Délmagyarország, 2002. április (92. évfolyam, 76-100. szám)

2002-04-27 / 98. szám

Napos oldal A DELMAGYARORSZAG ES A DÉLVILÁG KULTURÁLIS MAGAZINJA • SZERKESZTI: KECZER GABRIELLA Gyermekeiket és a nagymamát gyászolják Pozsárék Esténként gyertyát gyújtanak a szülők BORZALMAS TRAGÉDIA HELYSZÍNE VOLT TAVALY NYÁRON ÓPUSZTASZER. EGY KARAMBOL UTÁN KIGYULLADT TRABANTBAN HÁRMAN, KÖZÖTTÜK EGY 8 ÉVES KISFIÚ, 12 ÉVES LÁNYTESTVÉRE ÉS NAGYMAMÁJUK VESZÍTETTE ÉLETÉT A LÁNGOK KÖZÖK Segítettek a kollégák - És hogy mi lesz velünk ezek után? - tárta szét tanácstalanul kezét Pozsárné. - Mit is mondhatnánk? Minden este gyertyát gyújtunk gyermekeink sírjánál az újszegedi temetőben, s megpróbáljuk tisztességgel végezni dolgunkat. Én most a nyolc hónapos Tamáskát nevelem itthon, korábban az alsóvárosi Földműves utcai óvodában dolgoztam. Csodálatog kolléganők között, akik minden segítséget megadtak nekünk a baleset után. A férjem a spedíciónál végez munkát a röszkei határon, az ő munkatársai is nagyon remek emberek, azonnal mellénk álltak, amikor megtudták, mi is történt azon a borzalmas estén. És egyébként is, valamennyi ismerősünk nagyon kedves velünk, csak éppen a gyerekeinket nem tudja visszaadni senki. Nem merünk mi már egy áruházba se bemenni, mert az jut eszünkbe, nemrégen még ott szaladt felém a fiam vagy a lányom a kéréssel, mit is vegyek nekik. De nem sétálhatunk Szeged utcáin sem, hiszen az ottani szépségeket együtt fedeztük fel. Érti, együtt, amikor még teljes volt ez a család. Akkor most elköltözzünk a világ végére, vagy végezzünk magunkkal? - szakította félbe zokogó roham Ilona asszony szavait. Férje felállt, a fal felé fordult, férfiember erejével rejtette könnyeit. Tamáska édesanyja kezét szorongatta, halkan gőgicsélt. S mikor becsuktuk magunk mögött Pozsárék kapuját, észre sem vettük, a tegnap még felhős égről szikrázó fényeket küld felénk a nap. BÁTYI ZOLTÁN Szép otthonba léphet az, aki Újszentivánon a Pozsár családhoz kopogtat be. A tetőtér-beépítéses magánház nélkülöz minden fölösleges luxust, ám aligha tudnék elképzelni olyan panelban élőt, aki nem cserélné boldogan kettő plusz kettesét egy ilyen kertes lakra. Pozsárék is nagy lelkesedéssel csomagolták össze a család vagyonkáját, amikor eldöntetett - néhány nap múlva már nem Újszegeden, a Székely soron takargatják be alváshoz készülődő gyermekeiket, hanem az újszentiváni csendben jöhet álom a kicsik szemére. Karambol A Opusztaszeren Pozsárék a Szeged melletti településen élnek, a ház semmivel sem kínál kevesebb kényelmet, mint amikor a megvásárlás mellett döntöttek. Ám az új otthonba már nem költözött velük az öröm. Hogyan is költözhetett volna, hiszen két gyermekük, a 12 éves Orsolya és a 8 éves Róbert, valamint Pozsárné édesanyja tragikus balesetben veszítette életét. „2001. július 14-én B. Péter Baksról Sándorfalva felé autózott, becslések szerint 78-80 kilométeres sebességgel. Ópusztaszerhez érve későn vette észre az úton előtte kerékpárt toló K. Jánosnét és gyermekeit. Hogy elkerülje a gázolást, B. félre rántotta a kormányt, s így ütközött a vele szembe érkező Trabanttal. A kis kétütemű jármú azonnal kigyulladt, s a tűzben veszítette életét S. Imréné, valmint két unokája, P. Róbert és P. Orsolya. A Trabant sofőrje, S. Imre nyolc napon túl gyógyuló sérüléseket szenvedett, B. Péter sérülései nem voltak komolyak. A vádirat szerint B. Péter közepesnek minősíthető alkoholos befolyásoltság alatt állt idéztük fel néhány napja lapunkban, a legutóbb ez ügyben tartott tárgyalás kapcsán, az ügyészségi vádirat alapján a tavaly nyáron történteket. És ezek az emlékek törtek elő Pozsárék házának nappalijában is, amikor az édesanya, könnyeivel küszködve szinte óráról órára próbálta felidézni a történteket. - Kisfiunk, Róbert - tudja, mi csak Mikrobinak hívtuk, mert hát a nagy Robi az édesapja volt a családban - balatoni nyaralásából tér haza azon a szombaton. Nagyon aggódtam érte, amíg távol volt, hiszen először töltött hosszabb időt nélkülünk idegen környezetben. De hát