehetséges filmrendező, a Psyche alkotója is. Ő, mint tudjuk, öngyilkos lett. Vagy például spicli volt Bohumil Hrabal. Azt gondolom, Esterházy Péter könyve az első nagy rendszerváltó regény, sőt akarva és akaratlanul is, magának az irodalomnak a rendszerváltása, a szabadság fájdalmas, könnyes, szívszorító visszahódítása. Ez az a könyv, amelyet tíz évvel ezelőtt követelt a kritika. A fiú szembenéz az apa bűneivel, s bár meg nem bocsát, mert hiszen nem teheti a feljelentettek és a beárultak helyett, ám a szeretetét nem függeszti föl. Huszonhárom besúgói év sok, rettentő sok. Végül az apa úgy hal meg, hogy nem árulja el a bűnét. Úgy hal meg, hogy a családját nem avatja be ebbe a borzasztó titokba. Nem gyón. Magával viszi a szégyent, nem kér feloldást, nem osztozik a gyalázaton. S most, ha már itt tartunk, lenne néhány halk, visszafogott kérdésem. Mert mi a nagy helyzet van, ha a halálos ágyán vall, éppen akkor, amikor a legidősebb fia, Péter - négy van, mellesleg - javában a Harmónia Caelestist írja? Elkészül akkor ez a regény, a huszadik századi magyar irodalom egyik legnagyobb teljesítménye? És mi van, ha akkor gyón, amikor a fia kiadja elsó írói munkáit a hetvenes években? Ha magához inti a fiatalembert, és azt mondja neki, írjad csak, drága fiam, a Termelési regényt, vagy a Spionnovellát, de azért tudd, hogy az apád valóban egy spion. Lesz író akkor a nyelvre és a kimondás lehetőségeire oly kényesen figyelmes Esterházy Péterből? Tudott volna, akart volna írni? Orbán Ottó A kollégám volt az ÉS szerkesztőségében. Elhunyt a napokban. A szíve vitte el, az árnyas, csodás kertű Szigligeten, az írók üdülőjében. És amikor meghallottam a hírt, eszembe jutott egy kérdés. Mindenki meghal?, kérdezte egyszer váratlanul a gyerek. Igen, egyszer mindenki meghal, kisfiam, válaszoltam. Ballagtunk az utcán, mint két elcsapott játékhuszár. Tavasz volt. Egy bogár a páncéljára fordulva kapálódzott a flaszteron. A, nem úgy van az, apa! Te nem halsz meg, ingatta bölcsen napszőke fejét a gyerek. De bizony, meghalok én is, mondtam. Nem, zárta le gyorsan a vitát. És én se halok meg, tette még hozzá némi tűnődés után. Nem vitatkoztam. El is felejtettem az egészet, de most, hogy egyszer csak meghallottam ennek a nagy költőnek a halálát, azt hiszem rádió volt, mert a rádió mondta be a hírt, eszembe jutott. Ostromgyűrűben, ez Orbán Ottó legújabb könyvének a címe. Aki örök életű, kérem, ne vegye meg, ne áldozzon egy fityinget se rá, annak nem ajánlom, minek a felesleges idegeskedés. Fekete keretben komor, ködös, elmosódott őszi tájat, kopasz fákat mutat a borító fedele, mintha ugyan a kötet tervezője tudta volna, mi lesz ennek a könyvnek a sorsa. Baka Pista a verseskötete volt hasonlóan komor. A kortársak közül nem ismerek olyan költőt, aki néhány sorával akkora távolságokat volt képes beutazni, mint Orbán Ottó. Elindul a verssor az egysejtűtől vagy az atommagtól, de a mondat végén már a mindeneket uraló világszellem páráll. Szikrázóan kemény és végletesen érvényes tudott lenni. Hatalmas tekintete volt. S mintha ugyan egy angyal beszélt volna a hangján. Néha az embernek vitatkozni van kedve verssel, költői képpel, hogy mester, az nem úgy van, ám vele debattörködni nem lehetett, és ez egyáltalán nem volt kellemetlen érzés. Nincsenek tévedhetetlen emberek. Ő viszont becsaphatatlan volt, dühítette a hazugság, a becstelenség és a történelmi ostobaság, amely korszakról korszakra kitermeli magát. Akik pedig a pikáns dolgokat kedvelik, azoknak nagy szeretettel ajánlanám a Három limercket a tizenharmadik oldalról. A kiadóban azt mondták, még látta a könyvét. Forgatta sokáig, és bólintott. Aztán visszament Szigligetre, a szép, árnyas parkba. Závada Pál Új regényét az író megírta. Ez az új regény a mézről szól. A regény a mézről, a mákról, a boldogtalan, kiteljesedni képtelen szerelemről, az izzó szenvedélyről, az utóbbi fél évszázad magyar és szlovák történeleméről szól. Két ember beszél ebben a regényben. Pontosítunk. Az egyik beszél, ő az öreg méhtudós és árubeszerző, ez a tót Odüsszeusz, Milota György, a másik pedig Roszkos Erka, a helyi idősek otthonának a vezetője, aki hallgatja a halálra készülő ember magnószalagra mondott előadásait a méhek világtörténetéről, a század helyi eseményeiről, a gyötrelmes ötvenes és a lassanként fölpuhuló hatvanas évekről, miközben ő is dokumentálja, naplóba írja az életét. Roszkos Erka az öreg Milota nagyfiának a szeretője, boldogtalan szerelme, de ennél többet hirtelenjében