Délmagyarország, 2002. április (92. évfolyam, 76-100. szám)

2002-04-20 / 92. szám

Napos oldal A DELMAGYARORSZAG ES A DÉLVILÁG KULTURÁLIS MAGAZINJA • SZERKESZTI: KECZER GABRIELLA Hétköznapi történetek Vennék belvárosi, kétszobás, szép lakást Ha valahol clkottyantod, hogy újságíró vagy, vége az együttműködésnek! - mondja nevetős fenyegetőn Kati. Meg van győződve róla, hogy az emberek nem akarják kiteregetni a dolgaikat és ő nem tud üzletet kötni, ha egy firkásszal mászkál. Lakást akar venni. Olcsót, kicsit, szépet. Belvárosit. Ez a sorrend. - Panelt nem nézünk! - adja ki az utasítást. Két hete járja már a várost, tudja, mi a dörgés. - A panel drága; venni is, meg fönntartani is. És különben is, elegem van belőle! A nyomorúság bugyrai Kati majdnem húsz évig lakott panelben. Most, ahogyan mondja, családi okok miatt keresi a jelenleginél kisebb lakást maguknak. Hosszasan kellett kapacitálnom, míg végre ráállt, hogy a kísérője lehessek, s egy idő múlva azt is megengedte, hogy leendő riportalanyaimat, az eladókat megkérjem, vállalják a nyilvánosságot. Egyetlen egy sem akadt közöttük, aki a szereplésre vállalkozott volna a saját nevén. Utólag belátom: meg lehet érteni őket. Ha belépsz egy lakásba, az ott élők legrejtettebb titkaiba is bepillantást nyerhetsz. - És ez a kisgyerek' - kérdi tétován Kati a háziasszonyt. Úgy érti: kié a gyerek? Ebben a családban elég kuszáltak a viszonyok. A belvárosi tér régi sarokházában iszonyatos kosz és rendetlenség fogadott bennünket, plusz három felnőtt, akik közül a nő azt mondta a férfira, hogy az élettársa, ám az tagadta, mire az idősebb asszony is dühösen letagadta, hogy a férfi az ő fia lenne. Következésként az sem derült ki, kinek a nevén van a lakás - tulajdoni lap nem volt otthon. Azt mondták, azért kérnek viszonylag sokat, hatmilliót az 52 négyzetméterért, mert nekik mindenképpen két kislakásra kell váltani ezt az egyet. - De milyen 52 négyzetméter ez? - kérdezi Kati. Megállapítjuk, hogy teljes felújítás kellene, legalább négymilliót fölemésztene, az meg nem éri meg egy százéves épületben. - Istenem, hogyan lehet így élni... • Aki teheti, építkezik. (Fotó: Miskolczi Róbert) sóhajt Kati és elmeséli, milyen rossz tapasztalatokat szerzett két hét alatt. - Megértem, hogy az embernek az élettől is elveszi a kedvét a nélkülözés, de néha azért lehetne takarítani! - háborog a pedáns háziasszony. - A WC a gangon van, de be lehet tenni a fürdőszobába is mondja magától értetődő természetességgel a Szimpatikus, szomorú asszony. Mária nem titkolja, hogy amíg volt gyár és volt munkája, sokkal könnyebben éltek, de annyira sose futotta, hogy a lakásra költhessenek. Itt is teljes felújítás kellene, elavultak a falban a vezetékek és beázik a mennyezet. Már minden lakó megvette az IKV-től a lakását, de nem képesek megjavíttatni a tetőt, a felújítási kassza majdnem üres. Menekülőre fogjuk. A kiszolgáltatottak csendje Kati belvárosi, úgynevezett polgári lakásról álmodik, nagy belmagasság, tágas terek, gázfűtéses cserépkályha. De nem hagyjuk ki az újabb építésű társasházakat sem. Ma például egészen belelkesedtünk, mert kitűnő helyen, belvárosi csendes utcában hirdetnek hatéves lakást, amelynek a mérete is ideális Kati számára. - Vajon mennyiért? - már csak ez a kérdés igazgatja, amikor a harmadik emeletre baktatunk a kívülről igen tetszetős társasházban. Kedves, fiatal nő, Éva mutatja az amerikai típusú konyhát, a kisebbik szobát, ahol a kislánya a leckét írja, a padlástérbe vezető feljárót - nem, nincs még beépítve, de meg lehet csinálni. A konyhapulton megcsodálunk egy mixert, Németországból kapta, esztétikus, modern forma. Rend és tisztaság - de nem láttuk még a nagyszobát és a fürdőt... Éva zavartan mentegőzik, azt mondja, az élettársa alszik a nappaliban, lábujjhegyen közelítsünk. A pamlagon egy férfi fekszik. Összetéveszthetetlen ez a horkolás, mindhárman tudjuk: részeg. A keze élettelenül lóg a parkettára, körülötte apró barna foltok. Csikkel kiégetve - állítom föl magamban a diagnózist, gyorsan