Délmagyarország, 2002. május (92. évfolyam, 101-125. szám)

2002-05-21 / 116. szám

9 A K T U A L I S • KEDD, 2002. MÁJUS 21. Borvirágok és százszorszépek hétvégéje Ma zárul a szegedi maratoni vigadalom Nagyon-nagyon szép dolog a vá­roslakóktól, hogy saját magukat megtisztelték azzal: a városi ün­nepen kimentek az utcára és jól érezték magukat. Miután prog­ramban, napsütésben és érdek­lődőben sem volt hiány, jó kis hétvége kerekedett Szeged nap­ja, a borfesztivál és pünkösd tiszteletére. Jó ez a nagy nyüzsi, csak el ne kopjon a díszburkolat - vihogva rohan el a fiatal csapat a Széche­nyi tér felé. Borozni mennek, ki­derül, már foglalják nekik a he­lyet a csülöksütő mellett. Len­dületük akkora, hogy lehetetlen őket utolérni. Mások nem akar­nak, vagy nem tudnak sietni. Akad, aki botra támaszkodik, van, akit babakocsik meg szerte szaladó kölkök akadályoznak a haladásban, míg mások tempó­ját a májusi szerelem fogja an­dalgósra. Az új Belváros most először nem hat díszletként: emberek sétálnak az utcán. So­kan vannak, így gyűlik a pénz a mutatványosok kalapjába, meg a szomorú hangú hegedű - mely most éppen a Hajmási Péter dallamára rí' - tokjába. A lát­ványt fényképezni kellene, mint két éve az árvizet, most a Dugo­nics téri aszfaltdúlást, meg a ki­vágandó Széchenyi téri platáno­kat. A Palánk cukrászda előtt kí­gyózó sorban apa okítja csemeté­jét, kihasználva az időt: Szeged napja május 21-én van, minden évben. Érted? Igen. Azt ünnepel­jük, hogy Szeged szabad királyi város már vagy 280 éve. Érted? Igen. Ezért van ma ilyen nagy forgatag. Érted? Igen. Apa, kapok három gömböt? Kapsz - zárul a lecke. Szigor a hídfőn Az újságírót azzal indították útjára: szép, színes riportot hoz­zon a hídi vásárról. Egyik kezem­ben a Palánkban vételezett fagyi­val, másikban a városházi kabi­netiroda által kibocsátott, Szeged A hídi vásáron mutatványosok szórakoztatták a nagyérdeműt. Fotó: Miskolczi Róbert napja rendezvényei című papír­köteggel egyensúlyozok az „ese­mény helyszíne" felé. A híd korlátja szombattól hét­főig speciális burkolatot kapott. Nem újabb városi projektről van szó, hanem egyszerűen arról: a rend védelmére hivatott, kiren­delt egyenruhások mutatóujjuk­kal nemet intenek, amikor bicik­lis közeledik. A járgányokat - tá­roló híján - a híd korlátjához lán­colják, egyre többet és többet és többet. Úgy tetszik, aki reggel jött, már soha többé nem látja a bringáját. A hídra feljutva a váro­si stand az első, ez üdvözli a pol­gárt, mögötte sajtósátor, amelyet FENYARBAN USZIKAMUZEUM A Szeged-napi ünnepségek záróakkordjaként tegnap este fél 10-kor avatták fel a Móra Ferenc Múzeum díszkivilágítását. A borongós, a szokásosnál hűvösebb idő ellenére nagy nézősereg gyűlt össze a szökőkút mellett és a Belvárosi hídon, hogy szemta­núja legyen annak a pillanatnak, amikor kigyulladnak az új lám­patestek. Az eseményt, amelyen részt vettek a város vezetői, va­lamint a testvérvárosi küldöttségek is, hatalmas ováció és szűnni nem akaró taps fogadta. A napokban az év múzeuma címet érdemelte ki e jeles intéz­mény, amely a múzeumi világnapra és Szeged napjára külön ajándékot kap ezzel a díszkivilágítással. A fogadalmi templom hasonló díszkivilágítása után a Móra Ferenc Múzeum a második Tisza-parti épület, amely a jövőben - sötétedés után - fényárny­ban úszik majd. A különleges lámpatestek beszerzése és felszere­léseegyébként 