nem mondanék, mert ez a történet is tele van titokkal, rejtélyekkel, elhallgatott hétköznapi bűnökkel, félrelépésekkel, édes csalásokkal, és ha a Javított kiadás olvastán a vallomás hiánya okoz feszültséget, akkor a Milotában éppen ellenkezőleg, itt az öregember és a fiatal nő is vall, folyamatosan kitárulkozik. Szigorúan megkomponált, bravúros stiláris műgonddal megírt regény a Milota, amelynek a tétje túlmutatott azon a közhelyen, hogy minden regény önmagában is hordozza a maga kockázatát, vagyis hogy mi lesz a regény sorsa, lesz-e siker, kritikai visszhang, olvasottság, ilyesmi jogos, sokszor inkább a kiadók által preferált megfontolások. A nagy kérdés az volt, hogy Závada Pál képes lesz-e megismételni első regényének, a Jadviga párnájának a példátlan sikerét, mert hatvanezer eladott példány a „magas irodalom" műfajában bizony az. Előző regényéből hangjátékot, és nagy sikerű játékfilmet is készítettek. Múlt időben beszéltem. A Milota nagy és komoly regény. Talán kevésbé adja magát olyan könnyen, éppen a rafinált szerkezet, a szereplők bősége, az emberi viszonyok komplikáltsága miatt, mint a Jadviga, ám ez nem baj, sőt a magam részéről örültem neki. A regény világa kitágul, majd bonyolódik, visz, sodor magával a sokszálú, mégis áttekinthető cselekmény. Tipikusan az a fajta könyv, amelyik olvastatja magát. Fenntartja, folyamatosan táplálja a kíváncsiságot. Leteszed, mert elfáradtál, mert valami dolgod van, ő meg visszakéredzkedik a kezedbe. És aztán rettentően sajnálod, hogy vége. Nem tudom, a Milota eléri-e a Jadviga sikerét. Mindegy is. A lényeg az, hogy ez a könyv nagy, komoly, úgyis szokták ezt mondani: érett írót avatott a magyar irodalom zsúfolt tablóján. Závada továbbírta a Jadviga világát, nem csak a szó történeti, de főként poétikai értelmében, méghozzá úgy, hogy Tótkomlóson maradt, mert a helyszín ugyanaz, s a Milotában még utalásokat is találunk Jadvigára és Ondrisra. S lenne még egy szempont, ami miatt fontos könyv a Milota. A regény szereplői magyarországi szlovákok, akik megszenvedték az 1947-es szlovák-magyar lakosságcsere emberi tragédiákban nem szűkölködő történetét. Túl nagy irodalma ennek a fájdalmak és nem kevésbé szégyenletes eseménynek nincsen. A regényben szerepel egy színdarab: az idősek otthonának lakói és a helyi értelmiség előad egy ilyen történetet, nem is sejtve, hogy a saját életüket és a szüleik valóságos tragédiáját játsszák. Szabó T. Anna Van, hogy az ember talál egy könyvet és szégyenkezik. Azért marja és égeti a szégyen, mert felületes és figyelmetlen volt abban a nagy káoszban, ami voltaképpen a szakmája. De hát nem lehet minden könyvet elolvasni, megvenni meg pláne nem. Mindezt csak azért mondom, mert a költőnő könyve a harmadik az életművében, s az előző kettő kötete még nem járt a kezemben, sajnos. A könyv címe: Fény. Vékony kis könyv, ahogy kopaszodó, titokban a tanítványukba szerelmes irodalmárok szokták volt mondani, vékony könyv, súlyos mondanivalókkal. Azért nem egészen. Vagyis azokkal is, persze, de Szabó T. Anna leginkább abban erős, hogy félálomszerű állapotokat, pillanatnyi benyomásokat, a folyton változó, alakuló fény játékait és rajzait rögzíti finoman, visszafogott tárgyilagossággal. Ahogy ő mondja: „nyomot hagyott a percek finom homokján a léted." Nagy és komoly, de nem boldogtalan magányt éreztem. Aki beszélt versekben, az mindig egyedül, társ nélkül volt. Nemes Nagy Ágnes is az eszembe jutott mint költői előkép, az ő telt, bölcs, nehéz beszéde. Néha találunk itt-ott nagy, komoly verseket. Elolvassuk őket. Aztán újra elolvassuk, mert nyugtalanságot keltenek bennünk, hiszen a szép nem elsősorban engedelmes, hanem inkább nyugtalanító. Szabó T. Anna kötetében is találtunk ilyet, például a Sötétkamra ciműt, amely egy magányos, idős asszonyról szól, kibiceg a sötét konyhába, teát forral, ennyi. Brutálisan fájdalmas vers a magányról. A legszebb vers azonban a kötet utolsó, címadó opusa, a Fény . Tényleg igazi nagy vers. Húsvét napján a költő piacokon téblábol, előbb a húscsarnok, aztán az ócskapiac, végül a temető. f fény Az utolsó sorokat idézem: „Az élet nálunk is erősebb, zuhog, zuhog a déli nap, előjön a reves sötétből, lobot vet, lángol az anyag, mert él, él, aki életbe halált, halálba életet kever - most tél van, csend, míg írom ezt húsvét volt, kétezer" DARVASI LÁSZLÓ H-6720 Szeged, Tisza L. krt. 34. www.fokuszonline.hu ktinyvAruitáz Telefon: (+36 62) 420-624 Fax: (+36 62) 424-789 e-mail: fokusz.szegedeiira.hu