visszavonulunk. Irány a fürdőszoba, és ott ugrik a majom a vízbe, lóg ki a ló lába stb. Rosszul építhették be, vagy mi, de a vízvezeték mentén végig kidőlőfélben van a fal, s olyan tarka a vizes foltoktól, mint valami színes térkép. - Na, ide sem kell építészt hívni, hogy lássuk, mi az ábra sóhajt Kati szomorkásán és végleges búcsút vesz a csendes utcától. Azt is megállapítjuk, hogy minden valószínűség szerint Éva szeretne menekülni egy rossz kapcsolatból, azért árulja a lakást. Kati, míg a város másik végébe érünk, valóságos szociológiai tanulmányt rögtönöz a kiszolgáltatott nőkről, akikkel eddigi lakáskereső körútján találkozott. Az egyik két hónapja élt már két gyerekével egy töküres lakásban, mert válófélben lévő férje egy szép napon az utolsó serpenyőig fölpakolt és ismeretlen helyre szállított mindent. Egy idősebb asszony azért akart megválnni egyetlen vagyonától, a kétszobás belvárosi lakástól, mert meghalt a férje és szellemi fogyatékos gyereküket plusz a lakást nem bírja egyedül... Azt mondta, egyelőre fogalma sincs, hogyan lesz az, hogy éjjel-nappal együtt kell lennie a jövendőbeli egyetlen szobában a már fel-x nőtt korú, de mindenben gyermekként viselkedő fiával, csak azt tudja, hogy muszáj. Kati kijelenti, hogy ő nem politizál, de szívesen elvinne egy-két párt-, embert lakásnézőbe! Szerinte „ezeknek" gőzük sincs arról, hogyan élnek emberek százai ebben a városban! És szerinte Szeged még a jobb helyek között van. A vidéki idill Akkor menjünk távolabb! - javaslom, s napokig győzködöm Katit, ennyi pénzből házat vehetne valamelyik városhoz közeli faluban, ahonnan nyugodtan bejárhatna busszal dolgozni. Végre megnézünk egy házat. A falu tiszta, gondozott, akárcsak a ház kertje. A zöld gyep frissen nyírva, sehol egy szál szemét, pedánsan rendbe rakott kertművelő szerszámok a fészerben, mindjárt virágzik az orgona, nagyokat szippantunk a friss levegőből, csend, béke, nyugalom, a szomszédban kapirgáló csirkék. A ház is takarosnak látszik kívülről. Kati felvillanyozva - még öt percig. Bent kiderül, hogy a vályogház elég rossz állapotban van, majdnem biztos, hogy ideje lenne lebontani és újat építeni a helyére, s lehet, hogy a telek is megér négy és fél milliót, de lakást nézünk, nem telket... A nagy találkozás Visszafelé jövet elhatározzuk, hogy elég volt, ezután már kizárólag olyan házba tesszük be a lábunkat, amelyikről lerí a jómód. A belvárosi polgári kétszobás, gyönyörű szépen felújítva, ízléssel berendezve, cakpakk eladó, a fiatal tulajdonosok házat építenek a kertvárosban mert jön a gyerek. Megtaláltuk! - ujjong Kati, s már nem érdekes, hogy cserépkályha, az nincs, megtetszett neki a csillár, amit beszámítanak a vételárba. Hétmillió, ötvenhat négyzetméterért. De hát nincs is ennyi pénzed! - próbálkozom, ám úgy tűnik, Katit cserbenhagyta a realitásérzéke. Kölcsönről beszél, meg hogy neki kell ez a kégli. Elválunk. Négy nap múlva Kati telefonál, hogy elkelt a lakásuk, két hét múlva muszáj kiköltözni, de nincs hova, mert a csodaszép belvárosi készpénzért elkelt azon a napon, amikor ő is beleszeretett. Kati vigasztalhatatlan, pánikban van. - Örülj, hogy jól eladtad, aztán majd lesz valahogyan - próbálkozom a pozitív életszemlélet átplántálásával, hiába, Kati a híd alját emlegeti meg a k. életet és lecsapja a kagylót. Aggódom. Az újság hirdetéseit böngészem, hívok egy-két számot mintha minden ellenünk esküdött volna, csupa ügynökség. Katinak pedig, azonkívül, hogy panel nem, még egy kikötése volt: ügynökség kizárva. Nem akarok pereskedni, nem írom ide az érveit, ő tudja, amit tud. Két hét múlva újabb telefon, fizettek a vevők és mégsem kell kiköltözni Katiéknak, megállapodtak, még egy hónap haladék. Fáradt vagyok - nyögi az asszony. Egy hónap múlva nevetni fogsz, túl leszel mindenen - mondom neki, nem sok meggyőződéssel. Ezek mennek mostanában. A hétköznapokban. SULYOK ERZSÉBET A panellakásra mindig lesz kereslet. (Fotó: Miskolczi Róbert) • Sokan inkább a környező falvakat választják. (Fotó: Schmidt Andrea)