21 millió forintjába került a városnak. K.F. székely kézimunka keretez, csak közelebb lépve látszik, az már külön bódé. A városi turisztikai kiadvány­ok jól sikerültek, az újságíró kí­váncsiságból is, szakmai köteles­ségből is markol belőle. Ülőhely a mellette lévő „sajtópáholyban" kínálkozik, itt van asztal, ké­nyelmesen lehet csevegni a kol­légákkal, meg lapozgatni a pol­gármesteri hivatal által kiadott, határozottan hiánypótló anya­got. Benne a 2002-es városi prog­ram, a Szabadtéri Játékok, feszti­válok, kulturális és sportesemé­nyek jól sikerült összefoglalója csupa érdekességgel, több nyel­ven. Végre valakinek eszébe ju­tott, hogy térképet is tegyen a brosúrába, az új füzetecske szívé­ben így szerencsére van útmuta­tó, meg néhány érdekesség is. Például a Mars tér felirat mellett az olvasható, hogy „tervezett új piac" és az Ady tér üres, halvány­zöld négyzetét is szöveg tölti ki: „épülő tanulmányi és informáci­ós központ". Ólomhadsereg a ligetnél A Magyar Nemzet standja mellett mindjárt a (nagyi magyar valóság is látható: szép, erdélyi viseletbe öltözött néni vastag ke­nyérhéjjal törli ki az alumínium­lábast, vége az ebédnek. Fáradt az idős asszony, s amikor azt kér­dezzük, megéri-e a küzdelmet a nagy hétvégi hercehurca, el­mondja: ma még nem keresett annyit, mint amennyi az asztal által elfoglalt hely bérleti díja. Szép a vásár, minden van, és igazán nem lehet ok panaszra, mert minőségi holmikat hoztak a kereskedők. A kézművesmes­terség remekei sorakoznak a ponyvák alatt: van itt nemezsap­ka - amelyről megtudjuk, hogy télen ugyan fűt, ám nyáron hűt -, van lekváros szilke, mézpörge­tő, körtemuzsika, fakanál. Bőr­díszműves magyarázza az érdek­lődő fiatal párnak, hogy a 16 ezer forintos, valóban gyönyörű bőr­tarisznya elkészítése hány mun­kaórát vesz igénybe. A fiún lát­szik, kínban van, szívesen meg­venné a lánynak, de sokallja az árat, a lánykán látszik, nem kell neki más, csak a fiú. Pár perc múlva tükrös szívre íratják nevü­ket, mézeskalácsban egyesül szív és lélek. A nézelődőket kovácsoltvas in­dák terelik tovább a keményebb, férfimunkát igénylő remekek fe­lé. Üvegfúvók tartanak élő be­mutatót, a produkció szó szerint forró, ám fegyelmezett. Testes vaskályha melegíti az ólmot is, amiből itt, a szegedi hídon had­sereget öntenek. Két kedélyes fic­kó áll a pult mögött: az egyik két­méteres, nyugodt favágó típus, a másik gyors kezű, gyors beszédű showman - „civilben" cukrász. Amit csinálunk, az nem gyerek­játék - mondják a közönségnek, amely tátott szájjal figyeli, ho­gyan kell „katonát főzni". Az új­ságíró pár perc alatt nagyon sok mindent megtud: nosztalgia te­remti most az üzleti lehetőséget, mert reneszánszát éli az ólomka­tona-gyűjtés. Az idősebbek az in­diánokat és a II. világháborús csapatokat kedvelik, míg a fiata­labbaknak Maximusszal, a had­vezér-gladiátor ólomba öntött másával lehet kedveskedni. Olyan egyedi bronzkatonák is készülnek - persze csakis örökölt öntőminták alapján -, amelyek finom kidolgozásáért akár 20-30 ezer forintot is elkérnek a „hadi­gyárosok". A híd újszegedi részén sokan fák alá menekülnek a hőség elől, s látszik, a meleg mindenkit megvisel. Kivéve a gyerekeket, 10 évestől lefelé. Ők boldogan ugrálják körül az újraformált Ha­las fiú című, vasárnap leleplezett szobrocskát, amely hűs vízper­mettel „hálálja meg" a tetszést. Aki már megúszta a vásárlást... A