szerencsésen megérkezett, örültünk a találkozásnak, ám újabb búcsúzásra készültünk. A költözködés miatt szegedi lakásunkat már ki kellett ürítenünk, csak egy matrac maradt a betonfalak között. Úgy véltük a férjemmel, jobb lesz a gyerekeknek, ha a hétvégét a nagyszülőknél töltik Csongrádon. Robi nyaralásból érkezett - Este, úgy sötétedés előtt indultak, ugye? - nézett férjére ekkor Pozsárné, s a férfi, könnyeivel küszködve csak bólintani tudott. - Szóval a tervezettnél később tudtak elindulni, mert a mi Robikánk csak délután jött meg a nyaralásból. De hát mi baj lehet? - hittem én -, nyugodt az út már ilyenkor. Ám arra megkértem édesanyámékat, amikor hazaérnek, azonnal telefonáljanak, • Pozsár Róbert és felesége bánatát a nyolc hónapos Tamáska tudja csak enyhíteni. (Fotó: Schmidt Andrea) hadd tudjam, biztonságban van mind a két gyerekünk. Es egyszer csak megcsörrent a telefon csuklott el Ilona asszony hangja. Zokogását nem tudta visszafojtani. Talán fél perc, talán egy egész is eltelt abban az újszentiváni házban, amikor újabb rész• Pozsárné Ilona asszony nem akart hinni a telefonüzenetnek: gyermekei és a nagymama meghaltak az ópusztaszeri úton. (Fotó: Schmidt Andrea) leteket hallgathattunk meg a tragédiáról. - Egy számomra teljesen ismeretlen hangot hallottam a telefonban: ók azok, beszélhet. Majd nevelőapám szólalt meg: anyád és a két unokám meghalt. Igen, csak ennyit mondott, ha jól emlékszem. Ugye elhiszi, nem tudtam ezeket a szavakat felfogni. Ez nem lehet igaz, nem lehet mondogattam magamnak, nyugtattam a férjemet és ő engem, de már vágtatott is velünk az autó Ópusztaszer felé. Egyik gyerekünk keresztanyja vezette az autót, és amikor megláttuk a Szeged felé száguldó mentőt, kicsit megnyugodtunk. Hiszen van remény, kórházba viszik őket. De abban a mentőben nem a mi kisgyerekeink feküdtek - rázta meg újabb zokogás Pozsárnét. Kórházban vizsgálták az anyát - A mi gyerekeink és az anyám akkorra már egy szétégett Trabantban lelték halálukat - szakította meg a sírást egy mondat később. S újabb nagyon hosszú másodpercek teltek el, amikor már az édesapától tudtuk meg: a tűzoltók nem engedték őket a tragédia helyszínének közelébe. - Talán nem is éltük volna túl a látványt - vette át a szót ismét Ilona asszony. - Elmondom magának, így se tudom, mi történt velem pontosan az ezt követő napokban. Azt mesélik, bevittek a kettes kórházba, nőgyógyász is megvizsgált, hiszen akkor voltam 36. hetes terhes. De ezekből a történésekből csak halvány foltok maradtak meg emlékezetemben. Olyan az egész, mint egy rossz, iszonyatosan rossz álom.A beszélgetés során az anya is, az apa is elmondta: hétköznapjaikat azóta is úgy élik, mintha nem ebben világban kellene mozogniuk. - Nappal azt várjuk, mikor lesz már este, éjszaka abban reménykedünk, a virradat hoz talán megnyugvást. De hogyan is hozhatna? Robika is, Orsolya is halott. Kitűnő tanuló volt mind a kettő, családot szerető, szófogadó, remek gyerekek. Meghaltak, mert egy ember, egy olyan ember, aki ittasan a volán mögé ült belehajtott szüleim kocsijába. És az a férfi azóta annyit nem tett meg, hogy felhívjon telefonon, hogy ha csak egy fél mondatot is, egy bocsánatkérést eljuttasson hozzánk. Hidom én, neki se lehet könnyű feldolgozni egy ekkora tragédiát, de hát három embert kellett eltemetni miatta. És ezt nem érzi át? - jajdult Pozsárné kérdése. - Dehogy érzi, inkább még a felelősség alól is menekülne - szólt ekkor férje. - Egészen megdöbbentem a tárgyalásokon, hogyan akar szabadulni a büntetés alól. Amikor az ügyvédje az érveket sorolta, nem akartam hinni a fülemnek. Még hogy túl lassan vezetett az apósom? Meg hogyha nem Trabantban ülnek akkor, hanem egy jobb kocsiban, az nem gyullad ki? De kérdem én, mi köze ennek a tragédiához? Ez az ember nekivezette az Opelját annak a Trabantnak. És annyit se mond, bocsánat? - dőlt a szó Pozsár Róbertből. Nem egy boszszúra éhes apa szavai voltak ezek. Igazságot, valamiféle megnyugvást, a másik embertől megértés váró ember hangját hallhattam.