hídon visszafelé már gyor­sabban lehet haladni, és mesz­szebbről lehet szemlélni a forga­tagot. Táskák, szatyrok, csoma­gok, keveseknél vannak, az em­berek inkább nézelődnek, mint vásárolnak. Két családfő osztja meg nézeteit arról, miként kell az asszonyt, meg a csimotákat szigorúan fogni vásárok idején. Minthogy mindkét családot re­ménytelen megelőzni, s idő is van bőven, mögöttük haladok, egészen a híd aljáig. Nem telik el tíz perc, mikor újra feltűnnek az apukák: üveges szemmel állnak sorba pünkösdi menüért: szegedi gulyás, almás rétes, kenyér 350 Ft-ért, a fröccs nincs az árban. A híd alatti hangulat kifejezetten jó, tekerőlantos férfikar énekel és figuráz, miközben derűs asztal­társaság módosítja az ismert dal szövegét: „aki dudás akar lenni, jobb annak ma hallét enni". A kínrím emlékeztet arra, a Tisza partján elmaradhatatlan a ha­lászlé. A bográcsos halfőzést egyébként szinte mindenki hiá­nyolja, az emberek nagy része határozottan hitte, főzőverseny lesz a Roosevelt téren. Komoly csalódottságnak azon­ban nyoma sincs: itt kedélyes, emelkedő véralkoholszintű, kö­zépkorú társaság nótázik, míg amott a jóllakottság és az elége­dettség szimbóluma piheg: egyik kezében borospohár, másikban fonnyadt virágcsokor, arcán bol­dog mosoly, ingén paprikás szaft friss foltja. Nem fog neki örülni az asszonya... KATKÓ KRISZTINA Átadták a Halas fiút. Fotó: Miskolczi Róbert Ezer jó emlék maradt a borfesztiválról. Fotó: Karnok Csaba LOPOTOKKEL AVATTAK HÍRVIVŐVÉ A BORÁSZOKAT ÁSOTTHALMON A bort és a borászokat ünnepelték vasárnap az ásotthalmi borünnepen. Az esti vacsorán a Szent Vince Borrend hírvivőjévé avatták Do­bák Sándort és Gulyás Istvánt. - Fél tizenegy óta csak annyi időm volt, hogy gyorsan bekapjam az ebédet. Azóta folyamato­san jár a szám - mesélte nevetve az ásotthalmi Tóth István, aki egyike a településen élő három borásznak. Az ásotthalmi borünnepen a nyitott pincék el­nevezésű programon mindenki ellátogathatott a három borász, Dobák Sándor, Somodi Sándorés Tóth István pincéjébe, ahol természetesen vé­gigkóstolhatta a jóféle nedűket. Tóth István egy hatvanéves épületet újíttatott fel. - Homokkő burkolattal borítottuk a falat, a fehér csempe tej­üzem jellegű lett volna. Ha már itt, az Alföldön nem tudunk pincét kialakítani, legalább a han­gulata legyen olyan - magyarázta a borász. A vacsora előtt az est házigazdája, Fröhlich András köszöntötte a vendégeket, majd Nagy László, a Csongrád megyei Szent Vince Borrend ceremóniamestere szólt néhány szót. - Ma or­szágszerte borfesztivál van. Sőt ma van Ivó nap­ja is, így muszáj megkóstolni egy-két bort ­mondta. A halászlé után, a főétel előtt került sor két bo­rász próbatételére, melyen komoly gyakorlati és elméleti tudásról kellett számot adniuk a jelöl­teknek. - Nevezzen meg három ásotthalmi bo­rászt! - hangzott az egyik „komoly fejtörést" okozó kérdés. A gyakorlati vizsgán a jelölteknek bekötött szemmel kellett fehsmerniük a külön­böző borokat. Dobák Sándor először a jobb kezé­ben lévő pohárból kortyolt, majd a baljában lévő italt nemes egyszerűséggel kiköpte. - A jobb ke­zemben fehérbor, a balban pedig „fehérvíz" van - fogalmazott a szakértő. Végül az eskütétel után az idén 10. évforduló­ját ünneplő Szent Vince Borrend nagymestere, Fülöp Mihály egy lopótök segítségével hírvivővé avatta a két jelöltet. A. T. J.

Next

/
Thumbnails
Contents